A reggeli forgalomban a kompromisszumon/ “az Igazin” méláztam a villamoson. Hogy én vajon mekkora kompromisszumot vállaltam korábban, és vállalnék a jövőben egy kapcsolatban. Hogy vállalnék-e tudatosan olyan kisebb-nagyobbat, mint páran a környezetemben, vagy az egyre sokasodó tapasztalataim birtokában kikristályosodó elképzeléshez ragaszkodnék? Vagy pont ellenkezőleg? És hogy miért vállalnám, ha egyáltalán, mit várnék cserébe. Hogy van-e értelme egyáltalán ennek a kérdésnek.
Hiszen kompromisszumot csak valamihez képest lehet vállalni, azaz egy elképzelt / vágyott / ideálisnak gondolt állapothoz képest létezik valamilyen eltérés, amit vagy elfogad az ember vagy nem. De mekkora az eltérés? És mi egyáltalán az elképzelt állapot? Jó az, ha van? Vagy jobb, ha megnézem a valóságot, majd döntök arról, hogy ez tetszik-e vagy sem? Persze, mindenkinek van valamilyen értékrendszere, elképzelése a világról, hogy mi is lenne jó és szép, csak kérdés, hogy hogyan kezeli a konkrét helyzeteket.
Mi a jobb: ha van valamilyen konkrét elképzelés a párról, vagy ha nincs egyáltalán, vagy ha általánosságok vannak? Érdemes türelmesen / türelmetlenül keresgélni az “Igazit”, vagy elfogadni/befogadni a hasonlót tudva, hogy nem létezik olyan ember, akit valaki a fejében összerak magának. De ha mégis létezik, akkor viszont ott a “happly ever after” ígérete. Vagy sem: kiderülhet, hogy a valóságban mégsem az ideálra van szükség.
Nem tudom, teljesen belezavarodtam.
Korábban azt gondoltam, hogy nem létezik olyan, hogy “Igazi”, hiszen senki sem tud olyan lenni, mint másvalaki agyi szüleménye, egy elképzelés, így az Igazi keresése örökkön örökké tart. Ráadásul mindenki változik, változnak az igények és vágyak, így az ideálok is. Így aztán nem is volt sosem nagyon konkrét elképzelésem arról, hogy mit szeretnék. De ahogy múlnak az évek, gyűlnek az élmények és tapasztalatok mégiscsak körvonalazódik valami: alapvető elvárások, és az a kérdés, hogy mit választok. A múltban vétett hibákat korrigálni, ezáltal észre sem véve az újabbakat, mert a korrigálás túl fontos, vagy visszatérni valahogy a dolgok, emberek befogadásához, ami viszont vihet tovább a korábbi csapdákba.
Ez nekem bonyolult. Káosz.
Szóval a Blaháig ilyesmivel foglaltoskodtam, majd a munkahelyemen kezembe került az egyik üzemi lap. Felütöm az üzemi lapot, és lám! hát nem pont ugyanezen kérdéskörről szól egy kétoldalas cikk?! Abban citálták ezt.
“Az összehasonlítás a boldogság végét és az elégedetlenség kezdetét jelenti.” (Kierkegaard)
Nem tudom, hogy igaza van-e, hajlanék azt mondani, hogy igen, de közben meg természetszerű, hogy általában dolgokról van valamilyen előzetes elképzelésünk, így a párról / társról is.
De persze az is lehet, hogy rendes nőként túlagyalom ezt az egészet és csak az ösztöneimre kell hallgatni.