Kínába mentem! Majd jelentkezem.

Végre! Heuréka!
Megtaláltam Budapest legszebb turkálóját: a Nyitott Műhely melletti helységben rendezkedett be egy szimpatikus csaj, aki deklaráltan viktoriánus stílusban kívánja vinni az üzletet. Ehhez persze több dolog is hiányzik – mint például súlyos drapériák és csíkos tapéta -, de a turkáló nagyon barátságos így is. Szép bútorok, átlátható kínálat, kedves fények, cukorkakínáló cukorkával (!!) és segítőkész tulajdonos. A ruhák egytől egyik a csatorna túloldláról származtak ide, és egytől egyig vasaltak és ízlésesek, nemcsak farsangi takinéni szerkók lógnak a fogasokon.

****
Zárójelbe teszem ezt a megjegyzést, mert nem akarom elrontani az utazásom: közvetlen főnököm közönyét már egy, az általa oly szeretve alkalmazott mérleg-index sem képes mérni.

“Jó reggelt kívánok, a Széna tér következik. Én nem fogok nyomorogni. Önöknek meg mindegy” utalt a villamosvezető a mikrofonban arra a jelenségre, hogy az emberek felszállás után csak két lépést hajlandóak beljebb menni, és ott tülekednek az ajtó körül, nemcsak villamoson, de buszon és metrón is. Régebben azt hittem, hogy ez egy tipikusan magyar jelenség, de meg kellett bizonyosodnom arról, hogy az olyan civilizált városokban is, mint Peking, sokkal rosszabb a helyzet, Londonban és Párizsban meg a mienkéhez hasonló. Utóbbiaknál csak sima nyomorgás van az ajtó körül akkor is, ha két méterrel arrébb öt ülőhely is van. A pekingi metrón azonban élet-halálharc folyik már a ki – és bejutásért is: ki sem nyílik az ajtó, máris özönlik be a nép a metrókocsiba, míg a leszállóknak nagyjából dzsungelkésre lenne szüksége ahhoz, hogy nyugodtan le tudjanak szállni. Egy udvarias európainak – az első sokkhatás után – nagyon kell szednie a lábát és élesítenie a könyökét, ha nem akar egy megállóval tovább utazni.

****
Megvolt a nagy amőbás buli: egy estére a miniszterelnök Ferenccé – néha Ferikémmé – változott. Csak nekünk, csak akkor, csak ott. Ferenc lazába’ érkezett: farmer, kockás ing. Minden asztalhoz odament és mondott egy-két kedves szót, kinek azt, hogy “Sörözzetek!”, másoknak azt, hogy “Hajrá!”, de nekünk csak egy közepesen buzdító “Sziasztok!” jutott.

Ezután következett a plenáris ülés, melyen Ferenc rögtön egy kérdéssel kezdett, melyen a hallgatóságnak mélyen el kellett gondolkodnia. A kérdés zanzásítva: Miért van az, hogy az emberek a saját jövőjüket sokkal pozitívabbnak látják, mint az országét? Ezt követte a beszéd, és ez alatt mi nagyon gondolkodtunk a megfejtésen. (Megfejtések voltak: az emberek bíznak magukban, de nem bíznak a politikában; a politikusok átejtik a népet stb.)

Majd jött a kérdések órája: elsőnek egy szakoktató bácsi ragadta magához a mikrofont, és ott is tartotta cirka tíz percig. Előbb a szakoktatók, később pedig a veterán autók sanyarú helyzetét kérte számon Ferencen. (Tipikusan az a szituáció volt, amikor egy egyszerű, rendes ember szeretne változtatni a dolgok rossz állásán, és egyszer elhatározza magát, hogy “felmegy a miniszterelnökhöz, hogy személyesen tegyen az ügyért”. Röhögtem, de sajnáltam is.) A többi kérdés az EU-alkotmánnyal, köztársasági elnökválasztással volt kapcsolatos (ez utóbbi kapcsán Ferencnek módja volt hangsúlyozni, hogy az MSZP egy valóban demokratikus párt – nem úgy mint a Fidesz).

Egyszercsak, – out of the nowhere – előpattant egy kövérkés elegáns-trendi férfiú, akiről látszott, hallatszott, hogy szokva van a nyilvánossághoz, ugyanis nem makogott, nem öööö-zött és koherens mondatokat ejtett ki a száján. A férfiú kiperdült a placc közepére, magabiztosan bemutatkozott “XY vagyok”, mszp-s aktivista, a nemtudommilyen pártszervezet nemtudommilye, aki szükségesnek látta elmondani, hogy ő bizony ott volt azon a sebnyalogató mszp-s konferencián. (Enyhe moraj: többen is seggnyalogatónak értették.) “Blablablabla – és ebben gondolom te is egyet értesz Ferenc – bennfenteskedett – blablabla. A baj szerintem az, hogy a politika eltávolodott az emberektől blablabla.” Ez volt a közhelyek csúcspontja a “nép most beolvas a miniszterelnöknek” találkozók keretében. De Ferenc bírta a strapát, és figyelt.

A mi élményünk eddig tart, mert jött egy hódmezővásárhelyi fiatalember, aki felemésztette a türelem utolsó morzsáit is. (Ő is a derék, becsületes, “most megmondom” fajtából való volt.) De az index tovább mulatott.

Vannak emberek, akikkel olyannyira más világban élünk, hogy beszédtémánk sincs. Annak ellenére, hogy együtt buliztunk egy évig. Igaz, már akkor is nehezen ment a beszélgetés.

