Eszembe jutott egy emlék.
Áltisi vége, vagy gimnázium eleje lehetett. Tornaóra keretében elmentünk úszni a margitszigeti sportuszodába; a fedett részbe. Úgy esett, hogy az óra végeztével ki lehetett próbálni műugrók medencéjét, a 3 méter magas műugró toronnyal (így híjják vajon?) egyetemben.
Nagy lazán mászok fel a toronyba, felérek és látom, hogy hú, de messze van az a víz és milyen nagy mélység van addig. Kész, leblokkoltam: se előre, se hátra; ott álltam rettegéssel a szememben és a testemben. Egy idő után ez felkeltette egy edző és diákjai figyelmét, akik jótanácsokkal kezdtek ellátni. Eleinte nem is hallottam, majd lassan beszüremkedett a tudatomba, amit mondtak: ne nézzek sehova, csak előre, szép lassan haladjak, nem kell sietni, van idő. Három centis lépésekkel elkezdtem előre csoszogni, feszülten figyeltem, közben hallottam a szomszéd medencéből a bíztatást. Hosszú idő után – valószínűleg csak egy-két perc telhetett el – megérkeztem a palló végére, lábujjaimmal markoltam a szélét, gyomrom valahol másutt, mint kellene, fejem egy feszült szivacs. Hallottam továbbra is a bíztatást, majd egy idő után ugrottam egy talpast. Út közben lefelé hallottam a tapsot: a nagy és szép úszófiúkét.
Amikor kibukkantam a víz alól, hihetetlen boldogság fogott el, úgy éreztem, hogy most történt valami.

Na, mostanában gyakran érzem így magam: az műugrás különböző fázisaiban.

Epilógus: Annyira mámoros voltam, hogy el is határoztam, hogy műugrani fogok. Ez a terv viszonylag gyorsan megdőlt, mert kiderült, hogy hajnali 6ra kellett volna edzésre járnom. Így nem lettem műugró.