Végre, végre esik! És kapok levegőt a lakásban!
***

Valakinek fejtegettem, hogy némileg terápiás jellege is van számomra ennek a blogírásnak, és pont a paradox jellege miatt. Ez pedig az, hogy amit nagyon kevés embernek mondanék el négyszemközt, azt itt – rövidítve ugyan -, de leírom. Ezáltal megszűnik félelemnek, görcsek lenni – vagyis csökken ebbéli jellege. Hát furcsa, még magamnak is. Mert természetesen vannak dolgok, amikről nem írok – és valószínűleg pont az lenne a lényeg, de mivel ezek már nagyon-nagyon személyes dolgok, ezért ezek kimaradnak. Ez meg az önellentmondás az egészben.

Ez az egész két dologról jutott az eszembe. Egyrészt a héten nagyon akartam írni post-ot, de igazából semmi sem jött, ha meg igen, akkor azt mégsem akartam kitárni. A másik: mostani életszakaszom egy nem elhanyagolható részének történései, gondolatai másokat bánthatnak. Eleddig úgy írtam, mintha nem vennék arról tudomást, hogy milyen hatása lehet a post-oknak, igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi van ha valaki magára ismer; ezek beváltak eddig. De most egy olyan ponthoz érkeztem, hogy szándékom ellenére talán komolyan bánthatok.
Dilemma, döntésképtelenség.

****
Érdekes dolog történt: valamelyik nap eszembe jutott egy részlet Somával töltött közös életünkből. Meglepő volt, mert ilyen nagyon hosszú ideje nem történt. Azt hiszem kezdenek visszaszürmkedni a száműzött emlékek. Az történt ugyanis, hogy a halála után pár hónappal elkezdtem azt érezni, hogy egy óriási reneszánszt vaskapu becsukódik. Valószínűleg ez volt az a pont, amikor kezdtem kilábalni, de ugyanakkor egy védekező mechanizmus is volt egyben ez a szedett-vedett amnéziás állapot. Ha valaki közös emlékek sorolását kérte volna tőlem, akkor minden bizonnyal öt perc alatt elhadartam volna azt, ami elsőre az eszembe jut. Pedig három évről nyilvánvalóan több emlék termelődik.

A kérdés az, hogy most mi történik: miért nyílt meg résnyire ez a vaskapu? Valamiért most haszomra válnának ezek az emlékek? Vagy már nem kell a védekezés, az amnézia?