Sétáltam a Gesztenyéskertben és majdnem sírtam a napszemüvegem mögött, pedig alapvetően jó kedvem volt. Az előtte lévő pár órában két olyan mondat is elhangzott, ami kicsit jobban belegonolva húsbavágóan érintett.
Valakiknek meséltem, hogy volt olyan egy év az életemben, amikor háromszor költöztem; ezen meglepődtek, és megkérdezték, hogy ugyan mi történt. És hirtelen rájöttem, hogy én nem akarom a történet szempontjából idegeneknek elmondani, hogy miért. Egyszerűen képtelen voltam kimondani, hogy azért, mert meghalt a barátom. (Apró paradoxon, hogy ezt most meg miért írom ide, de mindegy.) Pár órával később megpróbáltam megfejteni, hogy miért, és az okok részben megvannak, de maga a jelenség eléggé váratlanul ért, mintha valamilyen ottfelejtett taposóaknára léptem volna. És ez elgondolkodtató: milyen taposóaknák vannak/lehetnek még Somával kapcsolatban?
****
“Nem engedlek el” hangzott el a munkahelyen arra vonatkozóan, hogy szükség van rám, de az egész csak órákkal később kezdett el mocorogni a fejemben. Miért van, hogy másutt úgy éreztem magam, mint egy megtűrt kukac, ami maxi a földtúrásra jó, és most meg rengeteg pozitív visszajelzést kapok? Persze tudom, hogy viszonyokról van szó, ami többoldalú dolog, több fél kölcsönhatásai révén formálódik, de mégis már alapvetéseiben fényévnyi különbség volt/van a két kiinduló állapot között.
És az a legérdekesebb, hogy korábban kialakultak a görcsök, félelmek nyomán védőmechanizmusok, melyekre most már nincs szükség, de azok meg beépültek és működnek, és csak tudatosan lehet őket leépíteni. Képletesen: amikor valaki kimerészkedik a maga köré épített védőrács mögül: először a kisujját dugja ki – merthogy mégis azért meg kell próbálni védőburok nélkül is lenni -, majd a karját és rájön, hogy senki sem akarja bántani, sőt.
“Today I am a small blue thing” – szól a hangszóróból, és nekem az jár a fejemben, hogy basszus másképp is lehetnek dolgok, másképp is lehet élni, felturbózott önvédelem nélkül.
Minden – mintha olyan sok lett volna – elválás után tanulok valamit: ez elsőnél azt, hogy akár ki is lehet mutatni az érzéseket, most pedig azt, hogy nem szabad félelemből cselekedni. Az már egy másik kérdés, hogy rájön-e az ember, hogy mit miért csinál.