Végre jól alszom: végre megint elmúlt január 11, a díjátadó.
Végre kezd elismert rendezvény lenni: volt sok főszerkesztő és szerkesztő, ismert és kevésbé ismert emberek, mogyorós rizs, spárgasaláta és rétes fahéjöntettel (ami szerintem nagyon nem illett a meggyesréteshez) és úgy tűnt, hogy mindenki netwörkölt egy kiadósat. Én a magam részéről életemben nem smúzoltam ilyen zökkenőmentesen, úgy tűnik az öt év alatt rendesen belejöttem. De jó érzés látni, ahogy érik a munka gyümölcse.

***
A vasárnapi szeánsz pedig úgy kezdődött, hogy körbeálltunk és egy képzeletbeli labdát dobáltunk. De nem akárhogy: valaki dobta feléd mint mondjuk egy medicinlabda, te pedig dobtad tovább mint egy nyálas papírgolyó, vagy szilvásgombóc, vagy görögdinnye, mindegy, csak labdaszerű legyen. Eleinte a kényszeredettség és a konvencionalitás uralkodott: röpködtek a medicinek, a kosárlabdák és a focilabdák, de kis idő múltán mindenki belejött (speciel a nyálas papírgolyó az én ötletem volt). Ráéreztünk annak az ízére, hogy mi van akkor, ha varázsütésre úgy történnek a dolgok, ahogy mi szeretnénk. Rám teljesen felszabadítólag hatott; a határtalanság ritka érzése kapott el, amikor az ember úgy érzi: mindenre képes. Utána jöttek a hardcore zokogós részek, de azok is a felszabaduláshoz tartoznak.

Újabb gyerekfotó. Szeretek gyerekeket fotózni: nehéz, de hálás.