És ha egy szőke és egy barna lány nekiindul…délután egytől hatig egyfolytában kóstolgattunk; a magam részéről eddig bírtam, mivel észrevettem, hogy már nem megy az egyenes vonalú, egyenletes előre haladás. Összeszedtünk pár alkalmi ismerőst: többek közt Misi bácsit, aki tíz perc – és két pohár bor – alatt summázta életét. Három feleség fogyasztotta el őt (de szerintem ez inkább fordítva volt), egyik fia meghalt – “főbelőtte magát, mint Jimmy” – a másik Németországban él, ő pedig minimum 15 évvel fiatalabb nőt akar magának. Három perc után közölte velem, hogy ő biz’ római-katolikus, mindezt pedig azért mondja, mert “a fejében GPS van”. Ezután már egy hármas jóbarát kompánia hozta már nekünk a rizlinget, akik szintén Misi bácsinál alapoztak. Este nyolc körül már arra gondoltunk, hogy jobb lenne hazastoppolni, mintsem a buszon nyomorogni, majd két másik lánnyal együtt öt perc alatt lestoppoltunk egy gyanútlan borászt, aki a Kosztolányiig fuvarozott minket.

Napfény, bor, Etyek

A kalandos nap után gyertyafényes este következett Mr Darcy-val: hajnali kettőig néztem minden sorozatok legromantikusabbját, a hat részből ötöt fogyasztottam el egyszerre.
Nagyon szép nap volt.

****
Megnéztem, hogy mi az aszcendensem. Nem tudom, hogy hiszek-e a horoszkópos dolgokban (semmiképp sem a magazinok utolsó oldalán lévő, a szerkesztők által írt szösszenetekre gondolok), de azért érdekel, hogy merre meddig. Hát Skorpió. Eleinte idegesített, hogy az összes jegy közül a legrémesebb, de most már inkább úgy látom, hogy legalább olyan, ami megkavarja az álló vizet. (Éljen a kognitív disszonancia-redukció!)
Na, szóval többek ezt írják a Skorpió-aszcendensről. “…A társadalom rejtett hatalmi struktúrái is megbabonázzák, ezért sokszor a politikában tevékenykednek. Mindenhol jól érzik magukat, ahol rejtett dolgokat kell felfedezni vagy / és károsat eltávolítani, a kriminalisztikában, pszichológiában, gyógyászatban de a hulladékeltakarításban vagy a természeti kincsek területén is.”
Úgy érzem, rossz pályát választottam.

Ajándékba kaptam ezt.
Ezt üvöltöttük a busz elejében, valahol Konya és Selcuk között.
Néztem ezt a régi-régi felvételet (talán pont akkor néztem meg a Padlást, amikor épp ezt vették fel), és elszomorodtam, hogy már nem fogja ő énekelni ezt.

Az egyik üzemi lapban az utóbbi évek legszórakoztatóbb ajándéka volt: Dagadó Dínók.
(Nem tipi-tapi, hanem dagadó.) Alapvetően tudományos kísérlet tárgyául szolgálnak: 3 nap (72 óra) vízben ázás után hatszorosukra (600 százalékos!) növekednek – legalábbis ezt ígérik a címlapon.
Nos, kipróbáltuk: a 25. órában kaptam lencse végre az egyik épp Dagadó Dínót. (Az összehasonlítás alapjául szolgáló száraz állat sajnos nem az a T-Rex fajta, mint a nedves, de sebaj, azért a 200 százalékos megnagyobbodás hellyel-közzel látható.) (Munkatársaim hiányolták, hogy nem látszik a kép hátteréül szolgáló másik lap címe. Ez pedig a szoci egyetem méltán híres lapja, a Kis Táska volt. El kell, hogy mondjam: remek háttér volt.)

