Szeretnék luddita lenni.

A csont új munkahelyi gépem megtagadja az együttműködést velem. Rontom-bontom! Biztos vagyok benne, hogy a frusztráció-aggresszió tézis ez esetben kiválóan működne: ugyan a gép végképp kipurcanna, de én legalább jól érezném magam. Asszem rugdosással kezdeném, majd kitépném az alaplapot és nekihajítanám a szemközti falnak. Aztán a ventillátorok következnének: ugrálnék rajtuk amíg apró műanyag-miszlikek nem keletkeznek. (Leszarom a takarítást.) És amikor már végső kétségbeesésében sípol, akkor csak simán beletaposnék a házába, majd feltépném az ablakot és kihajítanám a hideg télbe. És nem érdekel, hogy megfázik, hogy sír, hogy fenyeget.

Teljesítettem az orbáni programot:

2 nadrág, 3 zokni, 4 pulcsi. Így kirándultam -15 fokban a Bakonyban.

Voltak vadászok is, de menekülő őz-csordával, a nyomukban loholó vadászkutyákkal nem találkoztunk. Csak vércseppeket láttunk a hóban. Este megettük. (Na jó, ez csak feltételezés.)

Annyit okoskodtam az újságírásról meg a techy izéről, hogy szabatos legyek, hogy pollner meghívott az e-média blogba vendégeskedni néha. Tök jó.

Ma iskolásokkal villamosoztam reggel; ilyen konkrétan tíz éve nem fordult velem elő. Nem is értem, hogy bírtam régebben fél hétkor felkelni, ráadásul minden nap.

A margit hídnál még a hugommal is összefutottam: zombiként nyomakodott a villamos felé, szorongatva magához valamelyik füzetét.

Ja, van egy cyber-rajongóm. Teszteltem – hivatalból, csak és kizárólag – egy párkereső szolgáltatást, és valahogy még nem szedtek ki az adatbázisból, és néha kapok leveleket.

Ő így kezdte az egyik levelét:

Szia Judit,

Azt hiszem, te nagyon értékes, kereső, kutató, tehetséges ember vagy!

..

..

És így fejezte be:

Kérlek válaszolj!

Szia, te kedves és igazán nagyon tehetséges Judit!

Na, hát ez elég jól esett.

Pár napja megy a vita, a szájtépés arról, hogy van-e vagy nincs rendes techy újságírás, milyen a jó újságíró és amúgy meg miért nincs rendes, alapos újságírás (újságíró) Magyarországon, vagy legalábbis csak mutatóba. Ez fontos dolog, jó lenne ha működne, de sajnos csak azon lehet keseregni, hogy miért van ez így…egyelőre. Ugyanakkor meg kicsit dühítő, csak beszélünk, nyavalygunk erről a témáról…(mondom én, a főnyavalygó).

****

Ma megint voltam üvegezni, és megint beleestem a csapdába, a bőség zavarába, a mélységi mámorba. Ezek után rájöttem, hogy nekem legalább egy órát kell arra szánnom, hogy kigyönyörködjem magam a színekben, a kombinációkban, megnézzek, megfogdossak mindent, kidumáljuk magunkat Sz.szel.

Amúgy Sz. megkérdezte, hogy mennyi órabért szeretnék a “Modern ékszerek” tanfolyamért…vagy valami ilyesmi lesz a neve. Juj, de izgi…tanárnéni leszek.

Össze kell még állítanom a tantervet. ;)

Hír: Már csak egy zsidó van Afganisztánban.

Tudom, morbid, de legalább olyan vicces ez, mint a kínai zsidók története.

Én egy olyan cégnél dolgozom, ahol a flódni A sütemény.

Válóók.

Hetente egyszer a fő-főnök körbekérdez: flódnit?

Tetézi a bajt, hogy ráadásul nem a legjobb flódistól van a heti flódni. A legjobb ugyanis – paradox módon – a daubnerben van, de az meg messze van.

Néha persze felülemelkedem a flódni-utálatomon, de ezek csak azért vannak, mert olyankor akármilyen édesipari termék jó nekem. Ilyen alkalmaknak köszönhető az, hogy össze tudom hasonlítani a város flódnijait.

Brózolok, brózolok az amerikai piackutató cégek honlapjai között, és ráakadtam a Harris Interactive cég Gay and Lesbian Pulse nevű termékére, ami havi országos reprezentatív omnibusz-kutatást takar, 1000 fő részvételével. Az egész csak amiatt érdekes, hogy ez a csoport már olyannyira önálló (fogyasztási) kultúrával rendelkezik, hogy önálló piackutatási-csomagot szabnak rájuk az Óperencián túl.

