Újra Pilinszky.

Kapcsolat

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszitek.

12 éves kora óta ismerem, ő a legrégebbi fiúbarátom. Dani (aki mellesleg gimnáziumi barát öccse) olyan, akit mindenki szeret.
Az 1994/95-ös tanév volt a legjobb: mindennap – vagy majdnem legalábbis – együtt ténferegtünk. Hol a körúton baktattunk, hol gofrit ettünk a Jégbüfében, hol pedig a lábunk lógattuk Gellért püspök szobráról. De szigorúan csak délutánonként.
Egy péntek este elmentünk a Hunnia Caféba egy-két barátnővel, és ő is ott volt: nagyjából fürtökben lógtak rajta a lányok. Akkor rádöbbentem, hogy ő is felnőtt, már nem az a helyes kisfiú, aki pár évvel korábban majdnem feldöntött egy kosárpályán. És ez nagyon furcsa volt. Jött a szalagavató, és ő megsértődött, amiért nem vele táncoltam. Jött a ballagás, majd nekem az egyetem, és a meghitt kis közösségünk lassan elpárolgott, egyszerűen elágaztunk egymástól. Legközelebb öt évvel később éreztem újra ezt a melegséget: Dani levele sokat segített a lelki egészségem viszonylagos megőrzésében, a bánatos özvegy szerep elkerülésében.

Aztán pár éve, újra összerakva a képeket, utólag megállapítottam: 94/95-ben szerelmes voltam. De akkoriban bátorságom egy nyúléval vetekedett, gátlásaimnak se szeri se száma nem volt. Leginkább mégis a három év korkülönbséget gondoltam hatalmas szakadéknak, hiszen a korabeli szerepelvárások és sztereotípiák a jótékony korkülönbséget (a lányhoz viszonyítva) felefele, és nem lefele értelmezték. (És ezek ma sincsenek másképp.)

A tegnapi esküvőjén annyit táncoltam, hogy lila folt lett a csípőmön. (Egyszerűen egyetlen emlékképem sincs arról, hogy így nekimentem volna valaminek.) Ők voltak a legszebb pár, ever.

Elmentem blogbuliba, ám ellentétben másokkal nekem alig sikerült a blogokhoz arcokat párosítani. Teljes dimenziójában csak pollnert ismertem meg, valamint kisfókát, aki inkább egy japán babához hasonlított, mint ahhoz a nagytestű, lomha állathoz. Ezen kívül suematra-t is szemrevételeztem. Ennyi. De őszintén szólva annyira nem is érdekelt, hogy ki kicsoda.

Viszont. Végre valahára beszkenneltem, amit akartam. Kína 2005.

Mindig szerettem volna egy olyan utcában/házban lakni ahol fiatalokélnek, jóban vannak, a ház aljában van egy kávézó, és oda járunk vasárnap reggelelizni, főzünk egymásnak és meghallgatjuk egymás sirámait. (Olyan Friends-típusú dologra gondoltam, de még jóval azelőtt, hogy ismertem volna Rachelt vagy Monikát.) A Lövőház utcát néztem ki erre a célra: fényes és lombos is, nem annyira zajos, viszont közel a piac és a közlekedés, és most már kultúra is van a közelben.

Ugyan sose laktam a Lövőház utcában, de a Jóbarátokba – valamilyen szinten – belecsöppentem; a gangon csúcsosodott ki a dolog, folyosóparti formájában. Kiültünk – kivittük a konyhaasztalt – és kőrözöttes kenyeret, paradicsomsalátát, kolbászt ettünk. Timi hozott cherry-t, Eszter vegán süteményt az óvodai buliból, Helga pedig barackot. A szél pedig elvitte Timi bugyijait.

Majdnem egy síkban (Index)

Ezt muszáj, nagyon tetszik. Metró-világ. Katt.

“Csinálj már magaddal valamit. Még a végén szétfolysz és olyan leszel, mint Babarczy Eszter. Az is mindenhez ért.”

Ezek voltak Ex-Bp tanácsai az életemre vonatkozólag. Tudom mire gondol: menjek egy kicsit ki a nagyvilágba tanulni. Alapvetően igaza is van: ha komolyan akarok/akarnék is valamit, akkor elengedhetetlen egy kis külföldi tanulmányút. Meg hagyjam abba a lézengést a munkahelynek nevezett bolondokházában. Nincs is mit hozzáfűznöm (az ilyen-olyan kifogásokon kívül).

