Tegnap találkoztam egy nem olyan régi magammal, amint mindenen stresszel. Olyan ismerős volt a gondolatmenet, hogy ezt “nem LEHET abbahagyni, értsd meg” (ti. a stresszelést, önemésztést): próbáltam valahogy segíteni, nyugtatgatni fiú-magamat, de nem igazán sikerült; látszott, hogy ez az ember teljesen bele van zuhanva az önemésztős ördögi körbe. Persze, egyrészről megértem, hogy ez neki egzisztenciális kérdés, csakhát attól nem oldódig meg, ha gyötrődik és fogja a fejét.

Persze nem mintha én maradéktalanul magam mögött hagytam volna a rágódást, mint lelki műfajt, de határozottan sokkal rövidebb ideig tart egy rágódási ciklus mostanában. Ilyenkor jön a stresszelés, hogy “de ez miért van így, meg nem értem, meg akkor hogy lesz stb stb” és tehetetlennek érzem magam, mint akit legyűrtek a körülmények. Aztán az agyam egy idő után kapcsol, hogy “felesleges energiakidobás ezen rágódni, ettől úgysem változik semmi, a helyzetet kell elfogadni és azzal kezdeni valamit”, majd egy idő után lenyugszom és a vihartól fáradtan nézek ki a fejemből.

HM.

Szép nap volt a tegnapi. Legfőképpen nagyon sportos voltam: biciklivel átmerészkedtem Pestre, és rögtön a Pecsáig kerekeztünk. A nagy tanulság: összehasonlíthatatlanul könnyebb Pesten biciklizni. Beszerzések: egy db teáskanna, két db ruha. Csodaszép volt a napos, csendes Pesten suhanni a biciklin, nézni a cammogó tájat, érezni a szél illatát.

Ezt követően a Margit-szigetre bicikliztünk, ahol másfél órányi pletyka következett. Utána hazabicikliztem (Jellemző: Városliget – Jászai 20 perc, Jászai – Királyhágó tér 30 perc.) majd kirándulás a Normafára. Nagyon büszke voltam magamra, hogy milyen sportos napot tartottam.

Ma reggel pedig megvettem első fapados jegyemet.

Basszus valaki mondja azt, hogy rosszul hallottam: Bárdos András háromszor is “miniszterelnök úrnak” szólította Orbán Viktort a Tényekben leadott interjúban, amit ráadásul felvételről nyomtak.

Update: kiderült számomra, hogy minden exminiszterelnöknek jár a miniszterelnökurazás. Ugyanakkor pár nappal ezelőtt a Baló végig pártelnökurazta az Orbánt. Miért nem egységes ez? Vagy legalábbis miért nem egységes egy ilyen kiélezett szituban?

Mindig talál az ember valami érdekeset a Google News-ban. Most ezt:
Nigeria: Vital lesson from Hungary

***
A villamoson egy apuka játszott a 6-7 éves fiával. Úgy tűnt, hogy jól érzi a bőrében magát a fiú: nem fegyelmezték agyon, érdekes történt vele, figyeltek rá, komolyan vették. Talán épp a leckét kérdezték ki tőle játékos formában. “Biztos nagyon harmonikus család” gondoltam. De mitől lesz az? Mitől működik? Mitől maradnak egybe?

Úgy érzem most magam, mint egy kisgyerek: nem értek semmit, pedig szeretném. És ha megérteném, akkor tudnék tenni is – folytatódik a gondolatmenet, ami ebben az esetben félrevisz. Hiszen abból indulok ki, hogy rajtam múlnak a dolgok; ha értem, akkor tenni is képes vagyok, és ha teszek, akkor majd minden jó lesz. Pedig ez nem így van, legalábbis nem mindig. Van, amikor nem azon múlnak a dolgok, hogy én teszek-e vagy sem, hanem rajtam teljesen kívül álló dolgokon. Ez pedig azt jelenti, hogy nem kell mindig magamat hibáztatni, hogy “ha ezt meg ezt tettem volna, akkor ez meg ez lett volna”, egyszerűen azért, mert van, amikor nem az én felfogó – és cselekvőképességemen múlnak a dolgok. Ezt viszont fel – és el kell fogadnom, hogy nincs minden az én hatókörömben.

