Kicsit beparáztam. Akkreditáltak (vagy hogy is mondják ezt) a WAMP-ra, így ma ki is mentem szétnézni, bár nem mintha nem ismerném a kiállítók felét. Annyi gyönyörűség, kreativitás van ott, hogy egészen kis szürke verébnek éreztem a saját láncocskáimat. El is bizonytalanodtam, hogy tényleg kimenjek-e májusban kiállítani, amikor az alsó vonalról közelítem az ottani színvonalat. Egyszer mindenképp ki kell próbálni – győzködtem magam, és hazarohantam, hogy a raktárkészletet átnézzem: vajon mely ékszerek valók oda. Nézegettem a láncokat, és az jutott eszembe, hogy a kiállítók zömének munkáján látszik, egy egységes, kiforrott világ, az enyimen meg nem; kissé szedett-vedett. Most győzködöm magam, hogy ne ítélkezzek: előbb-utóbb minden lánc megtalálja a maga ember-párját.

***
Régóta nem volt ilyen jó napom, mint tegnap: még mindig a fülemben a kecskeduda hangja. Egész nap itthon prüntyögtem, takarítgattam, főztem és kávéztam a MOM teraszán nyugodt és derűs hangulatban. Majd elmentem az új Eckermannba egy koncertre , amiről azt gondoltam előtte, hogy biztos olyan elszállós modern művészeti izé lesz. Nem tévedtem; viszont fantasztikus volt. Olyan nyugalom töltött el tőle, ami már régóta nem, majd amikor megszólalt a duda, egészen odaszegeződtem, és nem akartam, hogy véget érjen. A koncert végén megfogdostam a dudát, majd következett az újabb meglepetés: a dudás ember invitált az aznapi következő koncertjére, a réglátott Hunniába. Átvillamosoztam, és döbbenet: sörivó rokkerekkel volt tele a gimnáziumi bölcsész extörzshely (legalábbis én akkor annak dekódoltam a közönséget). Végül kiderült nem volt hiába a fáradtság: remek RHCP szám csendült fel (Californication) dudával bolondítva. Egészen elképesztő volt: magam előtt láttam ír fennsíkon a csilidarabokat.