Vicces elképzelni, ahogy bondroid fogsorából jókívánságokkal teleírt cetli lóg. De meg kell nyugtatni őt, hogy nem ő az egyedüli, aki néha szenved a japán kajától. Amikor először voltam japcsi étteremben, akkor én is maki szusit rendeltem. Mellette volt vmi izgalmas zöld, gondoltam nem lehet rossz, és az egészet (egy tenyérnyi) betömtem a számba. Persze wasabi volt, és perszehogy hétfejű tűzokádó sárkány lett belőlem az este hátralevő részében.

Így néz ki eredeti állapotában (azért eléggé gusztustalan a külleme):

Oszt’ így készül belőle a formás tormás.

Szombaton elgondolkodtam a a fotózáson. Kicsit sajnálom, hogy nem képeztem tovább magam. (Ahogy azt is sajnálom, hogy anno abbahagytam a hegedülést, meg hogy miért is nem kezdtem rajzolni.) A fotótanárom nagy hatással volt/van rám, olyannyira, hogy ha mintegy

25 évvel fiatalabb lett volna 8 évvel ezelőtt, biztos halálosan beleszeretek. Egyszer – amikor hazajöttem Londonból – vittem neki képeket, mint a félévi munka termését. Fikázta, kritizált stb, stb. Ültünk egy kis pamlagon és valahogy túl közel volt. Egyszer csak azt mondja: “Juditka, maga baromi okos pina,….” – a többire nem emlékszem, mert ettől a pinától leállt az agyműködésem. Nahát… most tudtam meg, hogy FT most csak 66 éves. Kicsit többnek néz ki. – biztos korán kellett a tv-be mennie. :-)

Szintén szombaton kizártam éjszakára a pasimat a saját lakásából. De puszta véletlen volt az egész. A szomszéd Timinél buli volt, és én korábban leléptem, mert álmos voltam. Szépen lefeküdtem, jól el is szundítottam, majd felébredtem f5kor és látom, hogy nincs otthon a pasim. Baromi ideges lettem és 6ig azzal töltöttem az időt, hogy idegeskedtem és dühöngtem egyszerre. Majd újra elaludtam. Negyed 10-kor szól a telefon, hogy akkor most ők (az öccsével volt) hazajönnének. Nem láttam a pipától. De aztán gyorsan lehűtöttem magam: kiderült, hogy bennefelejtettem a kulcsot a zárban. Ők szépen eljöttek a buliból 2kor és kb fél órát csöngettek, dörömböltek – de persze én semmit sem hallottam, ellentétben a szomszédokkal. Szóval végül a pasim és az öccse a szomszéd Timinél aludt, Timi pedig átment a Helga-szomszédhoz aludni. Jajjj…olyan ez mint egy burleszk. Vmi rossz mozdulat és dől minden.

A rémes éjszaka következményeként a vasárnapi csemballó-koncert felét végigaludtam. (Nem mintha a koncert olyan jó lett volna.)

Ő a hugom.

Gratula Galádnak..immár diplomás csajszi! Jajj, de izgi… mit csinál az ember egy cuciológus diplomával? Kutat? Okoskodik a tvben, mint DT? Ojságír? Szerkeszt? HRes lesz? Vagy szimpla/dupla bölcsész anyuka? Vagy mindez együtt?

Kicsit irigykedem is, hogy ő már túl van rajta….

És utána? Kicsit hiányozni fog a tanulás…habár egy évig nem akarok hallani semmilyen vizsgáról…idestova 21 éve tanulok, mingyán – ha minden igaz – meg lesz a második keménypaprom, kell egy kis pihenés. Aztán felvételizek az Akadémiára rendes levelező tagnak.

Nem is beszélve arról, hogy ha meg lesz a keménypapírom, akkor le kell szoknom a cigiről.

Anyukám tegnap bevonult a zárkába. 2+1 hét tíz négyzetméteren.

Ötleteket kérek!