Megint kaptam egy képet: a legrosszabb reggelemről. Az előtte lévő este ugyan az egyik legjobbnak indult (helyi rezesbanda zenélt csak nekünk, csak ott, csak akkor), de rémessé változott, amikor éjfélkor feltűnt, hogy pont a szennyvíz útjába sikerült levernem a sátort. A szennyvíz még épp nem érte el a sátram, így viszonylag nyugodtan lefeküdtem. Reggel érett csatornaszagra ébredtem: a szennyvíz elérte a sátram. A korai gyomorforgató élményt tetézte, hogy a reggeli elfogyasztására egy szemétdomb szomszédságában került sor. Na, ekkor – az utolsó előtti napon – éreztem, hogy most már indulhatunk hazafele.

Végre bekerült a mainstream-be a kedves orros szmájlis kutatás!
Ez lesz a legismertebb kutatás, amit valaha csináltam :-)
Tessék kitöltetni!

Orros szmájli forever!

As for now, elment a kedvem az újságírástól.
Ani mesélte, hogy egy ismerőse egy újságírói díj bezsebelése után, az örömködés közepette rájött: tök jó, tök jó, de ezek nem az ő történetei.
Tökéletesen megértem őt.

Nekem a MM-szerkesztőség felbomlása óta se kedvem, sem ötletem írni. Akkor azt gondoltam, hogy azért, mert idő kell ahhoz, hogy az ember megeméssze egy jó dolog szétrobbantását. De most már inkább azt gondolom, hogy önmagamban nem érzem a motivációt arra, hogy valaki másról, valami jelenségről összerakosgassak egy képet. Rájöttem, hogy az újságírás (itt most a tényműfajra gondolok, nem a publicisztikára) a legjobb rejtőzködő életmódot kínálja (persze már akinek), hiszen személyesen nem kell belemenni a történetekbe; a kérdezősködés mögé remekül el lehet bújni. És ez sokáig pont megfelelő volt nekem. Valaki nemrég azt mondta nekem, hogy én titokzatos vagyok. Nem értettem: hát én aztán k.ra nem vagyok titokzatos, maximum rejtőzködő. De most már kezd terhes lenni, meg már nem is annyira akarok valamit elmondani a világnak.
Ja de, hiszen írom ezt a blogot már vagy 4 éve. Néha nem értem, hogy miért.

Megint rémálmom volt, ráadásul hosszú és mozgalmas; simán felkerül a rémálmaim top5-s listájára. Azt álmodtam, hogy terhes voltam, de nem volt a gyereknek apja, és nagyon úgy tűnt, hogy egyedül kell felnevelnem. Rettegtem és kétségbeestem, ráadásul az álom végefele már valahogy zsaroltak is, meg mintha fojtogattak volna, nem pontosan emlékszem de fáradtabban ébredtem, mint ahogy lefeküdtem.

Ma megint büszke vagyok magamra. Életemben először elmentem futni, mégpedig a Margit szigetre, és majdnem teljesen végig futottam. A Margit-hídtól indultunk, onnan viszonylag tempósan eljutottam az Árpád-hídig. (Közben kénytelen voltam folytatni a Törökországban felvett szokásom, miszerint a fizikai megterheléstől és lihegéstől mindenfélék feljönnek a tüdőmből, vagy lecsusszan az orromból, és ezeket muszáj kiköpni, ellenkező esetben megfulladok. Párszáz méteren keresztül vívódtam magamban, hogy mégiscsak a ‘civilizált’ kishazámban vagyok, itt nem szokás köpködni, de egy idő után már nagyon hörögtem és leszartam a különböző civilizációs gátakat.) Az Árpád-hídtól a Bringó hintósig kifulladva gyalogoltam, majd onnan erőt vettem magamon és komótosan elkocogtam a kiinduló pontig.
Fantasztikus volt a tudtat, hogy ezt meg lehet csinálni.

Tegnap meg kaptam postán egy cipősdobozba csomagolva 2 l házi pálinkát és hozzá – ízlés szerinti bekeveréshez – egy nagy adag házi mézet. Sajnos az illető, akitől kaptam, elfelejtette megírni a telefonszámát és címét, hogy megfelelően kihálálkodhassam magam. Most kénytelen leszek nyomozni.

