Igen, álmok, tervek, azok vannak.

Csak kérdés, hogy nem leszek-e túl kishitű belevágni a megvalósításba.

Csak nem.

Igen, pontosan ugyanezt érzem én is. Nem hiába komálom őt.

Hankiss Elemér: Tény, hogy nehéz ma Magyarországon olyan közösséget és ügyet találni, amely azt az érzést kelti az emberben, hogy családi életén és a munkáján kívül is nyílik terep arra, hogy valami jó és hasznos dolgot csináljon. Holott óriási rá az igény. Az életnek értelmet adó, tartalmas önkiteljesítés programjának megvalósítására alig-alig nyílik lehetőség. Vagy bennünk van a hiba, s nem fedezzük föl a lehetőségeket.

HVG, 2004.06.17.

Mindent azonnal akarok. Ez így van már régóta. És aztán pesze semmi se történik azonnal, és várni kell…ha bírok.

Miért nem történik ez, meg az. Másoknak meg igen.

Kész, vége.

Olyan vagyok, mint egy szétlapított francia krémes.

Vagy Malacka szülinapi lufija.

Még fel kell dolgoznom, hogy szoc. diplomás vagyok, 6 év után vége az egyetemnek, nincsenek szóbelik, dogák, folyosói cigizések.

Kicsit üresnek érzem magam.

Négyeske lett. Persze ennek is kell és lehet örülni, csak valahogy olyan bénán folyt le az egész. Például az e-mailes nonverbális kommunikációról kellett beszélnem, azaz nemverbális tudataos és kevésbé tudatos önkifejezésről…hát egy kissé oximoron érzésem volt ettől. Oxi?

Meg a konzulens – aki egyben a bizottság elnöke is volt – direkte igyekezett vmi kritikát előszedni, miután az opponens nem írt ilyet. Lehet, hogy segíteni akart alákérdezéssel, az is lehet, hogy csak simán kukacoskodoott, a lényeg, hogy nagyon nem jött ki jól. Na, mindegy.

Aztán elindultám – friss diplomásként – szandált vásárolni. Elvárásom volt, hogy kényelmes legyen, és ne legyen ronda. (Szép és kényelmes szandált már nem is merek álmodni magamnak a mai kínálati viszonyok közt.) Na, ilyen – sem – létezik. CSak papucsok léteznek, minden mennyiségben, egyik rondább mint a másik: flitteres, pink műanyagpántos, műanyagos csöngyös, műanyagos csíkos, nájkis klaffogós strandpapucs, stb, stb, jaj. LÉnyeg, hogy nem sikerült papucsot vennem. igazából én olyat szeretnék, amilyen eddig volt, csak tavaly elszakadt.

Igen, ez egy központi kérdés.

Este pedig ott költöttem el diplomás vacsorámat, ahol Galád költötte, hasonló szituációban, fél évvel ezelőtt.

Nauru sorsa beteljesedett.

I. rész.

II. rész.

Így kezdődött: nauruiak 1921 előtt.



Így folytatódott:



Meg így:



És így:





Asszonyok ma:



És tegnap:

Térkép:

Besétáltam egy könyvesboltba, amiről azt hittem, hogy antikvárium. Hát nem ott ücsörög a pult mögött egy nagyon régi ismerős?! Csak épp pont háromszor volt akkor, mint amikor megismertem. (De az is lehet, hogy terhes, ki tudja, nem mertem megkérdezni.)

Vicces volt a megismerkedés is: egy nyári tábor alkalmával, 1995-ben odajött hozzám a csaj és így szólt:”Ugyen nem haragszol rám?”. Csak néztem, hogy ugyan már mér kéne haragudnom. Aztán kiderült, hogy két évvel azelőtt (!) az akkori – rövid életű és rossz emlékű – szerelmemmel együtt volt valami táborban, miközben én a Föld másik végén épp jojobákat ültettem, és tanúja volt annak, hogy a pasi finoman szólva másnak csapja a szelet. És ez őt nyilván olyannyira bántotta, hogy két évig hordozta magában. (Az is lehet, hogy azért érezte így magát, mert ő volt az a csaj, csak ezt nekem letagadta.)

