A kezembe került az egyik naplóm, amit 2000. októberében kezdtem, és az utolsó oldalon 2005. augusztusa van. Benne van egy kapcsolat kezdete és vége.

Néha rámtör a “teljesen egyedül vagyok a világban”-érzés: hogy ez sosem fog megváltozni, hogy minden este egyedül ücsörgök a tényleg kedves szobácskámban, és azon görcsölök, hogy mi lesz velem, a világ olyan nagy, olyan sokan vannak benne, én meg olyan kicsi vagyok, biztos mindenki jól érzi magát, csak én sajnálom magam otthon, egyedül, ezerrel.

Örülnék, ha nem foglalkoznék ezzel, mert akkor már rögtön sokkal jobb lenne, tudom. Egyszer már sikerült túllendülnöm az ilyen állapoton, igaz, az egy olyan szituáció volt, amikor egy halál összehozott – ha rövid időre is – egy kis közösséget, s a kis közösségi burok és események keretet tudtak adni.

Most nincs mese, nekem kell a kereteket kialakítanom, megteremtenem. Ez persze az egyik oldalról egy nagy szabadság, a másik oldalról meg ijesztő. Az elmúlt 8 évben többnyire beilleszkedtem mások kereteibe, sosem voltam egyedül, sosem volt szükség a saját – csak foltokban létező – kereteimre. A keretek, azaz az életvitel, már vagy eleve adott volt, vagy közösen alakítottuk.

Lehet, hogy mindig vágytam az önállóságra, de az valami ködös, idealisztikus kép lehetett, a praktikus tudás nélkül. Hát tessék, most itt van.