Ma megint büszke vagyok magamra. Életemben először elmentem futni, mégpedig a Margit szigetre, és majdnem teljesen végig futottam. A Margit-hídtól indultunk, onnan viszonylag tempósan eljutottam az Árpád-hídig. (Közben kénytelen voltam folytatni a Törökországban felvett szokásom, miszerint a fizikai megterheléstől és lihegéstől mindenfélék feljönnek a tüdőmből, vagy lecsusszan az orromból, és ezeket muszáj kiköpni, ellenkező esetben megfulladok. Párszáz méteren keresztül vívódtam magamban, hogy mégiscsak a ‘civilizált’ kishazámban vagyok, itt nem szokás köpködni, de egy idő után már nagyon hörögtem és leszartam a különböző civilizációs gátakat.) Az Árpád-hídtól a Bringó hintósig kifulladva gyalogoltam, majd onnan erőt vettem magamon és komótosan elkocogtam a kiinduló pontig.
Fantasztikus volt a tudtat, hogy ezt meg lehet csinálni.
Tegnap meg kaptam postán egy cipősdobozba csomagolva 2 l házi pálinkát és hozzá – ízlés szerinti bekeveréshez – egy nagy adag házi mézet. Sajnos az illető, akitől kaptam, elfelejtette megírni a telefonszámát és címét, hogy megfelelően kihálálkodhassam magam. Most kénytelen leszek nyomozni.
***
Ezen a kamaszkor dolgon gondokozom egy ideje. Tényleg sokat pörögtem télen-tavasszal-nyárelején, pont úgy, ahogy egyetemisták szoktak. (Vagyis már aki, én anno nem.) Aztán hirtelen nyugalomba és otthonosságba csöppentem, és hihetetlen jól esett. Majd ennek vége szakadt, és rájöttem, hogy egyáltalán nem kívánom azt a mennyiségű cigifüstös helyet a sok ‘jaj-de-alti-értelmiségi vagyok’ emberrel. Akkor jó volt, élveztem a sok embert, élményt, de most már más kell azt hiszem.