A pasi egyébként színésznek készült akkor – most operatőr – és mindenféle művészeti ágakkal kacérkodott emellett; nem nagy sikerrel. Festett egy képet nekem – életemben nem láttam még olyan rondát, de ezt a véleményemet már akkor sem tudtam véka alá rejteni. Egy nagy kék háttér előtt volt egy nagy piros szív, és azt kettévágta egy sárga fűrész (lásd: fénysugár), a kép központjába pedig be volt ragasztva egy rózsaszín műrózsa. Juj. Sokáig porosodott az ajtóm mögött, mígnem egy szép napon kiraktam a kukához. Pár nap múlva már nem is volt ott; gondolom egy hajléktalan műkincsnek vélte.

És akkor a ráadás: jó boxolást vasárnapig! Klikk a képre!

Szófosás van megint. Ez már tutira az államvizsga-frász jele.

Elgondolkodtam azon, hogy mégiscsak az iparművészetire kellett volna jelentkeznem, akkor nem kellene a nyelv funkcióival bíbelődnöm (kom.elméleti megközelítés, nem biológiai!).

De mindennek oka a Rózsa néni, az áltisis rajzszakkör vezetője. Úgy lefikázta a krumplinyomatomat, hogy attól kódult. Biztos ez van a háttérben. Meg talán az is, hogy pöttyökön és csíkokon kívül nem igazán tudok mást rajzolni. Ja, de: őszirózsát. Azt jól megtanultam ötödikben a félkarú rajztanár Matyibácsitól, aki állítólag a nyolcadikos csajok fenekét tapogatta a megmaradt karjával.

Na most megkaptam életem első eltévedt sms-ét. Azt írta az illető, hogy ne érezzem magam hülyén, mert ő is hülyén érzi magát és akkor már túl sokan lesznek azok, akik hülyén érzik magukat. És ő különben is csak fáradt volt és azért viselkedett úgy.

Meg akartam nyugtatni, hogy köszi, én nem érzem magam hülyén, de a csajnak gyorsan leesett, hogy mellé ment a bocsánatkérő sms.

Kaptam egy összefoglalót ma a Westel (bocs, T-mobile, ha már kidobtak erre 5 milliárdot) és az MTA Filo Intézet által minden évben szervezett mobiltelcsis konferenciáról.

No woman no cry – Bob Marley előadásában jön a gépemből kifele.

Biztos érdekes lesz, csak áttekintve az előadások összefoglalóit egyre inkább az az érzésem, hogy ez valami “hype” szerű jelenség, vagy inkább divatos dolog (hogy tanulmányaimra utaljak: Georg Simmel: akkor neveznek valamit divatnak, ha nem bíznak a maradandóságában.).

Ilyen címek vannak:

A komplexitás architektúrája: A hálózat alapú kommunikációtól a sejtig

A városi lét intim hangjai: A mindennapi mobilitás auditív megismerése

A monokronikustól a „mobilkronikusig” – időbeliség a mobilkommunikáció korszakában

A kigali mikrovállalkozók mobilszokásai: kiket hívnak… és miért?

Egy bizonyos térérzet– mobilkommunikáció és orientáció a helyi terekben

És a legaranyosabb: Népi katolicizmus a cyber-Fülöp-szigeteken:

Az Úr az én SMS-társam

No és a kedvencem: Ikonikus fordulat a metafizikában (Esküszöm nem értem. Biztos bennem van a hiba, no doubt. Ez kb olyan lehet, mint J. Habermas méltán imádott kommunikatív kompetencia elmélete, amiből nagy valószínűséggel rajta kívül senki sem ért semmit.)

Nézzük hogyan is van tovább. (Közben hallgassuk meg a Cranberries ‘No need to argue’ c. dalát.)

