…és nyaklánc

***
Asszem a wiw elérte pályája csúcspontját. Kezdődött egy pesti baráti kör házi fejlesztéseként, majd folytatódott egy bt alapításával, majd kft-vé lett, és most megvette a hazai nagyhal, a T-Online. Simó György még beköszöntőt is írt.

De ez most már valami teljesen más, mint anno volt. Már nem az a kis “cosy” virtuális falu, ahol mindenki ismer mindenkit (hüp-hüp, nosztalgia), hanem egy hatalmas város, melynek lakói már társadalmi-demográfiai értelemben majdnem leképezik a hazai internetezők közösségét. Persze egy sikeres dolognak ez a sorsa, dehát akkor is sajnálom, hogy ez a közösségi portál már nem abban az értelemben közösségi, hogy a szélesebb értelemben vett ismerősi körből áll, hanem olyan közösségi szolgáltatásokat nyújt, mint az ismerős-keresés, a fórum, az apróhirdetés. Már nem az a hely, aminek többé-kevésbé minden szegletét ismerem, hanem csak egy kicsi sarkát. Már jóval kisebb pont vagyok az össz-térképen, mint mondjuk 2 évvel ezelőtt. A leglátványosabb változás az apróhirdetésekben látszik: míg 2 évvel ezelőtt ha láttam egy lakáshirdetést, akkor két telefon elintézésével kapcsolatba kerültem barátaimon keresztül az eladóval, most meg tele van ingatlanügynökségek hirdetéseivel a lakásapró.

Eddig a tágabb haveri körből kerültek ki a wiw életének meghatározó alakjai, bíztunk bennünk, hiszen azonos korosztály, hasonló érdeklődés, többé-kevésbé hasonló ízlés. Most kérdéses, hogy a nagy, profitorientált cég radikálisan akare alakítani, vagy sem.

“Véleményem szerint bizonyos konfliktusokban nem kompromisszumkötésre, hanem a konfrontáció vállalására kell törekedni, mert ezzel későbbi nagyobb konfliktusokat lehet megelőzni. – Mihancsik, 1993.”
Ki mondta?

De igazából mindegy is. Azon túl, hogy most már teljesen egyet tudok ezzel érteni, csak azt kell eldönteni, hogy melyek azok a konfliktusok, ahol inkább kompromisszumra, vagy inkább konfrontációra törekedjék az ember.

Éjjel azért rúgtam ki magam alól a lepedőt, mert nem tudtam álmomban dönteni a kék és a zöld-sárga csempe között.
És itt biztos nemcsak a csempékről volt szó, bár kétségkívül ez is nagyon foglalkoztat. Sokkal inkább arról van szó, hogy hónapok óta két érzés között csapódok ide és oda, a szünetekben megspékelve egy harmadikkal, és ezek teljesen kimerítenek. Düh és dac, néha egy kis megnyugvás. Kimerít továbbá az, hogy a napjaim fele biztosan nem az aktuális dolgok feldolgozásával tellik, hanem képzeletbeli párbeszédeket folytatok, újra és újra ütöm a fejem a saját falamba dühömben és néha sértettségemben, aztán rájövök, hogy mit is csinálok és akkor már azért verem,a fejem, mert már nagyon elegem van magamból. Futom a kis gondolati köreimet, már szakadék a pálya közepén kitaposott út, és még nem tudom abbahagyni, pedig arra gondolok, hogy milyen jó lenne. Egyszer-egyszer úgy érzem, hogy “jaj, de most milyen jól rájöttem valamire” – és két nap múlva már újra ott rovom a köröket a pályán. Jó lenne elengedni, nem foglalkozni az egésszel, jó lenne, ha képes lennék az új élményeket is igazán beengedni.