Van a szomszédunkban egy lány, aki igen internzív szexuális életet él. Ezzel nincs gond – sőt. A probléma, hogy mindezt nagyon hangosan teszi. Hogyan lehetne vele közölni, hogyha olyan időpontokban szeretkezik, mint pl hajnali 3 és reggel 6, akkor ne 120 decibellel sikítson, hanem mondjuk csak a felével. Ma reggel fél 7kor pl erre ébredtem, és meg kell hogy mondjam, nem szeretek úgy ébredni, hogy majd’ belevisítanak a fülembe.

Édes-savanyú történetek

1. Ma reggel találkoztam a sarkon az Új fedél-nélkülit árusító bácsival. (Kb 50 lehet, de legalább 70nek néz ki.)Kérdezte, hogy hogy teltek az ünnepek; mondtam hogy jól. És Önnek? Nem jól. Lépcsőházban töltötte, két paplannal. De szilveszterkor felment a mutterjához, aki rögtön megkínálta halászlével, és kérdezte, hogy kelle- neki pénz. Nem kell – mondtam, pedig csak 500 forintom volt. de volt nálam egy üveg pezsgő, két deci pálinka és egy doboz cigi. Mi kell még?

2. Az Országos Egészségügyi Központ harmadik emeletén – onkológia, haematológia – ül a foltosfejű bácsi, a kövér bácsi, a nyurgafiú (akinek egyre fogynak a vörösvérsejtjei, de három hónapja nem tudják, hogy mitől) a Basedow-kóros bácsi, az öregbácsi, a mamám meg én. Mi volt a központi téma? A 70-80as években ki melyik cigarettát szerette. A Kossuth győzött kiütéssel, de a Basedow-os bácsi beszámolt valami exotikus franci cigiről is, ami sokkal jobb volt, mint az akkori menő, a Malbi.

3. A mamám szobatársa egy 24 éves lány, a MÜTF-re jár. Tavaly márciusban megírta a szakdolgozatát, aztán kiderült, hogy leukémiás. Azóta túlvan mindenen, most épp csontvelőátültetésre vár és két hónapot fog sterilszobában tölteni. És közben az államvizsgájára készül.

A Kossuthról nem találtam képet, de ez is jól néz ki. (indonéz cigi)

Kifakadok. Mindig felmegy az agyvizem, amikor emberek – akikkel amúgy pár évet lehúztunk együtt a Pollack Mihály téren és Lágymányoson – félévente kérnek valami szivességet, de társaságban egy köszönést is alig bírnak kipréselni magukból. Ennyire nem lehet valaki elszállva magától… nagyon irritálnak ezek az emberek. Tuskó, prosztó, bunkó, kapnyél. (Most kipróbáltam – kicsit csúsztatva – a frusztráció-agresszió levezetésének azon tézisét, miszerint a tv-s agresszió nézése csökkenti az agressziót. De ez nekem – így netes környezetben – nem jött be. Továbbra is irritált vagyok.)

Kicsit furcsa volt tegnap este. 426 embert ismerek névről, de egyiknek sem tudom, hogy hogy néz ki a feje. Pedig még némelyikkel telefonon is beszéltem. Jó lett volna megtudni, hogy melyik névhez/hanghoz melyik fej tartozik.

Hihetetlenül nincs kedvem dolgozni. Minden reggel úgy kell beszélgetnem a tükörképemmel, hogy nade mégis, nem pöntyöröghetsz itthon egész nap! de igen!- válaszolom – sokkal jobb pöntyörögni és sétálni a városban, barátokkal talcsizni, mint a hazai glicerintermelési adatokat kurkászni. Erre én: Jaj, de már ez csak átmeneti, és különben is csomó hasznos dolgot tanulsz.. ennél a pontnál általában beadom a derekam. de az biztos, hogy én nem vagyok egy workoholic alkat.

Azt hittem – én naív – hogy a flexi csomi után már nem jöhet semmi, ami meglep. De igen. A varázsszó: glicerin. A magyar gliceringyártókról és felhasználókról kellene kutakodni. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. A glicerinről amúgy elég rossz emlékeim vannak. Gyerekkoromban sokszor volt székrekedésem – ugyebár a salakanyagürítés az élet fontos területe, megér egy-két szót – és következésképp sokszor kaptam glicerinkúpot. Egyik vasárnap délután szokásos helyemen – wc – szenvedtem, amit közöltem is anyukámmal, aki barátait látta vendégül. Ő nem teketóriázott, hanem ott a vendégek előtt benyomta a kúpot. Ezt én nagyon megalázónak találtam és nagyon szégyelltem magam. (A kúp utóélete, hogy hatás nélkül egyedül koppant a csészében.)