***

Tegnapig rendesen tartottam magam, de a fogyasztói társadalom megint legyűrt: ruha-leárazás nézőbe mentem, és vettem is egy csodaszép pizsamát és szert tettem sorrendben az 53. sálamra is (amikre amúgy persze nem volt szükségem).

Prókátor (fogadatlan?) vagyok.

Védem az Indexet – bár az Index erre nem kért meg, de gondoltam társadalmi munkába ez is belefér. Konkrétabban az e-média blogon volt egy bejegyzés (EZ), hogy az Index szar, hogy csak hozott meg konzerv anyagból dolgoznak. Én meg azt állítom, hogy igenis vannak saját anyagaik, és külön kiemeltem a Tech rovatot. Erre hozzászólásban (többek közt) ez érkezett:

“….részben igazad van, de épp a közelmúltban fordult elő kétszer is, hogy a topsztoriba olyan anyag került, amely kifejezetten negatív színben tüntette fel az internetet, ill. az internetezőket, viszont tényleg csámcsogós-érdekes dolog volt. Namost monhatja erre bárki, hogy az interneten szabad a nettel szembeni sztereotípiákat erősítő cikkeket lehozni, hiszen úgyis csak az internetezők olvassák, tehát “családban marad”, de ez azért sánta érv. Egyszerűen ezt a rovatot is bedrótozták a bulvár-vonalba – de nem is ez a baj, hanem hogy azért legalább az online sajtónak legyen felelősségérzete a nettel kapcsolatban. Egyébként tény: azt a fajta népszerűsítő-bemutató attitűdöt, amit az Index felvállal, az online informatikai sajtó kerüli, mint a leprát.”

A nagy probléma ezzel a hozzászólással az az általános techy attitűd, hogy a netezők “egy család”, netről csak jót vagy semmit és a netet meg különben is népszerűsíteni kell.

Hát nem attól lesz valami népszerű, ha hurráoptimista naivitással agybafőbe dicsérünk valamit, meg különben is egy családban is kell beszélni a rossz dolgokról is. Már ha valaki családtagjainak érzi en bloc a netezőket. Szerintem.

Egy kis statisztika:

2002 májusa óta

- kb 250 lánc/karkötő/fülbevaló készült.

- ebből körülbelül 200 kelt el.

- jelenleg kb 50 van forgalomban, összesen három dílernél.

- mindebből nagyon durván számolva a hasznom havonta átlagosan 5000 ft.

Hát nem én vagyok az évszázad (mit évszázad: évezred) üzleti zsenije?!

***

Jó volt végre nem rohamtempóban dumálni. És jó érzés tudni, hogy mások is hasonló problémákkal birkóznak/birkóztak.

Ma szabad vagyok.

Fantasztikus dolog ez. Jövök-megyek a városban, nézem az embereket. Merthogy egészen más a város így napközben, mint munka után, amikor mindenki siet valahova: haza, bevásárolni, gyerekért, könyvtárba, sörözni.

Valahogy lazábbak azok az emberek, akik ilyenkor sietnek az utcán. (Ez valami oximoron-féleség lett.)

De persze ezt ki kellett érdemelni: reggel három óra leforgása alatt háromszor csapoltak tőlem vért, összesen legalább egy fél litert. (Egy korsót.) És a papám küldött nekem sonkás-sajtos szendvicset..hát nem drága?!

A tegnap este terméke. (cikk-, film- és könyvcímek)

Mentsük meg a bucnit!

Bucni vagy nem bucni.

Döntsd a bucnit!

Ki bucni, ki nem.

A bucnik támadása – avagy nem minden bucni ami fénylik.

Bucnisztika haladóknak.

Ősmagyar bucnik a Kárpát-medencében.

Stb.

A mai napi mottó:

“Jaj, csak ne legyen szignifikáns!”

B. ezt a mondatot cirka negyvenszer ejtette ki a száján, mint egy imádságot. Ámen.

Új szóval gyarapodtam: bucni.

Kutatási ajánlatot kell arra írnom, van-e igény a jó minőségű, magyar bucnira. Mert a törökök meg a kínaiak, ahogy eluralják a textilipart, úgy dominálnak a bucni-iparban is. És ráadásul a hülye multik az anyaországból hozzák a saját bucnijukat, nem törődve azzal, hogy az évszázados múltra visszatekintő magyar bucni-ipar ebbe belerokkan. Mindez persze azzal is tetéződik, hogy a “mai fiataloknak” nincs igényük jó minőségű magyar bucnira; jó nekik a szar műanyag is, ha egyáltalán bucniban gondolkodnak. De ma már kevesen gondolnak a bucnikra; az olyan avíttos, itt van helyette a patent, a tépőzár, a zippzár meg a sima gomb. A magyar bucni-ipar, amely egyébként három, max. négyszereplős, meg dögöljön meg ott ahol van.