A 19. század óta – a fotó-, majd a filmtechnikának köszönhetően – a képi kifejezés jelentősége lassú növekedésnek indult a kommunikáció területén. Korunkban az információs technológia megteremtette a multmediális közlés lehetőségét. Ennek a fejlődési ívnek reményteljes folytatásaként született meg a mobilkommunikációban az MMS. Az MMS az elvárásokhoz képest azonban csalódást okozott: noha több MMS-képes, digitális kamerával felszerelt mobilt adnak el, mint digitális fényképezőgépet, az MMS-forgalom alulmúlta a várakozásokat. Mi lehet ennek az oka? Kondor Zsuzsanna, az az MTA Filozófiai Kutatóintézete tudományos főmunkatársának hipotézise szerint a mobil sajátosságaiban, ill. írásbeliségben gyökerező kultúránkban kell keresnünk a választ. A mobil a kapcsolattartás igen rugalmas eszköze; az SMS pedig a verbális információcsere tapintatos intézménye. Természetesen az MMS is rendelkezik eme tulajdonságokkal, ám mi, felhasználók nem rendelkezünk olyan közös sémarendszerrel és tapasztalat-egésszel, amely lehetővé tenné a képekben rejlő kifejezőképesség hatékony alkalmazását. E képesség létezését mi sem bizonyítja jobban, mint az ókori Egyiptomban képes írással megfogalmazott „metafizika” léte. Összevetve a Nyugat metafizikájával, az itt feltáruló különbségek meglehetős tanulsággal szolgálnak.

Szóval nekem úgy tűnik, hogy a cím egy kicsit nagyképűre, nagyzolóra sikeredett, mint az ilyen előadások többségénél. Híg leves. tejföl föl nélkül.

Tavaly én is részt vettem eme eseményen, és egy ötös skálán hármast adtam neki.

És persze van egy bökkenő. Engem érdekel a mobil – internet – infotárs téma, szeretnék velős, érdekes tanulmányokat hallani, olvasni. De egyelőre a “hype” nagyobb, terjedelmesebb. A kérdés az, hogy én is részese vagyok-e ennek, én is csak a “hype”-ot csinálom, vagy valami értelmeset netán.

Vagy esetleg az a bajom az egésszel, hogy nem én vagyok a díszvendég?

Váltsunk ritmust: Jon Bon Jovi – It’s my life.

Azt mondta ma egy fedél nélkül-árus a Felszabon, hogy “görény geci”, mert nem adtam egy huszast és nem vettem tőle újságot.

Pedig én nagyon rendes vagyok, minimum havonta veszek egy ilyen újságot. Ez persze nincs rám írva, nem lóg a nyakamban egy tábla, hogy “rendes csaj”; neki meg nyilván elege volt a mai napi visszautasítás-csomagból, biztosan.

Dehát én igen kedvesen és udvariasan mondtam nemet, nem úgy ahogy az emberek többsége “Kopj le te görény geci”.

Szófosásom van. Egy nagy hólyag nőtt a sarkamra a szar eko-papucs miatt.

Egy órán át leszakadtunk a hálózatról. Majd kiderült, hogy egy kedves, hímnemű kollegám elvitte a zsinórt, ami összeköt minket a világgal.

Nem hagynám kettesben a számítógépemmel.

Habár pár nappal ezelőttig Matthausz-nak ejtettem Matteusz nevét (azaz nem vagyok valami nagy fociőrült), örülök hogy a magyarok jól eltángálták a németeket. Hehe.

Ugyanakkor valszeg ez is kb olyan csodaszámba fog menni, mint Koplárovics gólja.

csuhaj, csuhaj, rekettye.

Tegnap megkaptam az egy évre elegendő tömegélményt. Borzalmas volt az este a Felvonulási tér környékén. Annyi ember gyűlt össze a fájó torkú Sting meghallgatására, hogy egy önálló, a fizika számára egyelőre nem ismert, tömeg-gravitációs erő alakult ki. Ezen erő felismerhető arról, hogy képtelenség megállni egy helyben, mert a tömeg sodrása, nyomakodása akkora, hogy mozgásban tart téged is. Szerencsétlen esetben egyforma a két ellentétes irányból jövő nyomakodás-erő mértéke: ilyenkor táska – valamint ruhaszakadás léphet fel.

