7 hónappal ezelőtt, az Erciyes vulkánról diadalittasan, telve a hódítás élményével és a ‘hú, ezt megúsztam’ gondolattal lefele bandukolva, az utolsó 500 méteren jókorát rúgtam a saját túracipőmbe. Innentől kezdve már inkább nyúzottan bugdácsoltam, mert alig bírtam rálépni, és mindutalan a korábban hallott nagylábujjkörömszakadás járt a fejemben.

“Otthon”, a sátor mélyén szemügyre vettem: nem, nem szakadt ki a helyéből a jobb nagylábujjkörmöm – pedig jobban belegondolva büszkén mutogattam volna, mint egy győztes harc sérülését -, és csak másnapra kezdett lila-zöld színekben pompázni. Mindegy, azt is lehet mutogatni – gondoltam -, bár a körömszakadás kétségkívül teátrálisabb.

Telt és múlt az idő, mutogattam az időközben teljesen befeketedett lábujjamat. Január környékén megjelent egy kis rózsaszín csík a lábkörmöm alján, ami aztán hétről hétre tizedmillimétereket növekedett. A múlt heti jógán valahogy furán térdeltem, és éreztem: megmozdult a köröm. Na, hát ez itt és most, a jógamatracon fog leszakadni, vagy mi? Az kevéssé izgalmas, mint a vulkán, dehát ez van – vettem tudomásul sztoikusan, de nem történt semmi.

Ma hátranyújtottam a lábfejem a jógamatracon, majd előrehúztam, és tisztán éreztem, hogy lifeg a lábamon valami. A köröm persze, és miközben kitartottam a fekvőtámaszt elcsodálkoztam, hogy ugyan, miért nem ömlik a vér a lábamból. Hiszen a körömszakadásnál úgy szokott az lenni. Hol van itt a dráma?!

Kiszaladtam a WC-re és ámulás-bámulás: egy jókora darab alvadtvéres köröm jött le a nagylábujjamról, de patakokban csordogáló vér sehol. Volt viszont egy kedves, kicsit még vékonyka, rózsaszín, friss, de mégis már kifejlett nagylábujjköröm a helyén.

Ma megszületett az új jobbnagylábujjkörmöm!