Végre, végre esik! És kapok levegőt a lakásban!
***

Valakinek fejtegettem, hogy némileg terápiás jellege is van számomra ennek a blogírásnak, és pont a paradox jellege miatt. Ez pedig az, hogy amit nagyon kevés embernek mondanék el négyszemközt, azt itt – rövidítve ugyan -, de leírom. Ezáltal megszűnik félelemnek, görcsek lenni – vagyis csökken ebbéli jellege. Hát furcsa, még magamnak is. Mert természetesen vannak dolgok, amikről nem írok – és valószínűleg pont az lenne a lényeg, de mivel ezek már nagyon-nagyon személyes dolgok, ezért ezek kimaradnak. Ez meg az önellentmondás az egészben.

Ez az egész két dologról jutott az eszembe. Egyrészt a héten nagyon akartam írni post-ot, de igazából semmi sem jött, ha meg igen, akkor azt mégsem akartam kitárni. A másik: mostani életszakaszom egy nem elhanyagolható részének történései, gondolatai másokat bánthatnak. Eleddig úgy írtam, mintha nem vennék arról tudomást, hogy milyen hatása lehet a post-oknak, igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi van ha valaki magára ismer; ezek beváltak eddig. De most egy olyan ponthoz érkeztem, hogy szándékom ellenére talán komolyan bánthatok.
Dilemma, döntésképtelenség.

****
Érdekes dolog történt: valamelyik nap eszembe jutott egy részlet Somával töltött közös életünkből. Meglepő volt, mert ilyen nagyon hosszú ideje nem történt. Azt hiszem kezdenek visszaszürmkedni a száműzött emlékek. Az történt ugyanis, hogy a halála után pár hónappal elkezdtem azt érezni, hogy egy óriási reneszánszt vaskapu becsukódik. Valószínűleg ez volt az a pont, amikor kezdtem kilábalni, de ugyanakkor egy védekező mechanizmus is volt egyben ez a szedett-vedett amnéziás állapot. Ha valaki közös emlékek sorolását kérte volna tőlem, akkor minden bizonnyal öt perc alatt elhadartam volna azt, ami elsőre az eszembe jut. Pedig három évről nyilvánvalóan több emlék termelődik.

A kérdés az, hogy most mi történik: miért nyílt meg résnyire ez a vaskapu? Valamiért most haszomra válnának ezek az emlékek? Vagy már nem kell a védekezés, az amnézia?

Sétáltam a Gesztenyéskertben és majdnem sírtam a napszemüvegem mögött, pedig alapvetően jó kedvem volt. Az előtte lévő pár órában két olyan mondat is elhangzott, ami kicsit jobban belegonolva húsbavágóan érintett.

Valakiknek meséltem, hogy volt olyan egy év az életemben, amikor háromszor költöztem; ezen meglepődtek, és megkérdezték, hogy ugyan mi történt. És hirtelen rájöttem, hogy én nem akarom a történet szempontjából idegeneknek elmondani, hogy miért. Egyszerűen képtelen voltam kimondani, hogy azért, mert meghalt a barátom. (Apró paradoxon, hogy ezt most meg miért írom ide, de mindegy.) Pár órával később megpróbáltam megfejteni, hogy miért, és az okok részben megvannak, de maga a jelenség eléggé váratlanul ért, mintha valamilyen ottfelejtett taposóaknára léptem volna. És ez elgondolkodtató: milyen taposóaknák vannak/lehetnek még Somával kapcsolatban?

****
“Nem engedlek el” hangzott el a munkahelyen arra vonatkozóan, hogy szükség van rám, de az egész csak órákkal később kezdett el mocorogni a fejemben. Miért van, hogy másutt úgy éreztem magam, mint egy megtűrt kukac, ami maxi a földtúrásra jó, és most meg rengeteg pozitív visszajelzést kapok? Persze tudom, hogy viszonyokról van szó, ami többoldalú dolog, több fél kölcsönhatásai révén formálódik, de mégis már alapvetéseiben fényévnyi különbség volt/van a két kiinduló állapot között.