Van az a jelenet a Terézanyuban, amikor a főhősnő erejét megfeszítve szorít a buszon, hogy a buszvezető ne menjen neki a lámpaoszlopnak, a néninek legyen helye, a kislány ne ejtse le a fagylaltot, stb stb. És valaki (már nem emlékszem ki) megszólal: nem kell az egész világra vigyáznod. (Vagy valami ilyesmi, de a lényeg így is benne van.) Hát ez ismerős.

Tegnapelőtt még azt gondoltam, hogy ez az egész megint olyan, mint az ügynök-ügyek: pár nap-hét sopánkodás és sipítozás, majd minden marad a régiben. Ebben most már nem vagyok biztos, noha teljesen szürreálisak az események. Ez komolyan itt és most történik? És ez?

Éjjel egyig néztem a tv-t, ma csomó hírt elolvastam és megállapítottam, hogy kik monnyanak le.

- Először is, monnyon le a rendőrség, amiért teljesen képtelenek voltak kezelni a helyzetet.
- Monnyon le a hírTV riportere, amiért nagyon elfogultan tudósított.
- Monnyon le minden politikus, mert axióma a hazudozás, csak az a baj, ha kiderül.
- Monnyanak le az emberek is, mert relativizálnak pártszimpátia szerint.

Közben meg fórumozok: a BBC-t elárasztották a magyarok; néha-néha betéved egy “nyugati” is, aki nyugtatni próbál, eképp:

Added: Tuesday, 19 September, 2006, 10:04 GMT 11:04 UK

Richard, Edinburgh

+1

Added: Tuesday, 19 September, 2006, 10:55 GMT 11:55 UK

Christopher Magee, Fairfax, United States

Furcsák ezek a képes riportok. Ha a képeket nézem megijedek: mintha valami észak-ír, vagy baszk tüntetés lenne bombákkal, bizonytalansággal és hullákkal, pedig csak 20 ember dobálózott, és kétezer meg nézte.

Az elmúlt napokban ha reggel kinyitottam a szememet azonnal szembetaláltam magam a félelmeimmel, a “mi van, ha…” kérdésekkel. Néztem a falat és szorongtam. Aztán egyszer csak rájöttem: hát ennek semmi értelme. Miért félek előre olyan dolgoktól, amik még meg sem történtek? Lehet, hogy megtörténnek, de az is lehet, hogy nem, de mindenesetre miért pocsékolom az energiámat olyanra, ami egyelőre nincs is? Hiszen ennyi erővel a legjobb, ha nem is csinálok semmit, hiszen akkor nem is történik semmi, azaz nem következhet be a félelem tárgya.
De már annyiszor rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség, csak ennek az átélése, az interirozálása megy nehezen. Persze megint türelmetlen vagyok magammal: miért kellene pár hónap alatt megváltoznia valaminek, ami tizensok évig folyt a maga medrében. Idő, türelem.

***
Tessék, egy jó nagy kő, a langymeleg pocsolyába. Tök jó; de sajnos ettől még nem leszek optimistább. Hiszen akkor lenne ennek igazán értelme, ha nem kiszivárgott volna, hanem saját elhatározásból került volna nyilvánosságra. Nade legább már kint van.

Hogy mik nem vannak: valaki dolgozatot írt a szakdolgozatomról.
Egészen meglepődtem.

BD-girl

Aztán arra gondoltam, hogy biztos mi is ilyenek leszünk: traccsolgatunk, a gyerekekről és a férjekről beszélgetünk, apróságokon rágódunk egy órát, amelyekről később persze kiderül, hogy semmi jelentősége nem volt. Azért persze van különbség, de ez inkább egyfajta tér-idő eltérés. Az anyuka-gyülekezeteket hallgatva 20 percben lezajlik egy élet (fele): megismerkedtek, összeházasodtak, szültek, disszidáltak, visszajöttek, elváltak, újraösszejöttek, megnősültek-férjhez mentek, csődbementek,meghalt, költöztek, érettségiztek, diplomáztak stb stb. Sűrítve megkapjuk azt, amit mi most megélünk.

