Nyáron kezdtem ezt a könyvet; akkor 20 oldal után pánikszerűen abbahagytam. Megijedtem. Annyi ismerős dolog volt benne. Mostanában újra felvettem a fonalat; elmúlt a pánik.

“Most of us grow up and continue in the roles we adopted in our families of origin. …….. Or we might have lived with both parents, but because one was angry or frustrated or unhappy and the other would not respond sympathetically, we found ourselves in the role of confidante, hearing details of their relationship that were too much to handle emotionally. We listened, because we were afraid of the consequences to the suffering parent if we didn’t, and afraid of the loss of love if we failed to fill the role prescribed for us.”

Ez van; vagyis ez a múlt. Valószínűleg azért bírom olvasni, mert már nem félek ráismerni magamra, azaz igazából tudom, hogy mi a helyzet. Ez már fél siker. Most jön a másik – nem kevésbé nehéz – fele.

I dont believe this! A budapestiek 60 százaléka gyűjti a szemetét szelektíven?
Ez valami hatalmas félreértés lehet. Vagy inkább hatalmas vetítés. A budapestiek már tudják: a szelektív szemétgyűjtés az trendi dolog, meg felelősségteljes és ezzel tesz valamit a világért. De ez nem jelenti azt, hogy tényleg teszik is; az eredmény szerintem inkább arról árulkodik, hogy ennyien gondolják, hogy ezzel jó képet festenek magukról. Nem tudom, hogy valójában hányan szelektálják a szemetüket heti rendszerességgel, de 20 százaléknál nem lehet több. A többiek meg életükben már egyszer elmentek egy szelektív gyűjtőhely mellett.

Fellebben a függöny. Az új lakhelyem:

(Köszönet Medvének, aki nagyon kedvesen behúzta a domain alá az egész cuccot.)

***

Fel is töltöttem az újdonságokkal. Ezekbe például beleszerettem.

Kollekció I.

Kollekció II.

Tigris

Telefonbeszélgetés egy vicces kollegával:
- Hello, nem rosszkor?
- Dzsudi Wájld! Olyan jól tudnálak promotálni egy másik szakmában!

***
Olyan érdekes, hogy milyen végletek tudnak történni, akár egy év alatt.
Tavaly (meg akár tavalyelőtt meg azelőtt) hosszasan füstölögtem és szenvedtem, hogy mennyire nem jó nekem az aktuális munkahelyem. Nem is telt el négy évszak és megtapasztaltam azt, amire másoknál irigykedtem: hogy milyen az, amikor valaki örömmel megy dolgozni, amikor nem bénító rettegés tölti el, hanem kiváncsiság és izgalom. Jó, persze, nyilván sokat számít, hogy a napi rutinból kimaradok. És az is számít, hogy változom, talán jobban tudok kezelni dolgokat és kevésbé vagyok túlérzékeny (noha ez utóbbi nyilván nem magától van, hanem egy folyamat eredménye). És rengeteget számít a megbecsültség érzése.

Remélem az élet más síkjain is érezni fogom ezt.
Ez a mondat persze így, önmagában nem igaz. Úgy lehetne pontosítani, hogy remélem, tartósan fogom érezni . Nyilván itt el lehetne mélázni az ön-becsülés és a másoktól jövő megbecsülés kapcsolatán, de ebben még nem jutottam teljesen dűlőre.

Elfogyasztottam a szezon első forralt borát. Hát mennyei volt.
Közben visszajött a 20 éves én: tökölés, izgulás, pánikolás. Majd 31 éves énem átvette az irányítást és lazulást határozott. Most harcolnak egymással: elég fárasztó. De én azt szeretném, hogy a 31 éves győzzön, és képes legyek arra, hogy félelmek és pánik nélkül örüljek a történéseknek.

Elfelejtettem megemlíteni, hogy egy kölcsön-könyvben találtam egy lepréselt négylevelű lóherét. Ezt hogyan kell értelmezni?

