A busz csuklójában álltunk, és megkínáltam a roma kislányt ropival. Hiszen minden gyerek szereti a ropit. A frissen kibontott csomag felét kivette. Majd a testvére megkérdezte tőlem, hogy van-e üdítőm, van-e rágóm. A testvérke a csukólban lévő korlát tetején ült az öccsével, aki kancákról mesélt.

És jöttek az előítéletek. Biztos kotorászna a táskámban, biztos lejmolni kezd. Eközben testvérkét odaintette magához az anyja, hogy kínáljon meg egy nénit terítőkkel. Néni nem kért terítőt harmadszorra sem; testvérke nyelvet nyújtott rá.
Én nem mozdultam a helyemről, mert nem akartam, hogy előítéletesnek tűnjek, de közben nagyon fogdostam a táskám cippzárját. Nőtt bennem a feszültség. Testvérke akkorra már ismét a csukló-korlát tetjén ült; én a korlát szélén húztam meg magam. “Menj arrébb!” szólt hozzám testvérke, amire azt bírtam kissé ellenségesen felelni, hogy “Mér’?”. Erre kissé meglepődött, de már nem volt ideje válaszolni, mert az anyuka leparancsolta a buszról mindhárom gyermekét.

A táskám természetesen rendben volt. (Persze nem azonnal csekkoltam, mert nem akartam, hogy a busz közönsége előítéletesnek lásson.) Ennyit az előítéletekről és arról, hogy sokat kell még tréningeznem, amíg megszabadulok tőlük.

****

Nehéz türelmesnek lenni. Pedig muszáj. Akkor is ha nem látom az eredményét; hiszen ha türelmes vagyok, akkor majd előbb-utóbb látom. Vagy nem. Nehéz, de talán nem ördögi kör. Még akkor is ha félek, ha bizonytalan és pesszimista vagyok.

“Mi újság válságfalván?” kérdezte tegnap Beresz.
És habár enyhén szólva sem vagyok jó formában, ezen nagyon jót mulattam.
A törődés mellett nekem azt fejezte ki, hogy nem halt meg senki, nem égett le a ház, szóval semmi olyan klasszikus katasztrófa nem történt, ami miatt a világ összedőlhetne. Vagyis csak egy kicsit. Ugyan a békéltető tárgyalások lezajlottak, a felek már néha mosolyognak, mégis bizonytalanság van, de mégsem szabad, hogy ez az egész le – és szétnyomjon.
Végső soron mindig van valahogy.
Az élet utat tör magának – még Válságfalván is.

*****
Ha mindenki úgy élne mint én, akkor 2,2 bolygóra lenne szükségünk. Nem túl bíztató.
Ujjlenyomat.

Egy nagyon tanulságos cikk.

Kitört belőlem a vulkán, és nem tudom se megállítani, se szabályozni. Ijesztő és félek az ön és a közös elpusztításától is.
Két hasonlat jut az eszembe (a fentin kívül). Az egyik, hogy nem hagyom/juk a sebeket behegedni és addig kaparjuk, amíg véres nem lesz; a másik pedig az, hogy igazából a fekélyt távolítjuk el műtéti úton, ami nem fájdalommentes. Az egyik egy negatív folyamat, a másiknak meg lehet pozitív kimenetele. De nem tudom, hogy melyik van. Azt sem tudom, hogy mit akarok.

Furcsa torokhangok jönnek a másik szobából.
Bp kollegám szadom-mazo filmet néz a kreatívosunkkal. ;-)

Anyukám úgy néz ki, mintha egy sötét utcán nekimentek volna egy baseball ütővel.
Szétrobbantak az erei.
A múltkor feltette a költői kérdést: “Miért nem hagytam abba előbb a cigizést?!”
Tényleg.

Eddig nem tudtam, hogy mit jelent egy ilyen hosszú és alattomos betegség, neki, nekünk és mindenkinek, milyen hozadékai vannak fizikailag és lelkileg egyaránt.
Honnan is tudtnám persze; legutóbb “csak” három hónapig tartott. Akkor persze időm sem volt gondolkodni.
Most már félek; félek, hogy feladja és félek magamtól is.

