Érdekes, hogy pont most vannak nyomasztó visszatérő álmaim, amikor eléggé jól érzem magam.

Eddig kétszer volt ilyen korszak, mindkettő legalább 10 évvel ezelőtt. Az egyik visszatérő nyomasztó álom – ez volt az első ciklus – az volt, hogy egy zselés közegben akarok futni (sőt, néha menekülök), de természetesen nem megy; nagyon lassan és körülményesen haladok. Ez volt a tehetetlen-nyomasztás. (Azt hiszem ez a fajta álom másoknál is előfordul, viszonylag gyakran.)
A második ciklusra inkább az úristen-elveszek-nyomasztás a jellemző: sokszor álmodtam, hogy valamilyen alacsony gravitációjú helyen vagyok, vagy rugós cipőm van és nem tudok ezeken az erőkön uralkodni, amitől ha lépek, akkor felrepülök az égbe. Borzasztóan rettegtem mindig, hogy kiszállok az űrbe és elvesztem a lábam alól a talajt. Persze mindig visszaszálltam a földre, de minden egyes lépésnél megismétlődött a rettegés, mert arra gonodltam, hogy ‘Nade akkor majd most fogok kiszállni az űrbe!’. Egyszer már álmodtam ezt úgyis, hogy kevéssé rettegtem, de rettegés nélküli rugós cipőset még sosem.

Egy nagyon komoly képes mini-riport kórházakról és vécépapírokról. Ezt szeretem az Indexben. Azt viszont nem, hogy elfelejtik megemlíteni, hogy idén januárban ezt a poént ellőtte egy olasz újságíró, lett is belőle nagy botrány. Az nem baj, ha egy cikk ötletét más, hasonló cikkből meríti az ember – de egy fél mondat erejéig nem kellene ezt megemlíteni?

Napok óta szarul alszom, és megint pókokkal álmodom. Éjjel kinyitottam a szemem, és a szomszéd párnán épp egy véznalábú pók mászott kifele, a takaró alól. Persze villany és szemüveg fel, takaró feltúr, pók eltűnt. És ez megismétlődött pár órával később is. Kénytelen voltam belátni, hogy azt is álmodtam, hogy kinyitom a szemem. Annyira elegem van már ezekből, és nem értem, mert például a szúrós-dongó rovarokkal kapcsolatosan is van zsigeri félelmem, mégsem álmodom azt, hogy beszorulok egy méhkaptárba. (Brrrrr, jaj.) Mindig csak a pókok, és mindig csak arról szól a mese, hogy ott másznak az én életteremben. Nem csinálnak semmit (a mászáson kívül), csak vannak, nagyok és változatos kinézetűek, noha az esetek többségében a véznalábú családból valók. Már nagyon fárasztanak.

****
Tibeti buddhista esküvőn voltam, és nagyon szórakoztató volt. Igazi közösségi esemény egy ilyen: a násznépnek is komoly szerepe van. Például kellett füstölőt gyújtani, istenek eledelének – ami azifjú pár első közös főzése révén készült el – tűzbe hajítása által jóllakatni a szellemeket, és inni a menyasszony borából. Mindez pedig valami fantasztikus rockosított mantrára történt, amit sajnos nem lehet beszerezni, mert a láma közölte: ez egy titkos mantra, csak prahna ötös fokozattól (??) felfele szabad hallgatni, és ez most egy kivételes alkalom. A ceremónia végén pedig tibeti gulyást osztogattak a fiatalok, amibe véletlenül belefőztek egy pulykát is.

“…It’s gonna be okay, cause I’m okay with me
It’s gonna be, it’s gonna be, it’s gotta be..
…
As long as we laugh out loud
Laugh like we’re mad….”

Most ezt hallgatom zsinórban, asszem épp ötödször. (Jewel: Good day)
Biztos így lesz…csak még nem látom, hogyan. De a csírája megvan.