Csak az anyukáknál tudjuk, hogy mi történt miután a Dezsőkét nem vették fel az egyetemre: az égvilágon semmi sőt, Dezsőke megtanult még egy nyelvet egy év alatt, majd felvették és most már ő is orvos, és saját praxisa van. (Pedig akkor, amikor épp nem vették fel Dezsőkét, az anyukák egymásra nézve szomorkodtak egy másik kávézóban.) Míg a saját történeteink most zajlanak, és nem tudjuk, hogy mi az a most nagyon jelentőségteljes dolog, ami 20 év távlatából már csak egy eltörpülő esemény.

Döcögtem a buszon, és megint megérteni véltem valamit. Mostanában nincs gondom az ivással; ez persze nem jelenti azt, hogy minden este legurítok egy üveg bort. csak azt jelenti, hogy a korábbi három korty helyett most már akár két pohárral is meg tudok inni. Télen kiderült: három mézes pálinkáig vagyok hitelesítve, onnantól forog a szemem. Annakelőtte egy fél pohár bornál nem ment le több: egyszerűen azt éreztem, hogy a torkomon nem tudom lecsurgatni, mert nem megy át a kis nyíláson. De igazából valószínűleg az történt, hogy olyannyira féltem attól, hogy mi történik, ha az agyamban meglazulnak a korlátok, hogy fizikailag sem bírtam annál többet fogyasztani, amitől a gátló rendszer még ne mondta volna fel a szolgálatot.

Aztán tavaly nyáron egy buliban három tekilát is elfogyasztottam, és nem történt semmi. Télen a jégereket fröccsel vegyítettem, és akkor sem történt semmi. Semmi olyan, amitől félni kell, hogy kiderül. Valahogy elpárolgott a gátlórendszer.

Egy pénteki koncerten az énekesnő nyakában ezt láttam. Elöntött a büszkeség, meg az a fajta érzés, amit egy anyuka érezhet, ha a gyereke egy iskolai színdaraban jól szerepel.

Sokszor kérdezik, hogy nem megyek-e ilyen meg olyan vásárra, meg nem akarnék-e online árusítani. Ez utóbbit még megfontolnám, de hogy vásározzak, az ki van zárva. Nemcsak azért mert korán kell kelni és napokig a tűző napon/ordas hidegben kell ácsorogni. Inkább önvédelemből: nem akarom azt a nyomást érezni, hogy nekem most le kell gyártanom még 30 valamit háromféle színkombinációban, hogy mindenki találjon kedvére valót. “Most divatos, most menő, most kell pörögni!” – szól a jóindulatú noszogatás, és erre ugyanaz a válasz. Nem akarok termelni, gyártani. Abból lehet válogatni, amit épp csinálok; ez nem kívánságműsor. Na jó, ez kicsit szélsőséges, meg hát azért hébe-hóba csinálok kérésre ugyanolyat, mint amire a kedves vevő mutat a képen. De ez nem rendszer-szerű, és nem is akarom, hogy az legyen.

Mindennek egyetlen oka van: nem akarok kiégni. Márpedig ha valaki ezt (vagy végülis akármi mást) megélhetésért, termelésért, kívánságműsorból csinálja, akkor sztem elkerülhetetlen, hogy 4-5 év alatt kiégjen. A művész mozis nyakláncokon – melyek úttörőek voltak – én már régóta nem érzek frissességet, új ötleteket, legalábbis nem olyan mértékben, mint mondjuk 4-5 éve. Akik vigyáznak magukra, azok viszont mással csináltatják az aprómunkát. Emberünk kitalálja a prototípust, a segédei pedig legyártják 5-10 darabban. Ezzel áthidalja a kiégés problémáját, viszont fokozottan kell gyártani, hisz’ még a segédeket is el kell tartania.

Dedicated to dearsmell ;)