****
A múltkor amúgy újabb apróbb sikerélményem volt: beleírtam egy tanulmányba öt oldalt, és a főnököm nem kezdett el bazmegolni, hogy bazmeg miért így csináltad, és bazmeg miért nem amúgy?!
Pozitív szemlélet 2.

Bp. kollegám visszatért a porondra.

Jacques Thibault-i hangulatban vagyok: egyszercsak forradalom lesz! (hint).
Tegnap este meg bizonytalan golyó-hangulatban voltam: mondtam is, hogy golyónak érzem magunkat, amiről egy idő után eldől, hogy melyik irányba gurul a van-nincs tengelyen.
****

Tegnap annyira fáradt voltam, hogy elfelejtettem azt is, hogy mit akartam csinálni egy perccel korábban. Szépen elterveztem, hogy felfrissülés gyanánt megejtem szokásos tavaszi első sétámat a Margit-hídon. Kiléptem a munkahelyről és elindultam, majd beálltam a villamosmegállóban, és mint egy zombi-robot felszálltam a villamosra. Amikor elindult, akkor jutott eszembe, hogy én nem is ezt akartam. Úgyhogy leszálltam a szigetnél, és jól megnéztem magamnak az áradni készülő Dunát.

A tegnapi nap másik nagy tanulsága volt, hogy BB a legjobb hallgatóság. Még nem is találkoztam olyan emberrel, aki ennyire jól tudott volna hallgatni. Ugyanakkor az is a tapasztalatom (általában), hogy ez rejtőzködés is egyben; inkább hallgat figyelmesen, semmint hogy mondania kelljen valamit magáról, magával kapcsolatban. (De az is lehet, hogy tévedek.)

Mit csinál az utcaseprő a villamosmegállóban?
Szépen, akkurátusan összesöpri a megállóban lévő csikkeket (csakis azokat!) oszt’ egy határozott, erőteljes mozdulattal lependeríti az összeszedett kupacot az úttestre. Onnantól már nem az ő gondja. Aztán látja, hogy nézik, így három csikket összeszed a sinek mellett és kidobja a kukába.
****

Jön a tavaszi fáradtság. Megszólal reggel az óra, és én alszom tovább. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a mindennapos kórházazás hihetetlenül kiszívja az energiáimat. Úgy érzem magam, mint az Akkumulátor c. cseh (vagy lengyel?) film főhőse: ő belőle a TV szívta ki az energiát, belőlem meg a kórház. De muszáj menni, az anyukám miatt.

Amúgy az orvosa (P. főorvosúr) vicces ember, ráadásul fiatalon még jó pasi is lehetett. Elmesélte, hogy a fia csillagásznak tanul – egyúttal párhuzamot vont a csillagászat és az én szakmám közt, mint egyformán kiváló anyagi lehetőségeket rejtő foglalkozások -, és most tanulják az ősrobbanást. A félév eleje óta sokat haladtak: most tartanak a tíz a mínuszharmincegyedik másodpercnél.

A BAH csomópont a cégek marketingeseinek a kreatívügyi versenye.
Majdnem minden reggel áll egy fiatal a kereszteződésben, és valamelyik cégnek kampányol. A legkevésbé kreatív marketingessel rendelkező cégek simán szórólapot osztatanak, ezeknek általában nincs nagy sikere. Ám van egy új generációja a marketingeseknek, akik próbálnak interaktívan viszonyulni a fogyasztókhoz. Például az egyik szendvicskrém-gyártó cég tegnap reggeliket osztott szét a pirosban sorban álló autósok között: paprikás-szendvicskrémes kenyeret, zöldfűszereset, ilyesmi.