Hát én nem voltam ilyen vidám …

Tehát.

Itt az új év és úgy látom egész Budapest kulturálódással kezdi. (Nyilván annak az égvilágon semmi hatása sincs, hogy a majd’ kéthetes szabadság alatt a pestiek megunták a négyfal és a családtagok bámulását és fűtött kulturális intézményekbe vándorolnak át.) Persze a kulturális intézmények (mármint a dolgozni kényszerülő munkatársaik) ennek annyira nem örülnek, amit onnan tudhatunk biztosan hogy baromi szarul szervezik meg a saját életüket.

Első felvonás.

Szóval tegnap felkerekedtünk moziba – természetesen a kulturálódás jegyében. A Művész mozit vettük célba, este 9kor a Számszárá c. filmre óhajtottunk beülni. A gond a dologgal ott kezdődött, hogy f9-kor effektíve, fizikailag nem fértünk be a moziba. Elővettem a közel-keleten tanult mentalitást és befurakodtam az ajtón, majd beálltunk a sorba, ami egy pamlag és a huzatos ajtó között végződött, többszöri kunkor után. MInt kiderült a sor azért tekergett úgy – kb 100 ember vett ebben részt – mert egy, csak egy pénztáros legény volt talpon a vidéken. Nagyon izgultam, hogy nehogy má’ mindenki a számszárát akarja megnézni. Már csak három méternyire voltunk a pénztártól, amikor kiderült, hogy csak 13 jegy van a filmre. Ekkor fokozódott a helyzet, többen összevesztek, “mi előrébb álltunk, ti meg most jöttettek” tipusú mondatok repkedtek. Sosem gondoltam volna, hogy egy indiai-olasz-német-francia koprodukciós, egy fiatal láma döntésképtelenségéről szóló filmért ilyen nagy tolongás lesz. Végül sikerült jegyet kapnunk.

Második felvonás.

Ma – szintén a kulturálódás vágyától sarkallva – elügettünk a Szépművészeti Múzeumhoz, hogy megnézzük a Monet és barátai kiállítást. A jelenet hasonló volt, mint a moziban, teljesen bugyuta biztonsági őrökkel tetézve. (Mondanom se kell, hogy itt is egy, csak egy pénztáros kisaszonny volt talpon) Szóval ahogy ott kanyargunk a sorral mintegy 10 perce (akkor 16.40 volt) jön az egyik biztonsági, és közli, hogy ő szólt a hússzal előrébb állónak, hogy szóljon a mögötte állónak, hogy ne álljon már oda senki, mert a pénztár 5-kor, a kiállítás meg f6-kor zár. “Hát erről mi nem értesültünk” mondtuk páran. “Pedig mondtam” replikázott. “Az jó, de mi nem hallottuk. Különben is miért nincs kiírva látható helyre ez?” kontráztunk. A biztonsági – nem lévén jobb érve – elment. Amikor már csak 5 méter volt a pénztárig (16.50) jön a biztonsági karlengetve, hoy szerinte idáig (itt úgy lengette a karját, hogy egy 3 méteres sugarú kört lehetett húzni) érdemes sorba állni. Jó. Már csak 1 méter a pénztárig – ja, a jegy 1700 ft – (16.57) amikor a pénztár bezárt, egy családos bácsi orra előtt, aki szintén nem értesült arról sehonnan, hogy a pénztár ötkor zár. Nos, a bácsi nagyon mérges lett, mondhatni éktelen haragra gerjedt és kb 200 decibellel üvöltözött a biztonságiakkal, hogy mi a k… kib… életért nem bírnak valakit az ajtóba állítani, hogy miért nincs ez – a pénztár ablakán kívül – másutt is kiírva stb stb. Hát igaza volt, ha hangosan is.

Mi azért megnéztük a kiállítást. (valahogy.)

Azért ennyire nem volt rossz.