(Figyelem: sok szöveg és nulla kép következik! )

Tavaly januárban – szokásommal ellentétben – nem írtam meg 2016 évértékelőjét, mert nem jöttek szavak a számra, betűk az ujjaimba: egészen mélyen voltam, mondhatni csúnyán orra estem.

Sokszor lehet hallani kisebb-nagyobb vállalkozásokkal kapcsolatban egyaránt, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen egy komolyabb bukta a fejlődésük részeként. Nos, öt évnyi mikrovállalkozással a hátam mögött 2016-ban úgy éreztem, hogy egész jól csinálhatom a dolgokat, mert ez a bukta-dolog eddig elkerült. Büszke is voltam magamra, hogy többnyire jó döntéseket hozok, hagyom őket magamban kiérlelni, körültekintő vagyok és igyekszem egyensúlyozni a saját szakmai elvárásaim és a piaci elvárások közt.

Valljuk be: elszámítottam, elbíztam magam. Belevágtam egy, a korábbi projektjeimhez mérten eggyel nagyobb projektbe, és orra estem, de nagyon. Egyáltalán nem azzal volt a gond, hogy egy eggyel nagyobb projektbe vágtam a fejszém, hiszen csak úgy lehet fejlődni, ha egyre nagyobb és komolyabb feladatokat vállal el az ember.  A gond inkább a nagyobb feladat kiválasztásával, a lehetőségek felmérésével volt…. és még valamivel, ami ennél is fontosabb. De vegyük előre az előbbieket.

2016 telére befizettem magamat és ékszereimet Budapest legmeghatározóbb szabadtéri karácsonyi vásárjára. (Azt már most szeretném hagsúlyozni, hogy ez a poszt az én döntéseim értékeléséről szól, nem ennek a vásárnak a minősítéséről.) A döntést természetesen megelőzte a tájékozódás: beszéltem a vásáron résztvevő ismerősökkel a tapasztalataikról, majd gondolatban már számoltam is a százezreket, mint Dagobert bácsi a Kacsamesékben. Ezután kitaláltam, hogy nagyjából mekkora forgalmat szeretnék a vásár 49 napja alatt (mindezt egy másik, egészen eltérő profilu vásár tapasztalataira alapozva), kiszámoltam, hogy ezt mekkora árukészlettel lehet előteremteni, hogy ezen árukészlet előállításához mennyi alkatrész és pénz kell. Szereztem (sok) pénzt is: kölcsönt vettem fel, majd ügyesen megszerveztem a gyártást, a display-ek kialakítását és az eladási folyamatot is.  

A logikám csak néhány, ám kevéssé elhanyagolható ponton volt rossz: például, hogy miért egy teljesen másfajta vásár adatait vettem alapul a becslésekhez? Ez körülbelül olyan volt, mintha egy almát és egy ananászt szeretnénk összehasonlítani: azon kívül, hogy mindkettő gyümölcs, sok közös nincs bennük (legjobb tudomásom szerint). Mindemellett nem tájékozódtam megfelelően, hogy vajon ezüst ékszert milyen feltételekkel lehet árusítani vásárban, ezért az indulás előtt 3 héttel totális újratervezésre kényszerültem az árukészletet illetően.

Mindezen tényezők nagyban befolyásolták, hogy a vásár számomra komoly bukta volt. (Noha volt még pár, rajtam kívül álló tényező, melyek befolyásolták az eredményt, de szerintem a külső hátráltató tényezők nélkül sem lett volna sikeres ez a projekt.) Ugyanakkor azt gondolom, hogy volt még egy tényező ami ezeknél is nagyobb befolyással bírt a dolgok kimenetelére. Nevezetesen, hogy nem hallgattam a megérzéseimre.

Már 2016 tavaszán éreztem: elfáradtam a vásározásban. Kilenc éve csinálom, és már nem hajt az a lelkesedés, ami egykor; már jó ideje nem. Talán abba kéne hagyni. Jó, de akkor mi lesz helyette? Őszintén szólva féltem. Féltem elengedni az addig biztosnak tűnő struktúrát (vásár minden hónapban, ami egyszeri / kétszeri nagyobb bevételt jelent), noha éreztem, hogy ez már nem megy sokáig. Ennél a pontnál kellett volna mély levegőt venni és “ugrani” az ismeretlenbe és abbahagyni a vásározást. Ehelyett viszont félelemből és akaratból döntöttem: megsokszoroztam az energiám és izomból végigtoltam a projektet, melynek végén valószínűleg nagyobbat koppant az orrom a földön, mint az a vásáron való részvétel nélkül történt volna.

2016 tehát romeltakarítással végződött, 2017 elején pedig úgy éreztem, hogy egy nagy, felperzselt kietlen semmi közepén ücsörgök, és fogalmam sincs merre van az előre. Valószínűleg szerencsémre, de már nem maradt erőm akarni, már nem tudtam izomból cselekedni, így fásultan poroszkáltam valamiféle irányba, hátha történik valami. Február végére oszladozni kezdett az agyamat beborító fásult köd, a tavasz ismét megújuló energiákat hozott. Új anyaggal, a plexivel kezdtem el dolgozni és ahogy teltek-múltak a hetek, úgy éreztem, hogy a pelxi+ezüst vegyítése egy új és jó nyomvonal számomra. Mindeközben megtalált a Sziget Projekt, ami végképp kiszakított a fásultságból, ráadásul az előző évben begyűjtött projekt-menedzselési tapasztalat itt kifejezetten jól jött. Az év második felétől kezdőden kezdett letisztulni, hogy merre is van az előre: egyre nagyobb lelkesedéssel egyre több ötletem támadt plexi+ezüst témában, valamint plusz ajándékként a Magyar Nemzeti Galéria boltjával is elkezdtük az együttműködést. Az év vége szokásosan pörgősen telt: a környezetem tudja, hogy kicsit mindig panaszkodok a fáradtságra, de alapvetően azért nagyon élvezem ezt az év végi pörgést.

Miért írtam le mindezt? Mert remélem, hogy mások tanulnak az én hibáimból, hamár én csak a sajátomból tudok.

Hogy mi várható 2018-ban? Pontosan nem tudom, mert még csak körvonalazódik bennem. Az biztos, hogy jobban figyelek a megérzéseimre, és igyekszem nem félelemből cselekedni, vagy nem-cselekedni. Nagyjából ennyi, amit ígérhetek.