A Sötétkamra óta nem láttam igazi jó filmet, egészen tegnapig. A Rashevski-tangó témája ismerős: zsidó identitáskeresés. Van minden, ami egy ilyen filmhez kell, és ami egy zsidó családban előfordulhat: háborút túlélt nagyszülők, kivándorlás-családszakadás, vegyesházasság, betérés, felnőttkori körülmetélés, gyökérkeresés, arab-zsidó szerelem. Ettől még lehetne akár túlburjánzó is, mint egy tipikusan terhelt, ideges zsidó család, és mégsem. Inkább megértő, feloldó, szerető. Egy kissé terhelt zsidó család, csak másképp. Valahogy megkönnyebbültem én is.

***
Kiderült, hogy nem minden újszülött hasonlít egy kiscsimpánzra. S. Hanna meg főképp nem. A leghelyesebb bébi, akit valaha láttam: nem ráncos, nem vörös és nem üvölt torkaszakdtából. Inkább édesapja karjából próbál anyatejet kinyerni; változó sikerrel.

Közben meg úgy érzem magam, mint a temetés után; ez nyilván az új év-fílinghez kötődik. Eddig volt a készülődés, szervezés, búcsúzás, most meg jön az építkezés. Megint (ijedt) bugyuta barika fejet vágok.