És az a legérdekesebb, hogy korábban kialakultak a görcsök, félelmek nyomán védőmechanizmusok, melyekre most már nincs szükség, de azok meg beépültek és működnek, és csak tudatosan lehet őket leépíteni. Képletesen: amikor valaki kimerészkedik a maga köré épített védőrács mögül: először a kisujját dugja ki – merthogy mégis azért meg kell próbálni védőburok nélkül is lenni -, majd a karját és rájön, hogy senki sem akarja bántani, sőt.

“Today I am a small blue thing” – szól a hangszóróból, és nekem az jár a fejemben, hogy basszus másképp is lehetnek dolgok, másképp is lehet élni, felturbózott önvédelem nélkül.

Minden – mintha olyan sok lett volna – elválás után tanulok valamit: ez elsőnél azt, hogy akár ki is lehet mutatni az érzéseket, most pedig azt, hogy nem szabad félelemből cselekedni. Az már egy másik kérdés, hogy rájön-e az ember, hogy mit miért csinál.

Egyre inkább izgalmas kaland kezd lenni a háztartás. Ma például beizzítottam az új vasalót, és legalább félórán keresztül próbáltam megfejteni a működését: miért ömlik belőle a víz, ha én nem akarom, és miért nem tűnnek el a gyűrődések a lepedőből. Utóbbira kiderült, hogy magasabb hőfok szükséges, valamint az, hogy a habár egy ráncot sikerült eltüntetni, de tevékenységemmel újabb kettőt termeltem. Ígyhát rövid küzdelem és vívódás után úgy döntöttem, hogy ágynemű-vasalásban nem kell maximalistának lenni, úgyis összegyűrődik az.

Azt hiszem a lakáskából egyszerűen árad a barátságosság, a nyugalom, a szeretet és így mindent jó csinálni; még vaslalni is. Amikor szalonnás-paradicsomos-tejszínes-pestos tésztát csinálok – aminek márcsak a gonolatától is csillog a szemem – akkor szembemosolyog a piros-sárga-zöld csempe, és lehetetlen rosszkedvűnek, morcnak lenni. És ugyan nagyon aktívan tudom sajnálni magamat, de alapvetően mégis inkább egyfajta kitárulkozó és egyszerre bofogadó érzés kerít hatalmába, amint belépek az ajtón. Üröm az örömben, hogy úgy látszik, ez kissé kioltja a gyöngyözési energiákat: amióta itt vagyok, azóta még egyszer sem ültem le láncozni, noha gondolati szinten már többször is eljutottam odáig. Egyszerűen nem ötlött fel bennem egyetlen lánc képe sem, csak színek és formák kavarognak, struktúra és összkép nélkül.

****
Időközben valami született és valami meghalt.
Immár lehet nyálcsorgatni: kilimek dosztig, és mulatozni. “Külön elnézést kérek a Netscape-Mozilla böngészőt használóktól, hogy “szétesik” az oldal, de Rambo már dolgozik a problémán és a Norbi is megígérte, hogy segít.” És életemben először nyertem is egy sorsoláson ;), úgyhogy újabb kilim-darab fog valamikor beköltözni.

A Médiamix pedig meghalt – habár remélem csak hibernálódik. Réteglap, ráadásul nagyon kicsi rétegé, de azért reméltem, hogy tud funkcionálni, és nem kell pályázati pénzektől függővé tenni a megjelenését. Kár, mert ez volt az, amit nem pénzért csináltam alapvetően…persze azt is kaptam érte, dehát a befektetett munka és a fizetség nem igazán volt arányos. Júniustól már RIP.

Fura dolgokat hoz ki az emberből a saját lakás. Például takarítok; de oly módon, hogy még a seprűt is kimosom…ami elég furán hangzana, ha valaki mesélné nekem. Meg vettem egy szőnyegporolót és minden héten kiporolom a szőnyeget – azért ilyen végképp nem jutott eszembe korábban. Talán túlzásba is viszem. Persze a vér nem válik vízzé: a portörlésben például nem jeleskedem, és nagy valószínűséggel a vasalás sem lesz az erősségem.

