Forrás

X/Y generáció: a múlt heti Figyelőben megjelent nemzedéki szótár szerint így hívják a rendszerváltás előtt születetteket. Pontosabban azokat, akik a 60-as évek végén, 70-es években születtek. Azaz mi: a Ratkó gyerekek gyerekei és az OTP-gyerekek.

Egy ideje már forog bennem a gondolat, hogy a mi generációnk valahogy más, valami gyökeresen más. Arra az egyszerű tényre gondolok, hogy azok a fiatalok, akik már “eszüknél voltak” a rendszerváltáskor – azaz esetleg felsősök voltak, gimnazisták, vagy épp elkezdték az egyetemet – egészen más rendszerbe szocializálódtak, otthon és az iskolában egy másik rendszerben való érvényesülésre készítették fel őket, mint amibe aztán hirtelen csöppentek, amikor nagyjából egyik napról a másikra megváltozott a világ.

A Figyelő már említett cikke tulajdonképp a Z generációról szól, azaz azokról, akik a rendszerváltás után születtek. Ők nem akarnak felnőni, nem akarnak leszakadni, az “élet nagy” kérdéseivel kapcsolatos döntéseket kitolják ameddig csak lehet. Mindeközben persze ez a generáció rugalmas, mivel nem az élethosszig tartó állások Kánaánjába születtek bele; számukra természetes, hogy a karrierépítés nem feltétlenül egy egyenes vonalú egyenletes mozgás, valamint a külföldi munkavállalás teljesen reális opció számukra.

Ehhez képest pedig itt vagyunk mi, az X/Y generáció, akik azt látták otthon, hogy a karrier egy egyenes vonalú egyenletes mozgás, a munkahely többnyire a nyugdíjig tart és 60 éves korunk után kiszámíthatóan mehetünk nyaranta a telekre. Mire azonban elérkeztünk oda, hogy boldoguljunk az életben a világ fordult egy nagyot. A cikkben a Z generációra jellemzőnek mondott új modell (patchwork karrier, élethosszig tartó tanulás, atipikus foglalkoztatás) akkoriban jelent meg, amikor mi kiléptünk a munkaerőpiacra, csak épp nem erre kondicionáltak minket. Így aztán sokan nem lehetőségként élték ezt meg, hanem zavarként, ahogy a vasorrú bába állhat a mágneses viharban, azaz elveszetten.

A kiszámítható, biztonságos életpálya modell eltűnését mindemellett keresztbe metszi a férfi-női szerepek átalakulása is. Míg ez az átalakulás már szüleink generációjában (baby boomerek, Ratkó-gyerekek, stb.) elkezdődött, valahogy úgy érzem, hogy az újraleosztás folyamata, az igazi meccs az a mi generációnkra maradt olyasmi kérdések formájában, hogy lehet-e egyszerre karrierje (bármilyen értelemben) és működő (!) családja egy nőnek. A férfiak ugyanúgy egy új kérdéssel találták szembe magukat ezen meccs során, nevezetesen hogy a családfenntartáson kívül hogyan tudják integrálni a saját életükbe a nők megváltozott szerepét, azaz mennyire lehet újraelosztani a családi munkamegosztást.

Az elveszett generáció nem azért elveszett, mert eltűnt (sőt, igen népes!). Azért elveszett – vagyis látom elveszettnek -, mert a korábban biztosnak hitt pontok hirtelen eltűntek, és az új viszonyítási pontok csak lassan fejlődnek ki, s azok keresgélése folyik. Mondhatni az elveszett generáció egy útkereső generáció, amibe a “felnőtt” (jelentsen bármit is) élettel kapcsolatos döntések kitolása is belefér, vagy akár az, hogy a generáció tagjai harmincas éveik közepén (midlife!) kezdnek saját ötlet alapján valamit megvalósítani.

Ki mit gondol? Van egyáltalán ilyen, hogy “elveszett” generáció?