“Híres akarok lenni. Híres énekesnő, mint Joan Baez. Ott akarok állni a színpadon egy szál gitárral és a hangommal” mondja Jenny a Forrest Gump-ban.
Mostanában duettet szoktam énekelni Joan Baezzal. Ezt (a szomszédoknak tetszik, bár kicsit unják):

Halotti tor volt, a klasszikus fajtából, a manager magaziné.
Nagy röhögések, zombi-koktél, nosztalgiázás, búcsú-ajándékok, csalódás, szomorúság.
Egy illúzióval kevesebb: úgy tűnik mégsincs olyan kiadó, amelyik hosszabb távon be tudná fogadni a tényfeltáró cikkeket, az alaposabb újságírókat, egy Szerkesztőséget.

“Köszönöm a munkát” – mondta a főszerkesztő.
“Én köszönöm a lehetőséget”.

Kis kárpótlás a pókfélős-fetrengős estéért; könnyesre röhögtem magam.
“Ezért mi a leendő cseh kisfiú/kislány az unalmas Pável, vagy Manka Jolie-Pitt helyett legyen a sokkal jobban csengő Mír-Obloha Jolie-Pitt. A magyar csemete neve és ezzel az egész léte szinte adja magát: a Béke magyar eredetű név, aminek megegyezik a jelentése a szóéval, a Vajk szó, pedig amellett, hogy azt jelenti: gazdag, csodálatos utalás szent királyunkra. Képzeljük csak el, ahogy a kis Vajk-Béke Jolie-Pitt együtt játszik a mindenféle színű testvéreivel – hát nem csodálatos?”
Magyar lesz Jolie következő gyereke

Megint pókkal álmodtam: most egy mértes, felemás lábú, ijesztően szőrös (feket-mustársárga színek) egyed volt a főszereplő. A konkrét cselekményre már nem emlékszem, csak arra, hogy menekültem előle. Természetesen nagyon féltem, ezért iszonyatosan telt az éjszaka, pedig direkt lefeküdtem korán aludni. Kezd elegem lenni a pókokból. Elviselem, hogy kisebb példányok lézengjenek a lakásomban, de már nagyon fárasztanak az álmomban lévő óriások.

A csontvázak előbb-utóbb kiesnek a szekrényből. Nekem 7 év kellett azt hiszem.

Már egy évvel ezelőtt is éreztem, hogy van valaki a szekrényben rajtam kívül, de nem nagyon foglalkoztam vele. Az elmúlt pár hónapban pedig egyre többször integetett kifele a csontváz a hermetikusan elzártnak hitt szekrényéből, mígnem pár héttel ezelőtt végigzokogtam egy pszichológiai témájú előadást. A fájást, az ürességet pont ugyanolyan erősen éreztem, mint 7 éve. És most is.

7 évvel ezelőtt egy ideig úgy tűnt, hogy csökken az erőssége és meg is szűnik, majd többnyire hallgatott 6 évig. De tavaly eszembe jutott, hogy mi is történt valójában. Belefáradtam a sírásba, az önsajnálatba és elegem volt már: azt kívántam, hogy zárja el egy nagy bronz ajtó a Somát és az emlékeket. És így is lett: ajtó becsukódott, én egy idő után jobban lettem, emlékek és érzések bent maradtak, elzárva.

Azt hiszem, most már akarok emlékezni, de nem tudom hogyan. És igazából félek is emlékezni. Félek emlékezni arra, hogy igazából mi nem voltunk jó páros, hogy akkor túl fiatal voltam hozzá. Hogy igazából egymás mellett éltünk, és a mai Judit mennyivel másképp csinált volna mindent. Hogy mennyire ragaszkodtam. Hogy mennyire féltem, amikor az utolsó éjjelén kihányta a kólát, és el akart küldeni, mert tudta, hogy nem szeretem látni a hányást. Hogy mennyire elhittem, hogy meggyógyul. Hogy komolyan csodálkoztam, amikor a halála után másnap felkelt a Nap. Hogy azt hittem, hogy most mindennek vége. Hogy csak egyszer sírtam el magam a kórházban őelőtte. Hogy hogyan rángott a májkómában. Hogy azt mondta, hogy gyerekeket szeretne, én meg mondtam, hogy majd kicsit később. Hogy 3 hónap alatt 20 kg-t fogyott.

És közben másfél-két évig rettegtem: hol a létbiznytalanság miatt, hol a bezárkózása miatt, hol azért, hogy nem kívánom, hol pedig azért, mert nem engem akar.
Nem tudom, hogy ez segít-e. Valahogy rendesen, megbékélve – nem tagadva – kellene szakítanunk. De hogy lehet egy halottal?

