16 nap lábakban

Milyen is volt a Camino?
Van egy elméletem: mindenki azt kapja ott, amire szüksége van. Olyan ez, mint a Harry Potterban a mumus, csak nem ijesztő. Éppen ezért nehéz erről írni, mert az egész út mindenkinek mást jelent.

Először is: sosem gondoltam volna magamról, az ízig-vérig urbánus lányról, hogy adott időkeretben képes vagyok legyalagolni 200 km-t, és még élvezem is. Sosem gondoltam volna, hogy akkor is élvezem a gyaloglást és a természetet, amikor minden lépés fáj. Sosem gondoltam volna, hogy élvezni fogom, hogy órákon keresztül egyedül bandukolok dombra fel és dombról le. Sosem gondoltam volna, hogy szívesebben vagyok cuki kis falvakban, mint a nagyobb városokban. Vagy sosem gondoltam volna, hogy rajzolgatással töltök el napokat, mint ahogy történt a két pihenőnapomon.

De kezdjük az elejéről. Megérkeztem, elindultam és azonnal egy nagy család tagja lettem: a caminosok mindig mindenütt köszönnek egymásnak és figyelnek egymásra. Már a második napon kiderült az első aranyszabály: ne erőszakoskodj a testeddel, magaddal! (Ez az aranyszabály aztán persze alkalmazható az élet minden területén.) Sajnos erre az aranyszabályra természetesen a magam kárán jöttem rá: a hirtelen megtett hosszú távtól és folyamatos terheléstől begyulladt a térdemben valami, amire én még egy kis gyaloglással válaszoltam. Viszont így megtapasztaltam azt, hogy ha igazán kell a segítség, akkor jön. Életemben nem kaptam még ennyi kenőcsöt, masszírozást, magnéziumtablettát, reiki kezelést és jó tanácsot. Egy amerikai hölgy még a bakancsát is felajánlotta, de mondtam neki, hogy a térdfájásomhoz nincs köze annak, hogy szandálban gyaloglok. (A jól bevált bakancsom valamilyen rejtélyes oknál fogva az első napon elkezdett nyomni, így lecseréltem szandálra.)

Az első hetem éppen ezért eufóriában telt. Annyi kedves és érdekes emberrel találkoztam (olaszokkal, spanyolokkal, németekkel, amerikaiakkal, ausztrálokkal, írekkel, dél-koreaiakkal), annyi segítséget kaptam, olyan gyönyörű helyeken jártam, hogy fel sem tűnt a megtett 100 km. Ekkor leszakadtam az első „camino-családomról”, mert muszáj volt pihentetnem a térdem.

A második héten – amikor már legalább járóképes voltam, miután Lui, az erdei reikimester megtanított újra járni – inkább már azzal voltam elfoglalva, amiért igazán mentem. Ez pedig nem más, mint az évértékelőben is emlegetett elfogadás/elengedés. Nem tudom ki hogy van ezzel: hát nekem van mit gyakorolnom. Úgyhogy az élet adta is a lehetőséget a gyakorlásra: a második héten azzal a gondolattal kellett barátkoznom, hogy bármennyire is szeretném, a saját lábamon nem jutok el sem Santiago de Composteláig, sem Finisterréig a végcélig. Az elengedés gyakorlásában – noha egy másik ügyben – persze kaptam segítséget is, egy ír hölgy személyében, aki olyan volt, mintha a Hölgyek levendulában c. film egyik szereplője lenne. Igazából azt hiszem neki és a szeptember 16-i beszélgetésnek köszönhetek nagyon sok mindent, olyat is, amiről most még nem tudok, csak érzem.

Végül pedig úgy döntöttem, hogy ha már úgysem jutok el a saját lábamon Santiagoig, és mindenképp buszoznom kell, akkor nyugodalmasan bejárom Galícia tartomány fővárosát, és ott töltök 3 napot. Ennek a döntésnek számos jó következménye lett, többek közt, hogy találkoztam az első camino-családom tagjaival újra, valamint mégis eljutottam a világ végére, Finisterre-be. (Ez utóbbi volt számomra az igazán fontos: határtalan óceán kitartó bámulása a tennivalók listájának élén szerepelt.)

Őszintén szólva ha valaki megkérdezi tőlem, hogy „Milyen volt a Camino?”, akkor vagy nagyon röviden, vagy nagyon hosszan tudok csak válaszolni. Középút nincs. Úgyhogy akkor most nézzünk is inkább képeket!

Aki praktikus tudnivalókkal ellátott élménybeszámolót is szeretne olvasni, az itt teheti meg az origón. Aki pedig még ennél is több képre vágyik, az itt nézelődhet.

Kereszt az úton

Erre, mindig a sárga úton!

David, aki 4 éve él az út mentén saját kunyhójában és egy adomány-alapú boltot visz

Katedrális Astorgában

Az olasz vacsi: jóllakottan, vidáman készülünk a másnapi hegymenetre

Azért nem rossz korán kelni: pirkadat Rabanal del Camino-nál

Kerekesszékes vándorok

Aki lesegített a hegyről: a spanyol Sean Connery (szerintem)

Ami előttünk magasodott: Kasztíliát és Galíciát elválasztó hegy

Inspiráló emberek: a 80 éves dél-afrikai bácsi, aki Porto-ig ment, hogy onnan hajóra szállva Liverpoolban ünnepelhesse a szülinapját a húgával

Reggeli kilátás útközben

Lóháton is mehettünk volna

Már nem kellett

Kilátás szárítókötéllel

Ismét érdemes volt felkelni hajnalban: immár Galíciában

Galíciában sok a tehén és a szar

Inspiráló emberek: az ír hölgy, aki nagyon bölcs és vagány volt

Santiago de Compostela

Megcsináltuk!

Közösségi kert Santiago de Compostela-ban: természetesen megtaláltam

Ég a póló ég: hagyományos ruhaégetés Finisterre-ben

Amiért mentem: a határtalan óceán, a világ vége