***
Ezen a kamaszkor dolgon gondokozom egy ideje. Tényleg sokat pörögtem télen-tavasszal-nyárelején, pont úgy, ahogy egyetemisták szoktak. (Vagyis már aki, én anno nem.) Aztán hirtelen nyugalomba és otthonosságba csöppentem, és hihetetlen jól esett. Majd ennek vége szakadt, és rájöttem, hogy egyáltalán nem kívánom azt a mennyiségű cigifüstös helyet a sok ‘jaj-de-alti-értelmiségi vagyok’ emberrel. Akkor jó volt, élveztem a sok embert, élményt, de most már más kell azt hiszem.

Ez meg itt az alternatív verzió. Gimnáziumban kérdeztük a tanárt, hogy miért esznek halfejet Újévkor. “Hogy fejek legyünk, és ne farkak” – hangzott a válasz.

A reggeli forgalomban a kompromisszumon/ “az Igazin” méláztam a villamoson. Hogy én vajon mekkora kompromisszumot vállaltam korábban, és vállalnék a jövőben egy kapcsolatban. Hogy vállalnék-e tudatosan olyan kisebb-nagyobbat, mint páran a környezetemben, vagy az egyre sokasodó tapasztalataim birtokában kikristályosodó elképzeléshez ragaszkodnék? Vagy pont ellenkezőleg? És hogy miért vállalnám, ha egyáltalán, mit várnék cserébe. Hogy van-e értelme egyáltalán ennek a kérdésnek.

Hiszen kompromisszumot csak valamihez képest lehet vállalni, azaz egy elképzelt / vágyott / ideálisnak gondolt állapothoz képest létezik valamilyen eltérés, amit vagy elfogad az ember vagy nem. De mekkora az eltérés? És mi egyáltalán az elképzelt állapot? Jó az, ha van? Vagy jobb, ha megnézem a valóságot, majd döntök arról, hogy ez tetszik-e vagy sem? Persze, mindenkinek van valamilyen értékrendszere, elképzelése a világról, hogy mi is lenne jó és szép, csak kérdés, hogy hogyan kezeli a konkrét helyzeteket.

Mi a jobb: ha van valamilyen konkrét elképzelés a párról, vagy ha nincs egyáltalán, vagy ha általánosságok vannak? Érdemes türelmesen / türelmetlenül keresgélni az “Igazit”, vagy elfogadni/befogadni a hasonlót tudva, hogy nem létezik olyan ember, akit valaki a fejében összerak magának. De ha mégis létezik, akkor viszont ott a “happly ever after” ígérete. Vagy sem: kiderülhet, hogy a valóságban mégsem az ideálra van szükség.

Nem tudom, teljesen belezavarodtam.

Korábban azt gondoltam, hogy nem létezik olyan, hogy “Igazi”, hiszen senki sem tud olyan lenni, mint másvalaki agyi szüleménye, egy elképzelés, így az Igazi keresése örökkön örökké tart. Ráadásul mindenki változik, változnak az igények és vágyak, így az ideálok is. Így aztán nem is volt sosem nagyon konkrét elképzelésem arról, hogy mit szeretnék. De ahogy múlnak az évek, gyűlnek az élmények és tapasztalatok mégiscsak körvonalazódik valami: alapvető elvárások, és az a kérdés, hogy mit választok. A múltban vétett hibákat korrigálni, ezáltal észre sem véve az újabbakat, mert a korrigálás túl fontos, vagy visszatérni valahogy a dolgok, emberek befogadásához, ami viszont vihet tovább a korábbi csapdákba.
Ez nekem bonyolult. Káosz.