Jaj, borzasztó volt. Találkoztam két nagyon régi ismerőssel, akik sajnos az ellenkező irányú sodrásban voltak, így csak arra volt időnk, hogy puszi-puszi helló, szia.

Szegény hugom sem érezte jól magát, pedig ő 10 évvel fiatalabb lévén, jobban bírja az ilyen megmérettetéseket. Szegénykém az állítólag félmilliós tömegben összefutott azzal a pasival, akibe 3 éve szerelmes. A pasi atom-anti kinézetű, kopasz, szemüveges, szegedi és 34 éves. Onnan vettük észre, hogy valakivel összefutott, hogy kocsonya lett belőle és idétlenül vihogott. A pasi két csajjal volt. A pasi (G) sem volt teljesen higgadt: zavarodottan ingázott a két csaj és köztünk. Egy idő után elsodródtunk a tömeggel. De a hugomnak nem lett jobb kedve.

Furcsa az egész, mert ugyan a hugom minden racionális ellenérvet ismer, mégis reménykedik, ugyanis G. időről-időre felhívja, emilt ír neki vagy sms-t.

Aztán meg ott van az egyik osztálytársa, aki a szüleimhez közel lévő koleszban lakik, és a bulik után hajnalonként hazakíséri a hugomat. A hugomnak ő is tetszik, de a fiú a hajnali séták alkalmával arról beszél neki, hogy mely lányok tetszenek neki – köztük a Sári, a hogum barátnője. Jaj, szegénykém, egyáltalán nem irigylem.

Főleg azért nem, mert ha jól látom, megismétli az én történetemet.

Amit nem láttunk/hallottunk

Most jöttem a Ráckert megnyitójáról.

8-kor számszerint 25-en voltunk. 9-kor már legalább 50-en. Olyan is rég volt, hogy este le tudtam ülni egy asztalhoz. Ennek persze több hatalmas elonye van:

- nem kellett sorbanállni ételért és italért

- nem kellett tolakodni

- nem volt sor a vécénél

- nem volt sártenger a vécében

- volt vécépapír.

Ezek fontos dolgok.

Ja, és csak 15 fok volt.

De végre, nagyon sok ido után kettesben találkoztam D-vel. Az elmúlt pár évben mindig csak párostul találkoztunk, vagy hármasban. De most másfél órát ketten voltunk. Eszembe jutottak a gimnazista évek, a Jégbüfé, az Erzsébet-híd és a Gellért hegy. Ezek között ingáztunk sokat, és franciakrémest ettünk.

Lousy – a pontos kifejezés az időjárásra.

Szeretnék mindenkit lebeszélni a Nokia 3510i mobiltelefon vásárlásáról. Én jól bedőltem a vicces csengőhangoknak, a színeknek és a narancssárga világító oldalnak. A helyzet azonban az, hogy pocsék konstrukció: a billentyűk vagy túl érzékenyek, vagy nem érzékelnek semmit, úgyhogy nyomkodhatod a zöld gombot, a telefon felvétele helyett pl megszakítja a hívást. Ezt már vagy 20szor éltem át és felettéb idegesítő. Vagy nem veszi fel a hívást, hanem megkérdezi, hogy mit is csináljon. Hát vegye fel, vaze!

CS. azt mondja, hogy azért nem szokott belekérdezni a dolgaimba, mert azt látja, hogy nagy erőkkel dolgozom a pszichikai megoldáson, és nem akar zavarni. Hm. De mér nem?

Csuhéééé! Most nagyon örülök. 5-t adott az opponens (DT) a szakdogámra.

Salalala.

….

….

És akkor zsupsz vissza az autógumikhoz.

De most ezek sem tűnnek olyan idegtépőnek.