Szóval arról kell kutatást csinálni, hogy hova tűnt/tűnik a magyar kisipar, ki fogja eltartani (a bucni-ágazatot).

A bucni amúgy a szövettel behúzott gomb – pl női ruhákon, kanapékon – alapjául szolgáló, fülecskével ellátott korong alakú fémdarabka.

Túlteljesítettem eddigi rekordomat, ami két tekilában merült ki. Három pálinka gurult ma le.

Nem akarok megint a munkahelyemről nyavalyogni…csakhát persze feszítenek a mélyenszántó gondolatok.

Valahogy nem hatunk egymásra inspirálólag – mármint én meg a hely. Elismerem, bennem is van hiba, nevezetesen, hogy lehetnék aktívabb is, de amikor azt érzékelem, hogy minden szarral engem találnak meg, akkor elmegy a kedvem. “Van egy bizalmi feladatom a számodra” – jött hozzám oda tegnap a közvlen főnököm. Na, gondoltam, most valami érdekes következik. “Sürgősen fel kéne cimkézni ezt meg ezt a fájlt.” Ma meg: “Légyszíves nézd meg amerikai cégek honlapját, hogy azok hogyan prezentálják az anyagaikat, gyűjsd össze és majd ezek alapján kigondolunk valamit arról, hogy a mieinket hogyan kellene modernizálni.”

Természetesen úgy kellene viszonyulni ezen dolgokhoz, hogy mindenből tanul az ember, mindent meg lehet csinálni remekül stb stb. Igyexem is.

Persze lehet azon elmélkedni, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, a szar feladatok, vagy az én enerváltságom. De azt hiszem, hogy én baromi lelkesen kezdtem itt dolgozni, hogy milyen jó lesz, mennyit tanulok majd és milyen izgalmak várnak rám. És persze paráztam is, hogy meg tudok-e oldani dolgokat. Hellyel-közzel igen, lassan-lassan fejlődök, de nem úgy tűnik mintha valaki észrevenné. Azt hiszem a két dolog teljesen párhuzamosan fejlődött: nem éreztem azt a fene nagy odafigyelést – de fene kicsit sem -, cserébe alábbhagyott a lelkesedésem, azért cserébe meg (sztem) leírtak – mármint akinek nem érdemes komoly dolgokat adni – és ezért cserébe én meg úgy állok itt mint egy citromba harapott fikamaki. Egyszerűen most már nem tudok pozitívan gondolni a munkahelyemre, pedig tényleg szeretnék, a saját dolgomat tenném könnyebbé, mert akkor lenne mibe kapaszkodnom, hogy azért jó lesz az az idő, amit eltöltök itt, és akkor valamivel szívesebben járnék be reggelente és nem irigykednék másokra, akiknek a munkahelye mindig zöldebb.

És tényleg nem akarok nyavalyogni egyáltalán, mert folyton a Mérő Lászlónak a cikke jut az eszembe (eheti Narancs!) a magyarok szociális kódjáról, ami a nyavalygás mindenről.

Most meg már annyira belelovaltam magam az önsajnálatba, hogy majdnem kigördült egy könycsepp is. Hát ez eléggé szánalmas. vagy inkább röhejes. Nem is tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy röhögjek saját magamon.

Néha kicsit unom, hogy csak magamról, a körülöttem lévő dolgokról írok, mintha én lennék az epicentrum. Persze bizonyos értelemben én vagyok – no doubt – de azért az mégiscsak uncsi – és néha olyan kisszerűnek is találom -,hogy folyton a velem történő eseményekről írok, meg azok értékeléséről. ‘Who the fuck cares?!’ merül fel egy csomószor. És lám, azért egy-két embert érdekel – bár nem tudom miért. (Érdekes, hogy magyarul nem tudom leírni azt, hogy ‘Ki a faszt érdekel?’, angolul jobban megy. Egyfajta távolítás biztos.)

