Tegnap este – két perccel azelőtt, hogy sok hónap kihagyás után elindultam volna futógépezni – kiderült: ha az ember kitartóan pörög és nem hagyja magát lebeszélni/lerázni, akkor egy idő után szépen beérik a termés.

Egész nyáron a boltom körüli teendőket láttam el, kitaláltam a szórólapot, a bannert, kutatást csináltam, banner-árakat gyűjtöttem, hírlevél-formátumot és bemutatkozó leveleket készítettem és irogattam, begyűjtöttem rengeteg indie design blog címét, íróját és emilcímüket…és úgy éreztem, hogy én még életemben nem dolgoztam ennyit valamivel. Aztán vártam (pontosabban elmentem nyaralni). Persze türelmetlenül, mert már miért ne. És úgy tűnik, hogy ez a sok energia nem volt felesleges. Persze egy percig nem gondoltam sosem, hogy felesleges, csak hát jobban örül az ember, ha látszatja is van.

Tegnap este hirtelen felindulásból kiküldtem pár viccesnek szánt bemutatkozó levelet, amiben a selyemszőlőcskét ajánlgattam, mint a legújabb fehér bort. Tíz percen belül ketten is válaszoltak: az egyik blogtulajdonos azt írta, hogy akkor mostantól rajtam tartja a szemét, a másik meg azt írta, hogy pont másnapra – azaz ma – rakta be az egyik fülbevalómat az ajánlóba. Olyan nagyon boldog voltam, hogy perceken keresztül néztem az oldalt: hátha elrontotta az ütemezést és már véletlenül kikerült az ajánló. De nem, tényleg ma jelent meg, itt. És ez nem az első ilyen: az elmúlt egy hónapban két másik fícsör is volt (itt meg itt) és még vendégblogger is lettem.
Olyan jó látni, érezni, ahogy elkezd valami növekedni, bimbózni.