Holnap megyek egy újabb felvételire; tudományosra. Néha elgondolkodom, hogy tényleg akarom-e, és a faszé’ kell ez nekem. Ilyenkor a legkisebb késztetést sem érzek arra, hogy a kis hülye internetezők lelkivilágát kutassam. Pár napja viszont úgy gondoltam, hogy csak ennek van értelme. Tudom, hogy két nap múlva megint ezt fogom gondolni. Négy nap múlva meg üvegezős vállalkozáson fogom törni a fejem és azon, hogyan mentsem meg Szilvi boltját a csődtől.

Egyszer részt vennék egy személyiségcsere-programban. Persze csak ideiglenes cseréről lehetne szó. Nem akarnék magamtól megszabadulni, egyáltalán nem, csak kiváncsi vagyok arra, hogy mások hogyan élnek meg dolgokat. Meg olykor borzalmasan unom a saját nyivákolásomat. (Ugye-ugye, csak egyetlenegy személy van a Földön, aki nem unja. Anya csak egy van.)

Szerdán szomszéd-buli lesz. Kitelepülünk a folyosóra – mint közös terület – és gyertyafénynél vacsorázgatunk, lessük a bébifónt, hogy Balázska felébred-e.
Mostanra már kiépült a kis szomszéd-világunk, a sajátunk, az emeleti. Mindenki ismeri a másik életét főbb vonalakban, vannak közös videózások, vigyázok-a-gyerekedre szolgáltatások, kölcsönzések, és most már vacsorák is.

Ott van Helga, aki a harminc négyeztméterén egyedül neveli tanári fizetéséből a két lányát, és néha nagyon kiborul az exférjére, aki nem viszi el a megbeszélt helyre nyaralni a gyerekeit, ám amikor másképp sikerül nekik odajutniuk, akkor ott van exférj is, az új családjával. Ekkor a lányok kicsit szomorúak.

Ott van Eszter, aki most már szintén egyedül neveli kisfiát, Balázst: ő legjobban ajtókat csapkodni szeret. Eszter férje kb fél éve költözött el (Eszter barátnőjéhez). Gimnazista szerelem volt az övék: 13 évet voltak együtt. Eszter szociológiára járt, de nem fejezte be; most egy Waldorf-óvoda megszervezésén munkálkodik. Korábban azt mesélte, hogy öt gyereket szeretne.

És ott van Timi, a szabolcsi lány, aki a kertészetin végzett, de már nagyon unja a galandféreg-tenyészeteket. Úgyhogy rengeteg tevékenységet begyűjtött: salsa-t tanul, a NANE-ban segédkezik és szeptembertől a bicskei menekülttáborban is. Emellett Kuba-mániás. Timi is 30 négyzetméteren lakik, leginkább egyedül.

Ugyan az emeleten még többen is laknak, de ők egy másik közösséget alkotnak. Ott volt például a mellettünk lévő lakás szőkehajú tulajdonosa, akiről csak annyit tudtunk, hogy szex közben koloratúr-szoprán hangon sikít, kb fél órán át. Meg hogy van egy Saab-ja. Speciel ő egyik közösséghez sem tartozott, el is költözött nemrég. Most új lakója van a szőkehajú lakásának, de még senki sem látta. Én is csak hallottam: ma reggel azt üvöltötte, hogy “Üss meg, üss meg!”. Legalább nem sikított.

Tudtam én, hogy kultúrnép a magyar. Tegnap – immár harmadszor – elvándoroltunk a Nemzeti Galériához; gondoltuk, hogy csütörtök este csak bejutunk a Munkácsy-kiállításra. Csalódnunk kellett: kb másfélórás sor kígyózott a múzeum előtt, aminek a látványától azonmód rosszul lettem. Akkor még az a tudat sem vigasztalt, hogy kedves honfitársaim mennyire érdeklődőek, mennyire izgatja őket a festészet. Őszintén szólva most sem vigasztal. Ott ácsorgott a Galéria egy alkalmazottja – amúgy teljesen szimpatikus lány – és kérdeztem tőle, hogy hamár így tülekednek a kultúráért a magyarok, akkor miért nem adják meg nekik amit kérnek, pl miért nincsenek nyitva éjfélig? A lány szerint az túl sok szervezést igényelt volna. Persze-persze megértem, de nekem akkor is olybá’ tűnik, hogy a Nemzeti Galériának busásan megérné az öt alkalmazott extra éjszakai bérezése.