Szóval a Blaháig ilyesmivel foglaltoskodtam, majd a munkahelyemen kezembe került az egyik üzemi lap. Felütöm az üzemi lapot, és lám! hát nem pont ugyanezen kérdéskörről szól egy kétoldalas cikk?! Abban citálták ezt.
“Az összehasonlítás a boldogság végét és az elégedetlenség kezdetét jelenti.” (Kierkegaard)

Nem tudom, hogy igaza van-e, hajlanék azt mondani, hogy igen, de közben meg természetszerű, hogy általában dolgokról van valamilyen előzetes elképzelésünk, így a párról / társról is.

De persze az is lehet, hogy rendes nőként túlagyalom ezt az egészet és csak az ösztöneimre kell hallgatni.

Aszongya a hugom – aki mostanság sokkal bölcsebb nálam; úgy tűnik most felcserélődtek a szerepek-, hogy most élem a kamaszkorom. Ez így van: minden örömével és bánatával. Sűrítve jönnek az elmaradt dolgok, saját magam körbetapogatózása és szervizelése, a kusza világ, a minden érthetetlen és közben meg tanulok. De most már vége lehetne, (vissza) átzsilipelhetnék már a felnőttkorba, nyugalomba, meleg, puha, kettős közösségbe, együttes otthonba.

Most megtanultam az ott-és-akkor fontosságát, az tuti, ez a legfontosabb. Nincs értelme halogatni a mondanivalót, bármi legyen is az, és bármennyire félek is a reakciótól. Később már nem lesz értelme, bennmarad és betkokosodik akár pozitív, akár negatív érzés.

De a végére mégis sikerült: az volt a nap csúcspontja, amikor sikerült a zsigeri mérget átélni – nem visszafojtani – és hagyni, hogy vigye a lábam. Sokszor tértem már úgy haza, hogy ‘jaj, miért nem csináltam ezt-meg-azt’, meg ‘most már tudom, hogy mit kellett volna mondani’; de most sikerült úgy tennem, hogy azzal a pillanattal kapcsolatban nincs hiányérzetem. A nap egyetlen jó félperce volt az.

***
Emilben kaptam, amolyan vidítónak küldték a ‘miket mondanak a gyerekek’ típusú gyűjtést. Hát vidultam is.

“Honnan tudja egy idegen, hogy valakik házasok?- Szerintem csak kitalálni lehet, pl. ha mindketten ugyanazzal agyerekkel ordítoznak (Dénes, 8 éves). “

“Mint csinálnak az emberek a randevún?- A randi azért van, hogy jól érezzük magunkat, és hogy megismerjükegymást. Még a fiúk is tudnak mondani valamit, ha elég sokáig hallgatsz. (Yvette, 8 éves)”

Kutyákok a sós tónál

Temető Bursa-ban

Naplemente az Ala-hegységben

Demirkazik kids

Hastáncosnő (Göreme)

Kappadókia

Isztambul: Boszporusz-híd

Isztambul: Topkapi palota – folyosói plafon

Isztambul: imádkozó nő a Kék mecsetben

Nő reggel a Márvány-tenger partján

Bursa: imaidő

Élvezem a magyaros ízeket. Tegnap Galád lecsója (tarjával, mmmm!), ma pedig valamilyen betyárleves a menzán. Már nagyon hiányoztak a finom disznóhusok: próbálkoztam a török felvágottakkal, de a gyros ízű marhasonka nem igazán jött be. A kolbászuk sem volt az igazi, egyedül a baromfivirsli aratott sikert, viszont az meg itthon is van.

Közben pedig próbálok visszacivilizálódni; meg kell, hogy állapítsam: megy, megy, de nem szívesen.

***
Ápdételem magam Magyar Gárda ügyben. Annyira elképesztő, hogy már szóhoz sem jutok. Tényleg 2007-et írunk? Az egészből ez a legjobb:
“A rendőrség két bohócot kapcsolt le a Szent-György tér bejáratánál, aki gyorsan vázolt ars poeticájuk szerint a Bohócisten nevében érkeztek, hogy megalakítsák és megáldják a Bohóchadsereget. A rend gondos őrei azonban gondosan elrekkentették őket az ünnepélytől, nehogy már bárki akadjon, aki súlyán kezeli az eseményt.”