Elmentem életem első jóga-órájára. Csak úgy, hirtelen felindulásból, egyáltalán nem terveztem, így az utcai nadrágomban fetrengtem a földön, Sanyi néni vezénylete alatt.

Először kissé ügyetlennek éreztem magam, nehezen mentek a dolgok, tapadt a lábam a laticelhez, nem tudtam rendesen lélegezni, fájt a derekam. Aztán az egyik pózban – terpeszes oldalhajlás-szerű – hirtelen óriási nyugalom szállt meg, elkezdtem mosolyogni, majd hirtelen majdnem sírni kezdtem. Fantasztikus érzés volt, ahogy a pózban átjárt a nyugalom. És ez, ha nem is ekkora intenzitással, de még két póznál megismétlődött: az egyik egy szfinxre hasonlított, a másik meg valamilyen térdelős volt. Valahogy elszállt minden bajom, csak a nyugalom volt bennem, mosoly az arcomon és – úgy képzelem, hogy – lágy, bizakodó tekintet. (A végén el is aludtam, a villamos ébresztett fel.)

És a nyugalom bennem maradt a villamoson is, és a rénszarvas-kolbászka szeletelése közben. Elemi élmény volt.