***
“Nem szabad ennyit befele fordulni” – reagált B. kollegám arra, hogy fáj a gyomrom. 26 éves kora ellenére B. kimeríthetetlen tárháza az életbölcsességeknek és általánosságoknak. Mostani szólásának is van relevanciája, mint ahogy az összes komoly képpel előadott közhelyének.

A férfilélek rejtelmei.
Kedves, okos, szép szelíd és alárendelődő nőt szeretne, de az egoista, erőszakos nők jönnek be neki.
Ki érti ezt?!

***
Néha nehezemre esik követni magamat. Egy kiadós kurvaéletezős üvöltözés, és hatalmas, megoldatlan problémazsákkal a hátamon is jönnek a kis rózsaszín szívescskék. Fáradt vagyok.

Végre találkoztam egy lánnyal, aki igazán szereti a cipőket és a ruhákat. Eddig azt hittem, hogy a húsz négyzetméteres gardrób előtt tanácstalanul álldogáló nők csak a hollywood-i forgatókönyvírók rémképeiben élnek, de mint kiderült kis hazánkabn is élnek ilyenek.

A lány nemrég szortírozott a cipői közt és most kb 80 párral rendelkezik; előtte úgy 140 párja lehetett. Legnagyobb megnyugvásomra hozzátette, hogy ebbe a csizmák és papucsok is benne vannak. Amióta ismerem nem láttam rajta ugyanazt a cipőt és ruhát. Egyszerűen felfoghatatlan számomra ez a mennyiség; nekem összesen van 10 pár cipőm és ebben már a síbakancs is benne van.

Feltörtem egy szerencsesütit.
Ez állt benne:

Ha vannak álmaid, van jövőd.

Jó tudni.

***
Szombaton meg ilyen kedves céges ajándékkal futottam össze. Nekem már ne köszönjék.

A töröknél találkoztam L. Judittal. Vele a gimnáziumi évek alatt buliztunk együtt párszor, később teljesen eltűnt a horizontomról. Most előbukkant két tündéri gyerekkel.
És megint elfogott a frusztráció. Nehezemre esik ezeket az életkori változásokat gördülékenyen kezelnem, hogy a játszópajtásaim egyre inkább baba-mama úszóiskola-társak lesznek. Márha én is eljutok oda: fizikailag és mentálisan egyaránt. Tudom, nem jó ennek a korosztályi, virtuális nyomásnak bedőlni, de azért még pánikolni lehet.

****
Ma csajos nap van az irodában. 2 Judit, 1 Szilvi. Béke és nyugalom.

****

Este meg felfedeztem a mobilfotózás gyönyöreit, és rájöttem, hogy ha lenne egy jó kis digifényképezőm, akkor mindenkit az őrületbe kergetnék az állandó kattintgatással. Valahogy elégedettséggel tölt el ha sikerül ellopnom a lelkeket.

Most botlottam bele ebbe az oldalba: milyen legyen a székesfővéros 4 év múlva, amikor majd jól pályázi a Kult. Főváros címért. Vannak az oldalon ajánlók, híres támogatók, elképzelések grafikákkal megtámogatva. Ez a kedvencem:

Próbáltam képaláírások találni ehhez, de csak olyanok jutottak eszembe, mint “A Verne-szörny Budapesten” vagy “Óriás-medúza támadta meg a Margit-hidat”. Más ötlet?

A koszréteg alól megint egy szép ház bukkan ki. Felújítják – talán már egy fél éve folyamatosan – a Szt. István krt. és Pannónia u. sarkán lévő lakóházat. Noha ott lakik Szera, sose vetettem különösebben hosszabb pillantást e házra; mindig csak egy szokásos, koszos-szürke tömbként rohantam el mellette.