Gáborral (és mág másik 15 emberrel) életem egyik legjobb nyarát töltöttem el érettségi után. Folyamatos mulatság, új emberek, jó kaják. És ott volt ő is, számomra az entellektuel pasi mintapéldánya. Csontos, szőrös, barna. Folyamatosan színházról beszélt, néha filmélmények is belekeveredtek mintegy frissítőként. Sosem tudtam bekapcsolódni a beszélgetésbe, csak ültem kukán a pizzériákban, amikor a legújabb Zsámbéki-darabról volt szó, vagy MGP épp aktuális írásáról. Pedig nagyon szerettem volna én is hozzászólni, valami okosat mondani, meglepőt – vagy mulatságosat – egyáltalán bármit, de az istennek se jutott semmi az eszembe. (Igen, szerettem volna imponálni.) Ez eléggé bántott, hiszen jó lett volna vele kicsit komolyabban barátkozni; dehát hogy barátkozzék az ember lánya, amikor csak nagy szemeket tud mereszteni.

Mindezek ellenére egyszer majdnem (!) összejöttünk: ez belátom, nem nagy vívmány, de én akkor annak gondoltam. (Vagy legalábbis én eképp értékeltem bizonyos mozdulatsorokat.) Valami bulin voltunk, sokáig tartott, jött az álmosság, lefeküdtem a szülők franciaágyára. Mások is erre szánták magukat, többek közt Gábor, aki mellett feküdtem én. Gondoltam: na, itt az idő, most vagy soha. És akkor átható zöldbab-főzelék szagot éreztem; belőle jött. Nem tudom: lehet, hogy egy iskolai menzán töltötte a napját, de mindenesetre a zsigeri késztetés azonnal elpárolgott belőlem, maradt a kognitív, de az meg önmagában kevés az ilyen ügyekhez. (Különben is, én nagy híve vagyok a szag-determinisztikának.) Azt hiszem, egy idő után ő átölelt, de én csak feküdtem mint egy darab fa. Ennyit a romantikáról.

Az elmúlt tíz évben talán 2-3-szor találkoztunk. Ezeknek mindig örültem, de a köszönésnél tovább nem jutottunk, pedig igazán kiváncsi voltam arra, hogy mi van vele. Tavaly egy hatmondatos párbeszédet is lefolytattunk, ami a múlthoz képest egy többórás dialógussal is felér, de azért lássuk be: barátkozáshoz kevés. Úgy tűnik, hogy még mindig közös halmaz nélküli világban élünk.

A főnököm barátkozik. Amikor közeledik az asztalomhoz, akkor egyre többször rángatja a szemöldökét. Néha táncol is. Ma ötösbe ebédeltünk, és két villa mustáros tokány közt közölte, hogy ő szeret engem. Majd mindenkinek kifizette az ebédjét.

****
Néha akkora hülyeségeket tudok mondani, hogy magam is meglepődök. Persze rögtön rájövök, hogy ez most hülyeség volt, vagy hogy gáz, hogy valamit nem tudtam, és akkor jön a blank, az ármaszünet, a vörösödés. Ettől meg zavarba jövök, amitől a pótáramkörök is leállnak, és kész is a maximálisan bamba és értetlen Judit.

****
Alig bírok koncentrálni bármire is, ami nem Kínával és az ecetes húsgombóckákkal kapcsolatos. Ez volt három éve is: már egy héttel az utazás előtt nem voltam jelen lelkileg. Péntek este nekem már szombat reggel lesz, és nyakába ugrom az első kínainak, akit meglátok. Eliszom a jázminteáját. Ki is toloncolnának azonnal.

Az útvonal-terv:

Kedd este buliba megyek Gy. Ferenccel. Kaptam tőle sms-t.

“Mi hozzuk a miniszterelnököt! És Te…?
Személyesen találkozhatsz és kötetlenül beszélgethetsz Gyurcsány Ferenccel egy sör mellett…..Utána az Amőba bemutatja: party miniszterelnökkel, medencével.”

Várom nagyon ezt a népi murit.

Misivel a szőrökről beszélgettünk: ő például gyantáztatja a mellkasát, a hátát és a fanszőrzetét. A karját és a lábát nem, mert az már túl sokba kerülne, és túl fájdalmas is. A fejét borotvával szőrteleníti. Mert szerinte ez így higiénikus: no szőr, no izzadság, no para. Welcome to the naked snails’ club! Aztán megmutatta a barátnője fenekéről és melléről készült fotókat a mobiljában. (Amennyire kivettem, rajta sem volt sehol szőr.)

****
Kiállítás-ajánló: Vancsó Zoltán és Dezső Tamás.

Egy nagyon fontos hír: az amerikai képviselők csökkentették a Bush elnök által a terrorizmus elleni harc jegyében megalkotott Hazafias törvény hatókörét, annak ellenére, hogy Bush korábban a törvénymódosítási próbálkozások megvétózásával fenyegetőzött. A módosítás például kiterjed a könyvtártagok adataiba és tranzakcióiba való betekintési lehetőség korlátozására.

Na, úgy tűnik az amerikaiak felébredtek álmukból, és rájöttek, hogy nagy demokrácia-védőként nem szolgálnak ezzel a törvénnyel mintapéldául.

****
Ex-Bp szerint örüljek neki, hogy nem vettek fel az Eltére. Nem fejtette ki, hogy miért.

Florence Aubenas, francia újságíró öthónapos iraki fogságáról a