Feltöltődős, nyugalmas hétvége volt: takarítás, szigetelés, képek felrakása, olvasás, úszás, alvás 12-ig, brownies sütés. Még az sem tudott kibillenteni a nyugalmamból, hogy betörtem az egyik ablakomat. Már nagyon kellett a ráérés, a tötymörgés; az elmúlt hetek programjai kiszívták az energiámat, már aludni sem tudtam jól. Jó, jó: a jókedvemben nyilván az is benne van, hogy felbukkant egy majdnem elfeledett vidám arc.

A külföldi nyelviskolai tartózkodásokban – és egyáltalán a hosszabb külföldi tartózkodásokban – az a jó, hogy az ember újjászületik. Szó szerint. Az ottani emberek nem ismerik, számukra nincs múltja és legfőképpen nincs homlokzata, amit tartania kell. És ezek nagy könnyebbségek; mintha tiszta lappal indulna az ember, újra konstruálhatja magát másoknak (persze a meglévő határok közt).

De ez többnyire csak félmegoldás. Az igazi kihívás – és tartóssággal kecsegtető – a meglévő környezetben újra definiálni és konstruálni dolgokat, mialatt a környezet tisztában van a múlttal és motivációkkal. Akkor ígérkezik igazán eredményesnek egy probléma megoldása, ha azon a terepen küzdök meg vele, ahol született és nem félreteszem, megoldatlanul.

Hát legalábbis ezeket mondogatom magamnak, amikor rossz kedvem van, és arra gonolok, hogy jobb lenne elmenni. (Persze erre lehet azt mondani, hogy feladat és küzdés-mániás vagyok; lehet. Hiszen lehet, hogy a probléma az idő és új élmények révén, az elavulás miatt megoldódna amúgy is.)

Falba ütköztem; természetesen a sajátomba. Harmonikus, mosolygós családot vizionálok magamnak, félelmek nélkül, nyíltan. De az első, legapróbb lépésnél már bekapcsol a ‘mi-van-ha’ gépezet, és nem tudok az aott pillanatnak maradéktalanul örülni, mert a félelem pici bogárkái rögtön zsizsegni kezdenek. És ez idegesít, mert persze hamar észreveszem a félelmet, de nem tudom teljesen elűzni.

Azért pozitívum, fejlődés is. 1) legalább most már észreveszem, nemcsak az van, hogy félig a tudat alatt dolgozik bennem és a szituációkban, de tudatosan csak valami homályos kellemetlenségként tűnik fel. 2) van azért fejlemény: már nem érdekel, ha nem táncolok elég decensen valakivel.

Nyilván, a kis bogarak zsizsegése akkor szűnne meg, ha a félelem kiváltója megszűnne, nevezetesen nemcsak az agyammal tudnám, de teljesen át is élném, hogy az, a mitől tartok, az konkértan baromság.

Reggel nézegettem a mobilom, és hirtelen elhatározással kitöröltem a három éve őrizgetett üzeneteket. És azt éreztem, hogy nem érzem azt a kis vékony hangot, amelyik azt mondaná, hogy “De mi lesz, ha a jövő hónapban meg akarnád nézni?”.

Paris classic

Fonti

Parlez moi – mondta a pincér. De csak egy hosszúkávét kértem.
Beszippantott a Marais, csak lődörögtem és bementem minden boltba, ahol bizsut árultak. Nem tudtam igazán fényképezni, mert annyira elragadtak a házak és az utcák, mindig volt mit nézni. Így nem éreztem, hogy tudnék a képekre koncentrálni a kellő távolságtartással, türelemmel. Egy ideig ez frusztrált, majd belenyugodtam, és csak sodródtam a pincér és a kávé felé a többiekkel.

Sic transit gloria mundi. (Kis túlzással.)
A tököm tele van az egésszel. Megkérdeztem az exfőnökömet is: az ő töke is tele van, pedig neki a politika a munkája.
És ez most már mindig így lesz? Megszokom, vagy megszököm? Az előbbi rosszul hangzik, az utóbbi mégrosszabbul. És akkor meg mi következik? Kollektív, csömörlött befelefordulás, mint a hatvanas-hetvenes években?