***
Úgy érzem, fejlődök. Apróság, de mégis. (Vagy ki tudja.) A különféle – vélt és valós – nyomások ellenére, úgy döntöttem, hogy az érzéseimre és a testemre hallgatok, és ma nem mozdulok ki itthonról, hanem belesüppedek a kis puffomba és öregesen dvd-zek egy pohár bor társaságában. A döntés nehéz volt, de megkönnyebbültem, hiszen én magamnak is azt mondogatom ésszel, hogy péntek este tessék mulatni, meg társaságba menni, mint a rendes fiatalok. “Akkor is, ha agyhalott vagyok és nyugalomra vágyom?” kérdeztem. “Igen, mert most kell ‘élni’, a te helyzetedben mindenki pörög, és ha most nem, akkor sosem fog senki hívni, és besavanyodott, magányos 35 éves leszel perceken belül” válaszoltam. “Hülye vagy” zártam le a vitát – ugyanis mindig az történik, aminek kell, és csak jó döntés van, hiszen minden jó valamire.

Tisztára kótyagos most a fejem: megittam fél liter fröccsöt. Magamhoz képest rengeteget iszom: egy héten kétszer is előfordul, hogy borozok. Míg pár évvel ezelőtt valóságos mutatvány volt, ha megittam egy pohár bort.

Teljesen meglepő – és szörnyen entellektuel -, de a hétvégén Nietzsche szólított meg, valamint Jeanne Moreau.
N. csak áttételesen; egy tankönyvben olvastam róla és a történelmietlenségről: …Cselekvésre csak akkor válik bátorrá az ember, ha nem érzi, hogy ő csak egy kis pont a történelem hatalmas folyamában. Magyarán: ha képes felejteni…..”A múltat el kell felejteni, hogy ne váljék a jelen sírásójává.”
Amúgy valami hasonlót pedzegetett nekem Danika is, amikor hat évvel ezelőtt próbált lelket önteni belém. Akkor sikerült.
És Moreau eképp a múlt heti Mancsban: “Ha egy szerelmi affér nem megy jól, vagy az ember elválik, azt mondja, oké, ennek vége, és most újrakezdem az életem. Semmit sem kezdesz újra. Vagy ha elhiteted magaddal, hogy mindent újrakezdesz, akkor nagy bajban vagy. Csak folytatjuk az életet. Ez a lényeg. Menj tovább.”

Álltam az agresszióval a kezemben és mellettem, és nem tudtam kimondani az agresszív érzéseket. Előtte tudom, hogy ott voltak, de a döntő pillanatban elpárologtak a fejemből a szavak, amikor mérgesen mondanom kellett volna, akkor csak álltam bambán. Közben pedig arra gondoltam, hogy “nem kell félni, simán lehet ilyenekre gondolni, és ki is mondhatom őket”; de nem ment, átélni (még) nem tudtam.

Az utánam következő kimondta, még cifrázta is. Én sokat féltem attól, hogy mi lesz, ha kimondom: kiderül, hogy a világtól teljesen elrugaszkodott vagyok, egy freak, és/vagy elvesztek embereket. Így nem mondtam többnyire, és persze így nem is volt esély arra, hogy megtudjam, nem is vagyok freak, és nem vesztek el embereket; maradtam egy ijedt kis kukac. Mostanában már figyelek arra, hogy a sokéves félelmi mechanizmusokat felismerjem és – ha van erőm – felülírjam. Ez a pár mondat például másfél év volt.

****
Ma hangosan köszöntem a lakásnak, amikor beléptem, úgy örültem, hogy hazaérkeztem. Esküszöm, mintha visszaköszönt volna.