Most, hogy leszedték az állványzat felét, látszik: ez nem egy átlagos kis piszkos körúti ház. Halványrózsaszín és halványzöld, valamint sárgás színekben pompázik, ami elsőre tudom, hogy eléggé hajmeresztően hangzik, de a körúton ez felettébb üdítően hat. Ezen kívül láthatóvá váltak a virágcsokor formályú homlokzati elemek (vagy hogy mondják ezt építészül) és a kis erkélyek is. Ha jól láttam még puttók is (elő)kerültek a ház falára.

Van aki azt kérdezné, hogy miért bullshitelek én itt össze-vissza a rózsaszín-zöld házakról, ahelyett, hogy az ún. lényeges dolgokról írnék.
Csak.

****
Végre elkészült a sztárfotó a házimalacunkról.
Please meet Hugo.

Nagyon kritikus hangulatban vagyok, és legfőképp szeretett városom lakói az okai idegbetegségemnek. Persze apróságokról van szó, csak ezek az apróságok annyira jellemzőek tudnak lenni az össz-magyar attitűdökre, hogy kénytelen vagyok néha felülvizsgálni patriotizmusomat.

1. apróság
Kenyérvásárlás a Skála Metróban, nem a Kaisersban hanem a bejáratnál lévő kis pékségben. Kis pékségnek két kiszolgálóablaka van, mindkettőnél sürgött-forgott egy eladó, de csak az egyiknél volt vevő. Nosza, beálltam a másikhoz, és vártam. Vártam arra, hogy megkérdezze a sürgő-forgó eladó, hogy vajon melyik kenyeret is óhajtanám megvásárolni a polcon lévő három darabból (délután 17 óra volt). De az eladó nagyon elfoglalt volt, muszáj volt neki ide-oda fordulgatnia és kerülnie kutató pillantásomat. Így sajnos nem volt módja megkérdezni tőlem, hogy mit is szeretnék, de még annyira sem futotta az idejéből, hogy értesítsen: forduljak kérésemmel kolleganőjéhez, mert ő nagyon elfoglalt. Természetesen megeresztettem egy udvarias “Jó napot!”, ezzel próbáltam arra bírni az eladót, hogy ne csak amúgy sunnyogva, de konkrétan is észrevegyen. Ebbéli erőlködésem hatástalan maradt és ő bevonult a raktárba. Még utána kiáltottam, hogy “Hééé!”, majd beálltam a másik ablakhoz.

2. apróság
Ugyanaznap, Központi Szabó Ervin Könyvtár. Gondoltam rákukkantok az internetre, hogy minden rendbe van-e vele. Elsétáltam a megfelelő emeletre, a megfelelő terembe, és közöltem, hogy akkor száz forintért szeretnék internetet. Erre bácsi közölte: az nem úgy megy ám, hanem hozzak a földszintről blokkot, és akkor majd netezhetek. A könyvtárban egyetlenegy pénztár működik, de nem is ez a legfőbb probléma, hanem a szemlélet: miért kell külön levándorolni az összeg befizetéséért (előre!), miért nem lehet a helyszínen munkába állítani egy pénztárgépet, vagy esetleg – de tudom, hogy ez túlontúl modern megoldás egy ilyen önkormányzati intézménynek – online (intraneten) nyilvántartani az elinternetezett időt, és a netezés után a kasszához fáradva ez alapján fizetni. Valószínűleg azért nem, mert nem gondolkodnak a kedves könyvtár-szervezők, nem törik a kis buksijukat azon, hogy hogyan lehetne a lehető legjobban megszervezni valamit.

3. apróság
Vásárcsarnok, zöldséges pult. Barackvásárlás közben.
- Ne fogdossa, nem lehet válogatni. Majd én adok.
- Miért nem lehet válogatni?
- Mert.
- Jó, akkor vásárlunk másutt.

Ez egy nagyon általános apróság, hogy piacon nem lehet a zöldségek közt válogatni. A kommunikatívabb zöldségesek az okok firtatására elmondják, hogy azért nem lehet válogatni, mert akkor mindenki kiválogatná a szép egyedeket és a csúnyák meg a nyakukon maradnának. Kérdem én: akkor miért tart csúnyát? Tartson szépet és nem lesz ilyen problémája. Vagy a piac végén adja féláron a csúnyákat, lekvárnak. Vagy valami. De ez egyelőre egy 25 évvel ezelőtti hozzáállás, és efölött már jócskán elrepült az idő.