Baszki.
hír: Felmondott a Manager Magazin teljes szerkesztősége
Ilyenkor cseppet alábbhagy az idelaizmusom.
Kiakadtam.
Miért nem működhet hosszú távon egy rendes újságírói műhely ma Magyarországon?!
Miért kell mindent alárendelni a rövidtávú szemléletnek?!
Jó lenne remélni, hogy ez nemcsak költői kérdés; jó lenne remélni, hogy nem tudom a választ.

Elmentem Csi Peng Fájdalompiac c. kiállítására (vasárnap 20 óráig tekinthető meg).
Erre cseréltem egy Csi Peng-képet.

Úgy érzem, valamit megint megragadtam a nagy Univerzumból. Ezt kommenteltem, erre:

“nem tudom mi az önzőség, de talán a döntés nélkül “csak szeretni” közelebb áll ehhez, mint a dönteni és szeretni. lehet h nem direkt önző, nem a “magamnak akarok mindent” tipusú önzőség, de a félelemből fakadó – döntéssel együtt valamit elvesztünk (és persze valamit nyerünk is, de nincs kecske és káposzta egyszerre) – döntésnélküliségnek ez a hozománya. most épp ezt gondolom.”

****
És úgy is érzem, hogy hallottam valamit, ami megragadott egy másik kis szeletet a nagy Univerzumból.

Seneca: “(a bölcs)…..mert ő tudja, hogy nem azok szeretnek bennünket, akikkel jót teszünk, hanem mi szeretjük azokat, akikkel jót tettünk, mindig jobban és jobban, a saját áldozatkészségünk tudatát szeretjük bennük, amire visszaemlékezni kellemes, vagy helyesebben a hatalmunk, leereszkedésünk emlékét….Én pedig mindig inkább szeretem, még most is jól esik elgondolni, mit műveltem érte, hogy feledem aljasságát és bámulom tulajdon jóságomat, mely nem halványul el hitványságától.” (Kosztolányi: Néro, a véres költő)

Ehhez kapcsolódott még valami: a Helfer-szindróma, azaz a “segítő tünetcsoport“.

“A segítő szindrómás általában kerüli az egyenrangú kapcsolatokat, sokszor jellemző rá a nárcisztikus kielégülés és a pozitív megerősítés vágya: az, hogy örökösen “tömjénezzék” önfeláldozó magatartása miatt. Tagadja, hogy szüksége lenne bármilyen segítségre; életét áthatja az állandó önkontroll. A segítő szindrómás azért segít másokon, hogy saját valódi érzéseit, szükségleteit ne kelljen észrevennie. Egy belső űrt tölt ki, amely a spontán érzésektől való félelemből származik.”

Ez ugyan főleg a valamilyen segítő szakmában dolgozóknál fordulhat elő, de szerintem enyhébb formában nem ritka “úgy általában” sem, emberekhez való viszonyuláskoban, kapcsolatok kialakulásában. Nem tudom, hogy ez most mennyire jó, vagy mennyire rossz; kezdek azon a véleményen lenni, hogy nincs “normális” ember, csak a nem-normalitásnak vannak fokozatai.

****
Egy hónapos őrlődés után arra jutottam, hogy felesleges – és lehet, hogy hosszú távon káros is – racionalizálni, az agyammal szabályozni az érzéseimet. Azok ugyanis akkor is vannak, ha “okos” akarok lenni, “okosan” akarok viselkedni. És mi az “okos”: az érthető, az ismert és biztos talaj. A bibi csak az, hogy ha már egyszer megszülettek azok az érzések, amikkel kapcsolatban “okosan” kellene vselkedni, és nem belemenni, nem tudomást venni róluk, száműzni őket, azok annál erősebbek lesznek. És végső soron nem lehet úgy leélni egy életet, hogy az ember a sérülés lehetőségét igyekszik állandóan minimalizálni.

Éppen ezért mostanában sokat mondogatom magamnak, hogy “nothing venture, nothing gain”. Néha úgy érzem magam, mint valami afrikai törzsi harcos, aki üvöltéssel küzd a halálfélelme ellen, miközben megy a háborúba meghalni.