De volt már arra is példa, hogy az egyik instant kávégyár (na, melyik?) 3 az egyben termékét reklámozandó, a hajnali órákban forró kávét osztogatott a vezetőknek. Ennek két mellékhatása volt – a felébredésen kívül. Aznap feltűnően sok autós égette le a nyelvét, mert a zöldig meg akarták inni a kávét. A másik csoport belátta e stratégia gyenge pontjait, azok próbálták beosztani, kortyolgatva inni. Na, ezek a testük egyéb pontjain szenvedtek égési sérüléseket, mert természetesen induláskor, fékezéskor kilöttyent a kávé. Szegényeknek a kötözés után még a tisztítóba is el kellett menniük, ha nem akartak egész nap a cippzár körül barna folttal rendelkező nadrágban díszelegni. (Amerikában már rég beperelték volna a céget.)
*****

Ha minden klappol, akkor megint megyünk Kínába!!!!!! A terv az, hogy Dél-Kínába kóboroljunk pekingi ismerőseinkkel, nekem elsősorban a Li folyó a célom. Már három éve készülök a viszontlátás örömére.
A B terv Toszkána; az se rossz.

A hétvégén azon gondolkodtam, hogy mit csinál az ember az olyan hirtelen jött “népszerűséggel”, amikor is sok ismerős közli, hogy ‘háhá olvastam ám a blogodat’. Ez történt ugyanis: Munk kartársnő cikke napját követően pár ismerős emigyen köszöntött. Ez önmagában persze nagyon kedves dolog, sőt kicsit olyan is, mintha hájjal kenegetnének, de felmerül a kérdés, hogy a tudat, hogy ismerőseim/barátaim/szüleim/kollegáim olvassák (olvashatják) dolgaimat, az mennyiben befolyásolja azt, hogy miről és hogyan írok. Eddig nem nagyon vettem erről tudomást, hiszen az ismerősök/barátok többsége nem tudott ennek létezéséről, vagy ha igen, akkor nem törődtem vele.

Péntekre viszont meghívtak valakinek a kerekedik születésnapját ünnepelni. Ennek kapcsán terveztem ehelyütt elmélázni azon a problémán, hogy miért is mennék el, ha az elmúlt másfél évben gyakorlatilag öt mondatnál többet nem beszéltünk, és úgy érzem, hogy egyfajta időtöltésként szolgáltam korábban az illető számára, amíg erre szüksége volt, és hogy egyik pillanatról a másikra hogy megváltoznak emberek, viszonyok. De azt is gondoltam, hogy egyszer ilyen kerekszületésnapos az ember, és had örüljön, én meg már megint nyelem a békákat. A születésnapos a buli egy pontján közölte, hogy “rátévedt” a blogomra, és egy részét el is olvasta.

Namármost az a tény, hogy mi ketten erről a problémáról nem beszéltünk, viszont ha leírom, akkor szembesül vele (ahogy ez történik, ha valamikor elolvassa e sorokat), viszont ugyanúgy mások is értesülnek az egészről (akik nagy többsége persze nem tudja, hogy miről van szó). A kérdés pediglen az, hogy ilyen és hasonló esetekben vajon hogy dönt az ember: inkább nem írja le, nehogy megbántson másokat, nehogy probléma legyen, nehogy valaki megsértődjön, nehogy valami kiderüljön, nehogy…vagy leírja, hiszen ez az ő élete, az ő gondolatai, az ő érzései, és igyekszik nem törődni azzal, hogy mások vajon mit szólnak.

“Az ipari kor emberének szellemisége csúnya, mert talán nem is lehet másmilyen, de akínai, aki az őrült nyugat-hajszolásban elhajítja saját társadalmi hagyományainak legjavát, még förtelmesebb látványt nyújt. A sanghaji milliomosok villanegyedében egyetlenegy tisztességes kínai kertet találhatunk – az is egy zsidóé.”

Lin Youtang: Mi, kínaiak (1935)

Íme a bizonyíték: kínai zsidók márpedig vannak! (Na jó, ezt már korábban is tudtam.)

Ilyenkor mindig rájövök, hogy milyen fantasztikus dolog JÓ képeket csinálni, és milyen jó annak, akinek ez sikerül. Persze gyerekekről könnyebb jó képeket készíteni, mert a gyerekek úgyis mindig aranyosak, cukik, viccesek stb..szóval hálás téma. Csakúgy mint a háború, az éhezés, a járvány, az árvíz és egyéb katasztrófák: ezeknél az érdem az, hogy valaki ott volt és jókor, jó helyen kattintot egyet. Éppen ezért a legjobb képek mindig azok, amelyek hétköznapi dolgokról szólnak, vagy folyamatot mutatnak be vér és kiomló belek nélkül.

