“…Talán ebből ered az a meggyőződésem is, hogy a világot a nők tartják fenn, mi, férfiak történelmi brutalitásunkkal csak összeziláljuk.”

Jaj, de drága ez a Marquez. Csak nem értem, hogy mit ért a férfiak történelmi brutalitásán? Háborúzást? Erőszakot?

Most vettem meg az új könyvét, eddig (73.old) tetszik. Nagyon szeretem a stílusát, bár a könyvei közül csak kettő tetszik igazán: a 100 év magány (természetesen) és a Szerelem a kolera idején.

Abban a reményben (is) vettem meg a könyvét, hogy egy kicsit mentesülök az egymás után felsorolt tíz kínai név olvasásától (Szép asszonyok egy gazdag házban), amit erős idegzetűeknek ajánlok. De be kell látnom, hogy tizenöt spanyol név egymás után olvasása sem könnyebb.

Ez nem semmi.

Kár hogy nem nálam készült a kép.

Most már biztos, hogy öregszem. Ennek egyértelmű jelét kaptam ma reggel. Az anyukám tőlem (!) kérdezte meg, hogy hogy kell sajtszószt csinálni, és nem fordítva történt. Jaj, még a végén megkérdezi, hogy hogy kell a nagymama-féle csokitortát sütni. (na, ezt azért nem hiszem.) Amúgy azért arra utaló jelek is vannak, hogy még nem vagyok teljesen koros: a túrogombóc, amit szerdán próbáltam létrehozni, úgy szétfolyt apró cseppekre, mint annak a rendje. Úgyhogy prézlis túrócseppeket ettünk barackkal és tejföllel. Jó volt, csak nem túrógombóc.

Így főzök én:

Furcsát álmodtam. A történet összetett volt. Először is a birtokunkba jutott (nem tudom ki az a mi, csak tudom, hogy nem voltam egyedül) egy lerobbant villa nagy parkkal. Oda valahogy szerveztünk valami bulit, rengeteg ember volt ott, sztem elhívtuk az összes ismerősünket áltisitől kezdve. És ott volt egy fiú, akit 2-3 éve ismerek (valóban), az új barátnőjével. Tavasz volt, és leültünk vmi pavilonba. Asszem szülinapom is volt, mert ajándékot is kaptam. (érdekes, nekem októberben van a szülinapom, az álmomban pedig határozottan kora tavasz volt.) Na szóval az ő ajándéka egy hosszú szerelmeslevél volt, és bánatos belenyugvással nézett rám. Én nem tudtam mit mondani, csak kavarogtak a gondolatok.

Hát ennyi.

Megint találkoztam a Bolond Bácsival. Régebben a Jászai Mari téri villamosmegállóban árult Flasztert. Viszonylag sokat jártam arra, és minden egyes alkalommal odajött és kérdezte: Újságot? Ha nem vettem és mondtam, hogy majd legközelebb, akkor mindig megkérdezte, hogy “Holnap?”. Igazából nagyon ártalmatlan, kedves bácsi.

Aztán eltűnt, ez úgy 3-4 éve volt. Nemrég megtudtam, hogy a bácsi annyi pénzt gyűjtött össze a Flaszter-árusításból, hogy vett valahol a budapesti agglomerációban egy házat, és odaköltözött a feleségével.

Most újra ott álldogál a Jászai Mari téri villamosmegállóban, és “fedél nélkült”-t árusít, ugyanolyan hanglejtéssel, ugyanolyan mondatokkal, mint 4 éve. Mi történt vele?

A múlt héten belátogattam exmunkahelyemre. Elfogott (ismét) a nosztalgia. nem tudom eldönteni, hogy az emlékek miatt jár az agyam sokat azon, hogy jól döntöttem-e (tehát a távolság szépít), vagy valóban jobb helyen voltam-e ott. Hát ez most már nem derül ki. És különben is, mindent el kell kezdeni valahogy.

A munkahely-látogatás után újabb látogatást tettem (szintén szakdogaírás helyett) szintén egy exhez: exkollegát és kisbabáját néztem meg és felfaltam a szallonás tökfőzeléküket. (Egyszer jó lenne egy olyan kutatásról olvasni, ami hitelesen megmondja, hogy az országban az emberek hány százaléka szereti a tökfőzeléket. Én nagyon, édesen és sósan is. Az édes tökfőzelékkel kapcsolatos attitűdökre még kiváncsibb lennék.) Naszóval, találkoztam kismamával és kisbabával, és most is, mint egy éve annyiszor, kutattam annak jeleit, hogy valójában hogyan is érzi magát a kismama, azon túl, hogy azt mondja, hogy milyen jó dolog – mert ezt mondja mindenki. Ám ezúttal igyekeztem a pozitív dolgokra koncentrálni, mint pl: lehet mozgékonynak lenni, milyen aranyosan figyel, már 5 hónapos és visrlit enne stb.stb. Egy ismerős azt mondta, hogy pre-natális izém van.

Már 40 oldal (szimpla sorköz!) a szakdoga. Frankó. Plusz még az ábrák – attól legalább 10 oldalt fog ugrani.

Természetesen lehetne több is, ha nem olvasgatnám Áki etióp kalandjait. Nagyon elgondolkodtat ez a világutazóság. Én biztos nem mernék nekivágni egyedül körbe a Földön egy évig. Ennél urbánusabb vagyok. Meg sztem bizonyos gyökértelenség is kell ehhez, az, hogy túlzottan ne kötődjön az ember más emberekhez, dolgokhoz. De lehet, hogy nem. No és persze olyan fokú lazaság, amire én nem vagyok képes.

Idézet a Világutazó utinaplójából:

“Namarmost ha esetleg lerobban az a busz ket nagyobb varos kozott (ahogy velem megesett), az az igazi fieszta, mert masikat nem kuldenek, egyeb jarmu meg nem nagyon van (csak a masnapi busz, de – emlekezzunk! – az csak akkor jon, ha tele van). Ket nap es egy kisebb vagyon kifizetese utan azert sikerult lekuzdenem a kovetkezo varosig hatralevo 25 kilometert… :-)”

Hát én biztos agyon idegeskedtem volna magam…Persze a túlszabályozottság sem jó, az a kreativitás és rugalmasság hiányához vezethet. Szóval bonyolult dolgok ezek.

Natessék. Most elmerültem a mobiltelefóniában. Szakdolgozat-író hét van. De olyan lassan gyűlnek ezek a fránya oldalak.

Voltam egyszer egy agykontroll tanfolyamon, ahol azt mondták, hogy úgy kell nekikezdeni egy feladatnak, hogy előbb elképzeljük a végeredményt. Namármost én azt képzelem, hogy egy csomó vigyorgó, boldog tanárom előtt állok, ők sírnak a gyönyörűségtől, hogy ilyen jó szakdolgozatot még sosem olvastak. Ennyi elég? Így menni fog?

Astor Piazzola megy a rádióban. Baromi jó. Mindig a Keresztapa c film jut róla eszembe.

Ez az ő keze.

Nahát, micsoda kellemes meglepetés! Eddig sosem látszódott a fantasztikus hónaljas kép, amit jó pár hónappal ezelőtt próbáltam elhelyezni az oldalon. Most meg kétszer is :-). Görgetés lejjebb.