Ösztönzőleg hatott Galád posztja, és visszaemlékeztem.

A legeslegelső pasim Laci (talán Beck volt a vezetékneve?) volt, a balatonkenesi MÁV tábor diszkójában “jöttünk össze” 1987 nyarán. Rohant utánam a dizsiben, én azt hittem, hogy meg akar verni, de kiderült, hogy csak lassúzni akart. Lassúztunk is: mindkettőnknek első alkalom volt, úgyhogy csárdás lett belőle. Aztán kimentünk, leültünk a nyárfa alá és fogtuk egymás kezét. Hazafele a vonaton egymás mellett ültünk, és én végig azt hittem, hogy az akkor növekvő melleimet bámulja.

A továbbiakban egyszer találkoztunk. Pár héttel később Pesten járt – azt hiszem ceglédi volt – egy haverjával, és reggel tízkor becsöngetett. Mikiegeres hálóingben fogadtam, majd elmentünk a Bem moziba, ahol a Kék madár c. komoly film helyett a Süss fel nap c. rajzfilmet sikerült megtekinteni. Azt hiszem meg akarta fogni a kezemet is, de nem hagytam. Nem tudom, hogy miért.

A kapcsolat úgy maradt abba, hogy egy levelében hosszas ódákat zengett Jean-Paul Belmondo-ról, és kérdezte, hogy nincs-e képem róla. Írtam, hogy nincs, de mivel épp akkoriban ábrándultam ki Alain Delon-ból, ezért elküldtem neki az összes alaindelonos újságkivágásomat. Francia vagy francia, nem mindegy? – gondoltam. Hát nem. Nem írt többet.

***
Huh, elküldtem a kutatási tervemet a tutor-jelöltnek. Izgulok.

Ez édes.
Rachmaninov had big hands.

Régóta kerestem.
“Though hope is frail, it’s hard to kill.”

Órák óta Lajkó Félixet hallgatok. Egyszerűen zseni.
Most ez a kedvencem. (Kérés, 8. szám)

Tegnapelőtt leírtam a naplómba azt, hogy “Arra vágyom, hogy……”. Életemben először (vagy kevesedszer). Semmi de, vagy csak, vagy sajnos, vagy dejólenneha. Csak a natúr vágy és kész. That is something!

Azon filóztam, hogy mennyire fontos a jelen pillanattal foglalkozni, nem az eljövendő gondokkal, megoldandó problémákkal viaskodni akkor, amikor még ott sincsenek. Igen ám, de a vágyakozás pont ugyanúgy nem a jelenről szól – okoskodtam magamnak -, hanem valamilyen – egyelőre – nem létező állapot elképzeléséről. “De a jelent most épp a vágyakozás állapota jelenti. Engedd” mondta erre valaki.
Én meg belecsodálkoztam a világba. Jah, tényleg! Hihetetlen könnyűség fogott el. Igen, így is lehet nézni.
A földre visszapottyanással meg akkor foglalkozom, amikor majd pottyanok. (Hiszen a vágyakozás elhessentésének oka a pottyanás okozta ütődés minimalizálása, elkerülése szok’ lenni.)

Tegnap elmentem az idei Soma Alapítványi vacsorára; nagyon jó volt. Miközben ott ültem, és különböző Soma-díjas újságírókkal vitattuk meg a közéleti eseményeket, érzetem, hogy egyre erősebben szivárgok vissza a saját kialakult dimenziómba. A hétvégi szabadság-felfedezés-laza dimenzió pedig egyre távolibbnak tűnt, és nagyon szomorú lettem. Biztos természetes folyamat ez, de valahogy elszomorít, hogy olyan, mintha már egy hónap is eltelt volna, hogy vissza kell pottyannom. Pedig azt szeretném, hogy tovább tartson az a hangulat, hogy ne tűnjön el, hogy intenzíven bennem maradjon. Ijesztő, hogy már most olyan távolinak tűnik, mintha valami kivételes alkalom lett volna az életemben, egy különálló sejt. Nem szeretném, hogy ennyire különálló legyen.

Még aznap este fény derült a fokozott paranoiára. Az egyik központi téren ugyanis kétnapos náci + ellen-náci tüntetésre került sor a közelgő választások miatt. Noha a bolhapiac volt tervbe véve, mégis – hogy-hogy nem – a tüntetés felé vetődtünk. Egészen kiborító volt. A felállás természetesen szokásos: 30 skinhead tüntet, és 500 ellentüntető fújol és sípol 200 rendőr kíséretében. Félelmetes volt, mégis bementünk az ellentüntetők közé: egy sátron keresztül vezetett az út, ahol alaposan átvizsgáltak fegyver-ügyileg. Odabent, az “arénában” az ellentüntetők túlharsogták a tüntető skinhead-eket, akik kordonnal voltak elválasztva (védve?) az ellentüntetőktől. Ez utóbbiak igencsak szervezettek voltak: piros lapot és poros sípot osztogattak egymásnak, hogy ezekkel diszkvalifikálják a skinhead-eket. Mindemellett persze legalább olyan agresszívan üvöltöztek, mint azok, akikre üvöltöztek. Nagyjából két órát töltöttünk el így; akkor jöttünk el, amikor a templomban meghúzták a harangokat ezzel jelezve az ellentüntetőkkel való egyetértést.