Ma feltették nekem a kérdést: “Biztos, hogy jó helyen vagy a számokkal?”
Azt feleltem, hogy “Majd meglátjuk”. De mondhattam volna azt is, hogy “Nemtom’ ” meg azt is, hogy “Ez nem feltétlenül csak tőlem függ”.
Általánosabban nézve a kérdést sem tudok sajnos egyértelmű választ adni. Még mindig.

****
Hugom sírt. Anyukám már megint majdnem gépre került. De szerencsére nem: “csak” egy kis tüdőgyuszi.

Ma úgy érzem magam mint a Madárijesztő az Ózból.
Hirtelenjében teletöltöttem tudással, ám egy kicsit sok lett, és “kilóg” (mint a mesében a borotva). Asszem a sztochasztikus multikollinearitás a bűnös. Tuti. (Nem beszélve a homoszkedaszticitásról.)

BB figyelmembe ajánlotta ezt.
Tomcat a Sorstalanságról értekezett hosszasan, és nagyjából hasonlóan vélekedett a dologról, mint én röviden. Ám pár apró eltérés van a véleményünkben, pontosabban a következtetésben.

“Kedves zsidók, miért várjátok el tõlünk, hogy megértsük a holocaustot, ha ti magatok sem tudjátok értelmesen elmagyarázni?”
írja Tomcat hatalmas érzékenységről árulkodva. Azért, mert egy film szar és hemzseg a dramaturgiai hibáktól (melyeket T. kivesézett), az nem egyenlő azzal, hogy a témája nem igaz önmagában. T. arra a következtetésre jutott, hogy Kertész Imre hazudik, mert annyira hiteltelenné teszi a filmbeli történetet (aminek a forgatókönyvét Kertész írta) a sok történelmi és dramaturgiai hiba. Ugyan (még) én sem olvastam a könyvet (Tessék, vessetek a mókusok elé!), de azért ezt elég vad elképzelésnek tartom.

Feszít a fejem. Meg a fülem is. A megfázás az orromból a fülembe vándorolt. Megdagadtak a nyálkahártyák, nem engedik be a levegőt. Nem tud szellőzni a fejem, beposhad. És ezért úgy érzem magam, mint egy gránát: mindjárt szétrobban a fejem.
Kicsit zavar, hogy nem megyek dolgozni…végülis nincs tüdőgyulladásom, nem tört el a lábam. Ugyanakkor tudom, hogyha most elmegyek dolgozni, akkor két nap múlva újra ágynak esem négy napra stb stb és kb egy hónapig tartana, amíg rendesen meggyógyulnék.
És nagyon zavar, hogy a hülye vírus miatrt lemaradok az ex-hvgonline-osok találkozójáról.
****

Tegnap persze én is értesültem arról, hogy Ungár Klára meleg; ezt szajkózta egész este a tv2, mintha ennek a hírnek kellene eladnia az összes többit. Aztán meg ezt olvastam (itt): “Az [origo] megkereste Ungár Klárát, aki azonban a TV2-vel kötött szerződése miatt egyelőre nem nyilatkozhat.”
Mi van???
Ungár Klára melegsége olyan bulvárszenzáció, amire kizárólagos szerződést kell kötni?! Üzlet része lett a nyíltság? Nekem valahogy nagyon nem jön össze az SZDSZ ügyvivőjének azon szándékával, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba e témában és ezzel segítse a melegek elfogadását azzal, hogy nem ad nyilatkozatot más médiumnak, mert – kizárólagos (!) – szerződés köti. Nekem ez az ügylet nem tetszik. Nem a coming out miatt – az teljesen jó és helyénvaló -, hanem az üzletszerűsége miatt. (Vagy valami info még hiányzik.)

