Hajnali ötkor arra gondoltam, hogy nem vagyok normális. Amikor hat előtt tíz perccel kiléptem a kapun, és megcsapott a decemberi hideg, arra gondoltam, hogy egészen biztosan nem vagyok normális. Aztán mégiscsak egy szép nap kerekedett belőle. Hortobágyon és a pusztában sétálva kicsit visszacsöppentem abba, hogy milyen, amikor van tér az ember körül, amikor szabadság van, amikor csak ide-oda lötyög és rötyög, amikor a darvak fekete szénpöttyként ezresével húznak el a távolban, vagy amikor hárman ül a kricsmiben és valamiféle egység, együttesség érzése (esetleg nosztalgia?) érzése támad.
Csillogjon az a mérföldkő!
Mélységesen együtt érzek minden érettségire készülő diákkal. Emlékszem, amikor annak idején én készültem erre a megmérettetésre, folyamatos stresszben voltam. Hiába mondta mindenki, hogy “Hidd el, nem olyan nehéz, mint hiszed!”, biztosra vettem, hogy én leszek...