****
if you’re lost you can look–and you will find me
time after time
if you fall I will catch you–I’ll be waiting
time after time
*
What if God was one of us
Just a slob like one of us
Just a stranger on the bus
Trying to make his way home
*
And I said “What about Breakfast at Tiffany’s?”
She said “I think I remember the film
And as I recall, I think we both kinda liked it”
And I said “Well, that’s the one thing we’ve got

Sok-sok éve kerestem már ezeket a számokat. Most két fokot javult a hangulatom.
Köszönet B. Istvánnak és W. Anikónak.

Tegnap feljött az egyik alsó szomszéd: felette lakó szomszéd áztatja őt, ám ezt a tényt a felső szomszéd tagadja, mivel a felső szomszéd szerint a víz felfele (is) folyik. Alsó szomszéd ideges volt. “Nem volt kinek elmondanom” mondta kissé bocsánatkérően, kissé szégyenkezve, hogy betört egy másik család életébe.
Alsó szomszédnak agydaganata volt, mire azonban meggyógyult a felesége meghalt rákban. A gyerekek elköltöztek már. Bíztattuk, hogy jöjjön ma este, akkor itthon lesz apu (akit eredetileg keresett), de nem jött. Csak beszélgetni akart kicsit.

Nézem a polcokat egy konyhaboltban, és minden tetszik: a feketemacskás bögre, a csíkos, a virágos és a sima is. Pedig választani kell, nem lehet egyszerre többféle étkészletem, függönyöm, szőnyegem és puffom stb stb. Mintha valamiféle identitások közül kéne választanom: melyik vagyok (leginkább) én, és melyik nem. De feltétlenül kell választani? Mi van ha mindegyik én vagyok? Akkor melyiket toljam előtérbe?

A strukturális része könnyen ment a dolognak: abban nem volt választási nehézség, tudtam ösztönösen, hogy mit akarok, és nem igazán ingatott meg semmi. De ez mintha a nehezebbik része lenne: végülis élettel (hangulattal) kell megtölteni valamit, aminek a váza már megvan (és persze ami már önmagában mutat valamilyen hangulatot) a fejemben.

6-7 napja már nem alszom túl jól: állandóan a felújítással álmodok. Hol dobozkákkal, hol komplett szekrényekkel, hol pedig a glettelés szóval. Nappal pedig színekről döntök: okker sárga lesz az egyik fal, a fürdőszoba pedig égszínkék. Közben pedig aljzatokat és villanykapcsolókat tanulmányozok, hogy melyik milyen és hogyan lehet egyből négyet csinálni. (Megoldás: sehogy, maximum hármat, de akkor meg az esztétikai szegmens szenved jókora károkat.)

Mindezzel párhuzamosan pedig a szolgáltató embereken dühöngök, hogy nem képesek árajánlatokkal bombázni engem, hogy nem szólnak, ha késnek másfél órát. (Az igazat megvallva ez a múlt hétre volt jellemző, ma egy kicsit visszatért az emberiségbe vetett hitem, mert a konyhásnak második nekifutásra már sikerült a megigért időben telefonálnia, és az ajtós ember a késése okozta nagy leliismeretfurdalásától vezérelve (?) gyorsan elengedett tíz százalékot az árból.)

Ezen a héten el kell kezdeni foglalkozni a fürdőszobapolc – és matrackérdéssel, a jövő héten a fogantyúkkal és sínezéssel – drótozással (közben érkezik a csempe), aztán meg a világítással, a függönyanyagok, – és a különböző gépek beszerzésével, utána meg már érkeznek is a bútorok, amiket legalább négy nap lesz összeszerelni. És még biztos rengeteg dolog van, ami eszembe se jutott.

Egész emberes dolog ez a felújítás – pedig csak 32 négyzetméterről van szó – és még éjszaka sem hagyom abba. Pedig jó lenne.

(Ezt pl megtartottam)

A Duna-parton sétáltunk, néztük az árvizet és az egyre hömpölygő emberetömeget.
Ez répás süti? – kérdeztem egy narancssárgába hajló süteményre mutatva egy bódénál.
Nem, ez fideszes süti – hangzott a válasz.