Lumpoltam ma egész délelőtt: kiállításon voltam munkaidőben. Hosszú ideje nem történt már ilyen; némileg leliismeret-furdalásom is volt, hogy mások szorgosan termelik a GDP-t, én meg csak bámészkodok. Ettől úgy éreztem magam kissé, mint akinek azért egy kicsit szégyellnie kellene magát.
Pedig egész sokan voltak azok, akik szintén lumpolókank tűntek: nem nyugdíjasok, nem diákok, és nem is kismamák. Ilyenkor felteszem magamban a kérdést: ez a sok ember vajon miért nincs a munkahelyén? Nyilván hasonlókat kérdeznek magukban velem kapcsolatban.

***
Vannak időszakok, amikor minden “bejön”; amit korábban nagyon akartál, és izomból nyomtad, és persze nem sikerült, az magától kopogtat az ajtón, miután már lemondtál róla, már berendezted az életed anélkül. És akkor választani kell, szelektálni. Ez van most: az elindított “változás-lavína” sorra hozza a lehetőségeket, és nekem “csak” döntenem kell, hogy mit is akarok. Ez az igazi kérdés.

Én: Jaj, de lefényképeznélek ebben a jelmezben!
Borka: És miért nem fényképezel le?
Én: Mert nincs nálam a fényképezőm.
Borka: Akkor mobillal.

Borka 4 és fél éves. Ardónak a nővére, aki másfél évesen közölte, hogy az “entör”-t kell megnyomni. Ők a leghelyesebb család, akiket ismerek; a gyerekek élénkek és kiegyensúlyozottak, a szülők kedvesek, de nem elkényeztetőek. Néha angolul beszélnek, hogy a gyerekek ne értsék. (Az én szüleim is eljátszották ezt párszor.) Én is ilyen családot szeretnék.

****
Ismét hatalmas életbölcsességgel gazdagodtam: a lelkesedés legalább annyi energiát emészt fel, mint a depresszió.

Összesűrűsödtek a napok így a nagy Váltás előtt.
A budapesti instruktorunk felkenődött egy kamionra. 50 körüli, folyton mosolygó férfi volt, gyerekekkel.

****
Beleszerettem egy lakásba és ennek örömére csípős szagú dohányfüstöt eregettünk. Hihetetlen jól estek a slukkok; nem tudom mikor érem el azt az állapotot, amikor már egyáltalán nem kívánom a cigit. Emellett állandóan kettős lelkiállapotban vagyok, ami legalább annyira energiaemésztő, mint a lakáskeresés.

Ilyen, ha egy webfejlesztő árulja a lakását.
Minden hirdetésnek ilyennek kéne lennie.

Úsztam a vizen, mint egy medúza, és megint eszembe jutott, hogy mennyire meghatározó szerepe van a szülőknek.
Például mi azon nőttünk fel, hogy miattunk keletekezik a fekély, vagy a plakk az ereken. Egyfajta bűntudatban, érzelmi szorításban, hogy a viselkedésünkkel kárt okozunk a szülő testében, pusztán azzal, ha más volt a véleményünk, vagy emeltebb hangon beszéltünk. Eddig valahogy nem esett le ezen mondatok súlya, csak akkor amikor pár napja azt mondtam, hogy “Nem, ezt te csinálod magadnak”.
Furcsa volt kimondani; ellenkezni, megkérdőjelezni az addigi alapokat.

Ismét zavart érzek az erőben. Ma két olyan hatás is ért, amitől megkérdőjeleződtek az eddigi alapjaim. Pontosabban – ha nem is tudatosan – már régebben megkérdőjeleződtek, és a válaszok utat törtek maguknak, de az egész csak az elmúlt hónapokban tudatosult (már amennyire). A mai hatások arra voltak jók, hogy rávilágítottak: jó úton járok, már legalábbis a gondolkodási folyamatot illetően, egészen pontosan a tekintetben, hogy megkérdőjelezem az eddigieket.

Az egyik egy interjúalany volt, aki kilépve – részben a maga által felállított, vélt kötelességeken – a “kell” dolgoknak való társadalmi-nemi megfelelési kényszerből most már azt csinálja, amit igazán szeret: jógát tanít és gyerekt nevel. Persze ehhez kellett egy mellrák. A másik meg egy cikk Féderer Ágnes és a házasság témakörben.

Biztos van erre egy szakkifejezés, amikor az ember (a nő) elérkezik egy bizonyos korhoz (pl optimistán nevezve tercium-időszak, vagy vmi hasonló), és elmeditál azon, hogy mi is az igazán fontos, mit is jelent valójában a divatos “önmegvalósítás” és tkp hogyan is akar élni.
Az biztos, hogy nem monitor-fejűen.