Amúgy a lakásfelszerelés újabb misztikumával ismerkedtem meg. A törülköző.
A papám révén nagykereskedésben vásároltam két pihe-puha törülközőt. Amúgy én a durvább felületűeket szeretem, de gondoltam, most ez lesz és kész. Első törölközés: kék és piros frottírdarabkák maradtak rajtam. Kimostam a törülközőket, gondoltam nyilván ezeket is be kell törni, mint a lovakat. De nem: frottírdarabkák továbbra is rámragadtak zuhany után, radásul vizes is maradtam. Hosszasan telefonálgattam a törülközők kibocsájtójával, hogy akkor a többi törülközőt – amiket a papám már kifizetett – inkább becserélném másra. Vándorlás boltról boltra: mindenhol csak a pihe-puha törülközőt tartják, amely ugyebár szerény mintavételem szerint nem szívja rendesen a vizet. Eljutottam egy konyhaboltba is, ahol tartottak méregdrága Vossen-törülközőt is és halleluja! olcsó, durva felületűt is. Vettem is egy papagájsárgát. Megosztottam a tapasztalataimat a kasszában ülő eladókkal, akik közül az idősebb – feltehetően üzletvezető – csak megértően bólogatott, hogy hát bizony, a pihe-puha törülközőre nagyobb a kereslet, ezért is lehet csak azt kapni a boltokban. Fizetés után a fitalabbik eladó súgva odaszólt: “igen, a pihe-puha nem szívja rendesen a vizet és drága is”. Köszi. Úgy érzem, hogy frottírparadigma-váltás előtt áll a világ. :-)

Ma annyit sírtam a drámán, hogy nem is maradt könny a szememben. De nagyon jó volt érezni, ahogy kijön a hónapokon át tartogatott feszültség. Utána ismét nagy nyugalom töltött el, és mintha a természet is rám hangolódott volna, egy megnyugtató dupla-szivárványt produkált este nyolckor a széna téri panasonic reklám felett.
Emellett egy jótevő is járt a lakásom előtt: elvitte az egyik nagy kartondobozt.

Sétáltunk a párkányi Duna-parton, és néztük a kivilágított Bazilikát. Csodaszép volt, és romantikus. És azt kívántam, hogy bárcsak ott lenne, bárcsak vissza lehetne forgatni az időt négy-öt évvel, és odarepülni abba a szép pillanatba. Ez persze hülyeség, tessék a jelenre koncentrálni, biztatom magam. Az elmúlt két hétben ez egész jól ment, de a romantikus pillanatok egyelőre ezt hozzák ki belőlem.

****
A wc-ülőke sztori.
Vettem egy wc-ülőkét. Hosszas tipródás után felszereltem. Kiderült, hogy kicsi, és állandóan belecsúszok a wc-be. Ez már eleve meglepett, hogy kicsi lehet együlőke, hiszen – gondoltam – a wc-csészék szabvány méretűek. De nem. Vagy több szabvány van. Lemértem a wc-met, vettem másik ülőkét. De mit csináljak a kicsi ülőkével? Feltettem a wiw “ingyen elvihető” topikjába, jobb ötletem nem lévén. Két nap alatt tizenhárman jelentkeztek. Teljesen meglepődtem, hogy egy szinte original, kék wc-ülőke milyen népszerű tud lenni. Vajon mindenre ennyien jelentkeznek? Megírtam a jelentkezőknek, hogy jobb, ha ők is lemérik a wc-jüket, nehogy úgy járjanak mint én, aztán majd házallhatnak a kicsi ülőkével. Aki először jelentkezik nálam, hogy jó, azé lesz az ülőke – írtam. Még aznap este jelentkezett valaki, másnap még négyen. Harmadnap lebonyolítottuk az üzletet (a wc-ülőke még a munkahelyemet is megjárta): a “nyertes” úgy érezte, hogy muszáj adnia nekem valamit, így kaptam egy tábla csokit, egy félig használt mécsest és egy Népszabit, valamint kitárgyaltuk a wc-ülőke és wc-kefe problémákat. Nagyon tanulságos volt.

Amikor elmeséltem a történetet ismerősöknek, barátoknak, ők hüledezve röhögcséltek, hogy én így közszemlére teszem kvázi a wc-életemet. Az, hogy két nap alatt olyan sokan jelentkeztek nekem arról árulkodik, hogy épp egy hiányt tömtem be, csak erről a hiányról nem nagyon beszéltek. A “Keres” topikban ugyanis olyan nincs, hogy wc-deszkát keresek, 45 cm átmérővel. Pedig, mint láthattuk, igény az van.
Miért ciki wc-ülőkét keresni, illetve kínálni? Hát az is a lakásfelszereléshez tartozik.