Utolsó nap. Erről eszembe jut a szupi kis versike: “utolsó héten utolsó nap, nem fog a kréta nem fog az agy…” Hát az én agyam télleg nem fog. Olyan furcsán érzem magam (de nem a 3 marcsis cigitől.) Ebben az évben három dolog zárult le végérvényesen az életemben, és ez lelkileg azért megterhel. (Tudom, ez elég patetikusan hangzik, dehát ez van.)

Először is kijártam az ötödévet a szocin, nem vagyok többé diák (persze rögtön elkaptak a fránya ellenőrök a villamoson…) habár a szakdogával adós vagyok még.

Másodszor a szüleim kitessékeltek a lányszobámból, mert visszaköltöznek oda 17 év után. Már át is alakították; mondjuk sztem nem vmi szép: minden a lazacszín árnyalata és nekem ez olyan szirupos. (persze azt is hozzá kell tenni, hogy 6 éve nem lakom otthon, úgyhogy végülis időszerű volt a kitessékelés.)

Harmadszor pedig ez az uccsó nap (uccsó ebéd a menzán) életem első munkahelyén.

Szóval így állunk. Izgulok.

Ma 3 éve. Olyan kevés idő‘ ez és mégis minden olyan messzinek tűnik. Annyi minden történt azóta – nélküle.

Valahogy nem veszi be a gyomrom azt, hogy van valaki – és hopp! egyszer csak nincs. Nem tudom megszokni. Olyan ez a gondolat (vagy inkább tény), mint egy implantátum: megszokod hogy ott van, de mindig idegen test (gondolat) lesz, és mindig elcsodálkozol rajta, hogy ott van.

Itten van egy cuki hírecske.

Robotember a cseh kormányfő vacsoráján

Prága, 2003. augusztus 22., péntek (MTI-Panoráma) – Hibátlan, minden dadogástól mentes cseh beszédével, kecses járásával, sőt táncával, de jólneveltségével is igencsak meglepte Vladimír Spidla cseh kormányfőt az Asimo nevű robotember, aki mint a Koidzumi Dzsunicsiro japán kormányfőt kísérő hivatalos küldöttség tagja jelent meg csütörtökön este a prágai Hrzán palotában, hogy részt vegyen azon a vacsorán, amelyet a cseh politikus adott japán vendége tiszteletére.

Fiatal kora miatt nyilván nem maradhatott egészen az éjszakába nyúló vacsora végéig, s távozása előtt keresztapjáról is szólt néhány szót. “Ha Capek író úr most látna engem, bizonyára meglepődne” – jegyezte meg, majd a következő szavakkal távozott: “Jól éreztem magam itt. Jó éjszakát!” Csak az ajtóban fordult még meg, hogy búcsút intsen a kameráknak és a fényképezőgépeknek is.

Imhol a stílszerűen Asimonak keresztelt robot:

Újra a valóság talaján.

“Ha kiskorú gyereked van, le kell tagadni!”

Nagyon tanulságos olvasmány, főleg a hozzászólások, ráadásul feléleszti a saját félelmeimet is. És az óra meg ketyeg.

Én tudom ám a megfejtést a versenyre!!!

<3 - ez egy

Hurrááááá, nyertem!

És újra a porondon vagyok…

Két hét megfeszített “mi lesz velem” idegeskedés (1-es pont) és két hét nyaralás (2-es pont) után újra az éterben.

1. Hát mélyvizi búvárkodásra szántam magam: pályát és állást váltok (előbbi feltételezi az utóbbit ugyebár). Kicsit nagyon izgulok hogy hogyan is fog sikerülni az újságíróból piackutatóvá avanzsálás és hogy vajon jól döntöttem-e. Persze azt is mondhatom magamnak, hogy még később is lehetek híres üveggyöngyművész vagy bármi, ha ez nem jön be. Tehát két hétig tartó hezitálás, futkosás és próbamunkázás után – melynek eredménye képpen sikerült lefele alkudnom a leendő fizetésem (ugye ez egy sikerrel kecsegtető kutatói karrierre vall? :-) – szept. közepétől nem boldogítom már a montevideo utcában dolgozókat. A dolgozókat – főleg a 203-as kuckó kollektíváját – sajnálom itthagyni. Nadehát szelázsizny.

2. Szarajevo-Mostar-Dubrovnik- horvát szigetek-Plitvicei tavak útvonalat jártuk be. Nagyon jó volt, bár hamisitatlan urbánusként eleinte frusztrált voltam. Később rájöttem, hogy a nyüzsgés, dudálás, bűz, mozi stb hiányzik. Miután ezt diagnosztizáltam, megnyugodtam, és olyan nagyon lejjebb vettem a fordulatszámom, hogy egész nap csak néztem ki a fejemből. Ennek köszönhetően tökéletesen megfelelt az általános vitorlázási program: kiskopár sziget-sörözés-tenger-kiskopár sziget-halebéd-tenger-kiskopár sziget halvacsora-alvás. Nem valami bonyolult. Majd lesznek képek is.

A Plitvicei-tavak amúgy fantasztikusak, maga a földi paradicsom – igen nagyon sokat fotóztam ottan. Ilyeneket:

Igen, ez eléggé giccsbe hajló, de esküszöm, hogy tényleg ilyen a hely és csak ilyen fotókat lehet csinálni. Olyanok mint a panellakások nappalijának falán a megnyugtatónak szánt gigantposzterek. Na, én ilyenekből csináltam vagy ötvenet. Majd a barátaimat boldogítom velük karácsonykor…. ;-)

+1. Összeszámoltam: május óta a kálvin téri boltban már 21 láncomat adták el. Szerintem ez tök jó. Igen nagyon elégedett vagyok. Nem mintha sokat keresnék a bóton, mondjuk úgy, hogy a vállalkozás nullszaldós.

Mégis híres üveggyöngyös leszek?