Kezdetekben úgy gondoltam, hogy minden ékszerből, kombinációból csak egyet fogok csinálni, attól lesz egyedi és megismételhetetlen, hogy egyetlenegy van belőle, és különben is megrendelésekkel, mások elképzeléseivel se zaklassanak engem, mert ez az én szerelemtevékenységem, csak azt szeretném csinálni, ami nekem jól esik. Ma már nem így gondolom. A két megközelítés között bejárt utat szeretném nektek elmesélni. (Azt most így a legelején szögezzük le, hogy a fenntarthatóságon jelen esetben gazdasági fenntarthatóságot értek, nem környezetvédelmit.)

E fenti gondolatmenet mindaddig kitűnően működött, amíg az ékszerkészítés pusztán hobbi (bár annak nagyon komoly) volt az életemben: a más munkáimból befolyó bevételekből eltartottam magam, az ékszerek pedig szintén eltartották magukat. A hobbim révén kiéltem az alkotási vágyam, ráadásul bevételem is volt belőle, amit teljes egészében visszaforgattam.

Kilenc évvel ezelőtt, 2011-ben azonban jött a fordulat: a hobbim lett a főállásom. Ez azt is jelentette, hogy az ékszerek forgalmát már nem tudtam teljes mértékben visszaforgatni, hiszen egyrészt a költségeim is megnőttek (lett egy műhelyboltom, adók, könyvelés, alapanyagok stb.), másrészt pedig ugyebár enni is kell valamit. Jó, hát akkor csinálok több nagyon egyedi dolgot, meg mégtöbbet: így az első évben napi 14-15 órát dolgoztam. Egy nap azonban határozottan kezdtem úgy érezni, hogy ez így nem jó: hulla fáradt vagyok, nincs magánéletem és még pénzügyileg sem érzem magam stabilnak. Egy kedves közgazdász ismerősömnek elmeséltem a problémám, aki erre azt válaszola: és mi a “rezsiviselő”? A micsoda? néztem nagy kerek szemekkel.

A rezsiviselő alatt ismerősöm azt értette – vagy legalábbis én így fordítottam le magamnak -, hogy van-e olyan termékvonalam, ami kifejezetten népszerűségre hajt, nem drága és gyorsan pörög, azaz potenciálisan sok fogyhat belőle. (Tehát annak az ellentéte, amit a kezdetekben gondoltam.) Ugyanis egy ilyen termékvonalban megvan annak a lehetősége, hogy ki tudom belőle fizetni a rezsit (ezért rezsiviselő), így kicsit egyszerűbb a különlegesebb, egyedibb ékszerekre fókuszálni, ha azokon nincs a rezsiviselés nyomása.

Értettem én a gondolatmenetet, csak még mindig a nagy egyediség bűvöletében éltem. De azért próbálkoztam. Mélyebb meggyőződésem ellenére én is készítettem az akkoriban új és trendinek számító üveglencsés ékszereket színes textilekkel és műanyag virágokkal kombinálva. Fél év után még mindig ott tartottam, ahol korábban: nem lett stabilabb a pénzügyi helyzetem, még mindig rengeteget dolgoztam és magánéletem sem lett. Tény, hogy nem sikerült igazán megszeretnem az üveglencsés ékszereket, következésképp nem tudtam hitelesen készíteni és eladni őket.

Ekkorra jutottam arra a gondolatra, hogy a ‘minden teljesen egyedi’ megközelítés nem fenntartható számomra. Nincs annyi óra egy napban, hogy elég ‘teljesen egyedi’ ékszert készíthessek (még ha segítséggel is) a vágyott pénzügyi stabilitás eléréséhez: a rezsiviselőnek kikiálltott üveglencsés ékszervonal pedig nekem egyszerűen nem fekszik. Jó, akkor mi legyen, hogyan tovább?

Nem sokkal később valahogy elém került az Első egy millióm c. interjúsorozat Anh Tuan, divattervezővel készült része. Ebben a vietnami származású magyar tervező elmesélte a saját kollekció-tervezési folyamatát, melynek egy lényeges eleme az, hogy a kifutóra szánt szuper-egyedi darabok koncepciója apróbb elemeiben visszaköszön a nagyobb mennyiségben gyártott, szélesebb körnek kínált és olcsóbb kollekcióban. Ez a megközelítés lehet, hogy a MOME-n diplomázott tervezőknek alap, de én más irányból jöttem (erről részletesebben ebben a posztban tudtok olvasni), ezért nekem ez teljesen új információ volt. Világosság gyúlt az agyamban. “Aha. Tehát ha Anh Tuannak ez bejött, akkor végülis én is kipróbálhatom ezt a modellt. Nem kell minden egyes ékszerrel bizonyítanom az önkifejezést és egyediséget” gondoltam, és ettől megnyugodtam.

Mindezzel egyidőben indultak el a nyomtatott fa ékszerekkel való kísérletezések a Csipkedesignnal (akikkel 5 évet dolgoztunk később együtt). A fenti gondolatmenetnek így azonnal akadt is terepe, hiszen a később Woody kollekció néven futó nyomtatott fa ékszerekből tudtunk pici, egyszerű és olcsót, de nagyobb, bonyolultabb és drágább verziót is készíteni. Ráadásul a kapacitás-kérdések is azonnal megoldódtak, hiszen a nyomtatás-lézervágás segítségével készülő ékszerekből nem egy darab készült, hanem sok száz, melyeket változatos módon tudtam felhasználni hol apró fülbevalónak, hol pedig színes-szagos statement nyakláncnak.

A szemléletváltás meghozta a gyümölcsét: azáltal, hogy a saját személyemre szabtam a “rezsiviselőt” stabilizálódott a pénzügyi helyzetem, volt időm és energiám új kollekciókon, egyedi darabokon gondolkodni, megszerettem az újabb és újabb Woody minták és formák tervezését és nem utolsó sorban a vásárlók (azaz ti!) is nagyon szerettétek / szeretitek a nyomtatott fa ékszereket. Azóta ezt a logikát követem immár az ezüst ékszerek esetében is, ahol a színes plexik lehetnek az alapjai egy visszafogottabb, minimálabb ezüst ékszernek, de akár egy komolyabb nyakláncnak is.

Ja, és még a magánéletemet is visszakaptam.