Emellett egy sajátos kis buborékban töltöttem a három napot, csak az adott pillanaban élve, nem latolgatva azt, hogy mi lesz majd aztán. És nagyon jó volt: igazi nyílt és laza hétvége. Egy felszabadító és eltelítő élmény, hogy ilyen is létezik. És akkor is jó, ha a decemberben kísérgetett Doktor House-imitátor örökre egy pici kis buborék marad.

Frankfurti élmény

Na, mingyán ugrok párszáz kilométert Némethonba.
Még sosem voltam ilyen pozitív, noha azért eléggé izgulok.
Vasárnap már itthon leszek újra.

Az elmúlt napok érzelmileg túlterheltek voltak: utólag nézve, talán túl sok dolog is történt; nem vagyok én ehhez szokva.

1. Megvolt a hetedik Soma alaptíványi díjkiosztó is, ami ugyan évről évre kevesebb, de mégis izgalom, hogy minden rendben lesz-e, eljönnek-e sokan stb stb. Ugyanakkor a meghívókkal kapcsolatos visszajelzésekből arra következtettem, hogy végre kezd beérni hét év munkája: az alapítvány bekerült a szakmai “köztudatba”, tényező lett a díj. Nem is tudom elmondani, milyen jó érzés ez. Üröm az örömben, hogy azt hiszem rajtaragadt a “lib-ballib” jelző, ami nem annyira jó, és szeretném ha ez változna. Valószínűleg ez sok munkát jelent, de nekem megérné, hogy ne csak egy újabb libsi vállveregetésként emlegessék a díjat és az alapítványt.
Idén először nem mentem ki a temetőbe Soma születésnapján. Nem azért mert nem volt időm – ugye mindenkinek arra van ideje, amire igazán akarja -, hanem eltűnt az ezt a “parancsot” osztó drive.

2. Megismerkedtem az utódommal. Azt hittem, hogy nehezebb lesz. De nem volt az, és ezen kicsit csodálkozom is. Mondjuk már jó pár hete sejtettem, hogy az lesz az a nap (lásd 1-es pont), amikor ez megtörténik.

3. Miután eldöntöttem, hogy megyek Frankfurtba (Krakkó helyett), és ezt tudattam is az illetékessel, belém hasított a kérdés: normális vagyok? Biztos akarok én ekkorát ugrani az ismeretlenbe? Eddig csak az volt a fejemben, hogy csak jól érezhetem magam, de valahogy befurakodott a para és a kétkedés.

4. Értelmezhetetlen pasi-tevékenységek. “Neked most ez a projekted? Hogy kiházasíts? Miért?” – kérdeztem. “Mert szeretlek” – hangzott a válasz KM-től.

Ez nekem sok, elvesztettem a fonalat. Zavar, káosz, fejetlenség.

****
Hello Balázs! ;-) (Az első eset, hogy explicit üzenek a blogomon. Úgy hiszem ezzel a huszáros mozdulattal átvágtam azt a gordiuszi csomót, amit a “milyen módon fogok írni a péntek esti pult-támasztásról” kérdéskör hozott létre.)

Vicces levelezés.
“…As I said I’ll keep on looking chances to go to Krakow as I’m definitely interested but Nauru looks fine as well, there we can talk a lot without annoying sightseeing…”

A sikerről, sikerességről, célokról levelezek épp, és elgondolkodtam. (Micsoda meglepetés!)
Kb. két évvel ezelőttig állandóan bennem volt, hogy nekem valami “nagyot” kell csinálnom, de nem tudom, hogy mit, mindenesetre “nagy” legyen (elismeréssel, ha tetszik, sikerrel). Aztán a földcsuszamlás ezt egyik percről a másikra elsodorta, és nem is jött vissza, ennek pedig örülök. Viszont nincs is semmi, ami úgy meghatározná az orientációmat, mint az – a homályos és definiáltalan – az érzés. De ez nem is baj igazából, sőt, most nem is hiányzik.

Valahogy a sikeresség/sikeretlenség, mint dimenzió lekerült a térképemről, mostanában nem jutott eszembe, hogy eszerint értékeljek. Egyébként is miben kellene mérni a sikerességet? Nyilvánvalóan kinek ebben, kinek abban. De még az is lehet, hogy egy dimenzió sikeressége egy másik sikertelenségéből született, vagy azt jelenti, automatikusan.
Nagyon mélázós hangulatban vagyok.

Megyek Krakkóba!
Ihaj-csuhaj-rekettye!
Még nem tudom mikor, de nagyon izgi. Rájöttem, hogy mostanában hajlamos vagyok fejest ugrani a mélyvízbe, különböző ismeretlen kalandokba.