A Mai Manó házban Kertész Andor (ismertebben: André Kertész) kevéssé ismert képei láthatók, többek közt első világháborús képek Magyaroszágról. Hát igen…nem véletlen, hogy félnykép-aukciókon 30-40 ezer dollár a kikiáltási ára a képeinek.

És megint rájöttem, hogy mennyire szeretem a fotózást, és mennyire szeretnék én is olyan jó képeket csinálni. De saját becslésem szerint egy felsőközép-kategórás fotós lennék. Jó, jó, de nem eszméletlen jó. (Mint pl Kertész, Cartier-Bresson, vagy Benkő Imre, Féner vagy a Luca.)

De az is lehet, hogy nem, és ha kitartó lennék – azaz sok képet csinálnék és néznék, olvasnám a szakirodalmat, nézném a többi fotós munkáit, gondolkodnék megoldásokon és elviselném azt, hogy hírfotóból és reklámfotóból kell megélni – akkor talán én is…Nem tudom, hogy mi lenne ha. Már miért is tudnám…. pedig néha nagyon jó lenne tudni.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy valamennyire választhatok: katona leszek, vagy vadakat terelő juhász. Ez a választási lehetőség azonban el is bizonytalanít: mi az ami a legjobban illik hozzám (már azokból a dolgokból, amikből választhatok), mi az, amiből a maximumot tudom kihozni és mi az, ami inspriálólag hat rám, és mi az, aminek a munkás mindennapjait, a robotolását elviselem.

Lehet, hogy bármi: a fő probléma a mindennapi megélhetési robotolással van, ami a katalógus-fotózáson keresztül a híríráson át az adatbázis-tisztításig terjed, de minden szakmának megvan a maga mechanikus, monoton része, amit nem lehet kikerülni, és el kell viselni. Na, ez megy nek nehezen.

De az is lehet, hogy nem: nem a robotolással van a baj, hanem azzal, hogy nem merem azt választani, amit igazán szeretnék, és így folyamatosan kényszerülök kompromisszumokra, többre, mint kéne. Persze előbb el kellene dönteni, hogy mi is az, amit igazán szeretnék.

És az is lehet, hogy ez az egész egy nagy, hülye, értelmiségi picsogás: akármelyik dolgban nagy örömöm lelném, ha nem azzal foglalkoznék, hogy mi lenne ha, és vajon jól döntöttem-e.

Nemtom’.

****
Voltam amúgy mobilos konferencián, ahol nagyon modernek voltunk: digitális kor, infós tsd, mobil-kor és társai. És az ezekkel foglalkozók körében hatalmas generációs szakadék tátong: ennek egyik jele, hogy az idősebb „mobilosoknak” még nem sikerült megbarátkozniuk a perezentáció-készítéssel, bármennyire is a legmodernebb jelenségekkel foglalkoznak. (Aki nem tudja, tanítja?)