A világ ugyebár változik.
Három évvel ezelőtt esküdöztek a wiw gazdái, hogy ezen az oldalon nem lesz hirdetés, de nem ám (HVG Háló, 2002.08.29.). Tavaly esküdöztek, hogy csak a közösség számára potenciálisan hasznos dologk reklámjait engedik be, úgyis mint kulturális események, szórakozóhelyek (Antenna Magazin, 2004/3.), végülis valamiből élni kell.
A mai napon meg egy pofás kis HP hirdetés virít a főoldalon.
Várható volt. Nincs ebben semmi meglepő.

Hoppá.
Angelusz Róbert rámkattintott a wiw-en.
Ebből két következtetést vonok le.
1. Ő is wiw-ezik (néha).
2. Emlékszik rám. De most jut eszembe, hogy az egyik rokonom révén, akivel együtt járt egyetemre, már korábban is rémlettem neki.
****

Amúgy lehet, hogy félénk vagyok (de hódítani akarok :-).
Olvastam egy cikket az origóban a félénkségről és a félénkség tipikus helyzeteiből párat be tudtam magamon azonosítani.

1. Ismerkedés új emberekkel (pláne, ha vonzóak, lenyűgözők és tekintélyesek),
2. megmérettetésként értékelt helyzetek,
3. spontaneitást követelő társas helyzetek,
4. önfeltárás, önmagunkról való spontán beszéd,
5. intim helyzetek, nemi szerepek, szexualitás,
6. saját érdekek képviselése,
7. mások által való megfigyelés és megítélés lehetősége.

Az 1-es, a 2-es, a 6-os és a 7-es pontokat érzem magamra nézve találónak.
1. Az ismerkedéssel nincs gond, az megy, de csak akkor ha nem értékelem tekintélynek az illetőt, vagy nem tetszik az illető. Ilyenkor ugyanis kuka vagyok. A tekintély-dologban már sokat fejlődtem. Régebben, ha mentem vmi minisztériumba interjúzni, akkor hosszasan ismételgettem magamban azt, amit anyám mondott: ő is egy pinából jött. Ez megnyugtatott. Sajnos ez nem jött be azoknál a pasiknál, akik tetszettek.
2. Hát igen. Erre írtam pár napja, hogy nem kell tökéletesnek lenni.
6. Ez érdekes, mert amikor vmi cikkhez kell anyagot gyűjteni, akkor nincs bajom, ám ha a magam dolgát kéne elintézni – különös tekintettel a pénzzel kapcsolatos dolgokra – akkor megkukulok, majd otthon emésztem magam.
7. Ez már javuló tendenciát mutat. Már nem érdekel mind a 6 milliárd embernek a rólam alkotott véleménye.
****

Amúgy örülök, hogy kifakadt a gennyes kelés. Már ideje volt annak, hogy történjék valami. Vagy a teljes felejtés, vagy a nyilvánosság. Azonban félek attól, hogy a kifakadás közel sem lesz teljes és megtisztító. (I., II., III.)

Nem tudom lakott-e már valaki 11 gyerekkel + 12 felnőttel egy netto 150 (maximum!) négyzetméteres vityillóban az első és második emeletet összekötő tyúklépcső alatt. Aki ilyenre készül, azzal megosztok pár hasznos infót.

- Biztos van a gyerekek között náthás. Ergo a felkészült szülők porszívóval érkeznek.(Nem-gyerekeseknek: ehhez csatlakoztatják a takony-szívó alkalmatosságot.)
- Valaki mindig sír.
- Esténként minimum öt mesét kell felolvasni a kettes csoportokban érkező gyerekeknek.
- Az ebéd negyede – rosszabb esetben a fele – a földön landol, amit a nem-gyerekeseknek kell feltakarítani, mert a gyerekes szülők mennek mosdatni, fektetni.
- A trappolás a lépcsőn reggel hattól este tizennegyig tart.
Mindezek tudatában hasznos dolog füldugóval és három különböző mesekönnyvvel érkezni.

Mindemellett a síelés nagyon jó volt, a gyerekek cukik voltak és lehetett velük legálisan sikítozni, ugrálni. Csak a mínusz húsz nem hiányzott.