Szóval amúgy, jobban belegondolva, számos oka lehet annak, amiért emberek mások életébe kukkolnak. Példának okáért rájöhetnek arra (is), hogy mások élete sem sokkal másabb, ugyanaz van, csak pepitában. Meg arra is, hogy mindenki cipel valamilyen keresztet. (Persze ezekre csak azokból a blogokból lehet rájönni, amelyek nem homályosítanak túl sokat…de ilyen kevés van, mert a bloggerek többsége igazából nem akarja, hogy a dolgok a maguk teljességében kiderüljenek, ezért sokat homályosítanak…én is szoktam, ugyebár.) Szóval úgy is lehet szemlélni a dolgot, hogy egyfajta közszolgálati funkciót látok el azzal, hogy szétanalizálom magam mások okulására. És akkor ezzel már milyen jó színben tündöklök magam előtt :-). (Akkor ez egy szimbiózis?)

De persze ez még mindig nem oldja fel azt, hogy néha kényszeresen – mármint nem tudok másról írni, valami késztet – írom le a nyavalyáimat ahelyett, hogy valami érdekesről elmélkednék. Pl fikázhatnám a kedvenc minisztériumomat orrba-szájba. Vagy foglalkozhatnék a fiatal szociológusok pénzkereseti- és karrierépítési stratégiáival. De nem ezt teszem, vagyis csak ritkán.

Amúgy lehet, hogy ez a jelenség (úgyis mint, a magyar bloggerek többsége leginkább magukról írnak és úgymond általában kerülik a közéleti kérdések taglalását, hírek értelmezését, kommentálását) azért van, mert:

1. nincs igazi kultúrája az érvelős véleménykifejezésnek

2. nincs igazi kultúrája az analitikus gondolkodásnak

3. az emberek nem beszélgetnek igazán mélyen a problémáikról, hanem, akinek van rá módja, az leírja

4. a leírás azonban nem teljesen őszinte, nem az igazi problémákról szól, mert nem akarják kiteregetni az igazi szennyest, nehogy valakit mélyen megbántsanak

5. illetve lehet olyan dolog is a háttérben, hogy nem akarják felvállalni az igazi problémákat nyilvánosság előtt, azaz az énmegjelenítésnek a pozitív/viszonylag pozitív formáját választják (homlokzat fenntartása!).

Asszem itt meg is állok ezzel a mély-pszichológiai okfejtéssel.

Na, most jól megaszontam.

;-)

Nagy segge van és tömpe orra.

Ez a pasim új üzemi autója. Ezüst színű, elegáns kárpit, cd-lejátszó, légkondi. Csodaszép, de nehéz hozzászokni. Szerintem jobban illett hozzá kicsit rozsdásodó, piszkos régi. Ez olyan multi-menedzseres.

***

Tegnap este slukkoltam hármat egy spangliból. Köhögtem, olyan erős volt. Meg persze azért is, mert öt hónapja nem gyújtottam rá. De tiszta cigire nem is fogok; marcsisra esetleg.

A tegnapi egy nagyon jó este volt, méltó 41. szülinapja Somának.

1. A hely – MTA klub – gyönyörű, sokkal jobbat tett ez a kissé gyarmatizáló, koloniális, Hamingway-es hangulat az eseménynek, mint a Szabó Ervin könyvtár aranyozott neobarokk angyalkái.

2. Kb 200-an voltak, ami csak abból tűnt fel, hogy a kaja mintegy öt perc alatt elfogyott; az asztal úgy nézett ki, mintha egy kifejlett sáskahad vonult volna rajta végig. Nekem speciel már nem igazán jutott kaja: három darabka brokkolit ettem csokiöntetes túrósrétessel.

3. Az előadás is jól sikerült, viszonylag flottul előadtam, még nevettek is. (Ugyanakkor hajlamos vagyok azt képzelni, hogy a többség úgy szemlélte a dolgot – esetleg cuciológusok -, mint vmi kis porszem fapados felnagyítása, de többen igyekeztek megnyugtatni, hogy jó volt, nem kell többel traktálni ilyen helyzetben és még mondanivaló is került a fejekbe.)

4. Az idei díjazott emlékeztet leginkább Somára az eddigiek közül.

5. Talán az Index az egyetlen igazi szerkesztőség a magyar médiában. Tele van őrültekkel, akik nagyon normálisok.

Telefonbeszélgetés.

- Na, és hogy vagy?

Én: Jól, csak kicsit izgulok az esti előadás miatt.

- Ne izgulj, édi leszel!

???!!!

Ezt szokás mondani? Hogy “édi leszel”? De én nem “édi” akarok lenni. Vagy az ismerős, akivel beszéltem, úgy gondolja, hogy ha más nem, akkor édi? Vagy mi?!