A Mai Manó házban Kertész Andor (ismertebben: André Kertész) kevéssé ismert képei láthatók, többek közt első világháborús képek Magyaroszágról. Hát igen…nem véletlen, hogy félnykép-aukciókon 30-40 ezer dollár a kikiáltási ára a képeinek.

És megint rájöttem, hogy mennyire szeretem a fotózást, és mennyire szeretnék én is olyan jó képeket csinálni. De saját becslésem szerint egy felsőközép-kategórás fotós lennék. Jó, jó, de nem eszméletlen jó. (Mint pl Kertész, Cartier-Bresson, vagy Benkő Imre, Féner vagy a Luca.)

De az is lehet, hogy nem, és ha kitartó lennék – azaz sok képet csinálnék és néznék, olvasnám a szakirodalmat, nézném a többi fotós munkáit, gondolkodnék megoldásokon és elviselném azt, hogy hírfotóból és reklámfotóból kell megélni – akkor talán én is…Nem tudom, hogy mi lenne ha. Már miért is tudnám…. pedig néha nagyon jó lenne tudni.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy valamennyire választhatok: katona leszek, vagy vadakat terelő juhász. Ez a választási lehetőség azonban el is bizonytalanít: mi az ami a legjobban illik hozzám (már azokból a dolgokból, amikből választhatok), mi az, amiből a maximumot tudom kihozni és mi az, ami inspriálólag hat rám, és mi az, aminek a munkás mindennapjait, a robotolását elviselem.

Lehet, hogy bármi: a fő probléma a mindennapi megélhetési robotolással van, ami a katalógus-fotózáson keresztül a híríráson át az adatbázis-tisztításig terjed, de minden szakmának megvan a maga mechanikus, monoton része, amit nem lehet kikerülni, és el kell viselni. Na, ez megy nek nehezen.

De az is lehet, hogy nem: nem a robotolással van a baj, hanem azzal, hogy nem merem azt választani, amit igazán szeretnék, és így folyamatosan kényszerülök kompromisszumokra, többre, mint kéne. Persze előbb el kellene dönteni, hogy mi is az, amit igazán szeretnék.

És az is lehet, hogy ez az egész egy nagy, hülye, értelmiségi picsogás: akármelyik dolgban nagy örömöm lelném, ha nem azzal foglalkoznék, hogy mi lenne ha, és vajon jól döntöttem-e.

Nemtom’.

****
Voltam amúgy mobilos konferencián, ahol nagyon modernek voltunk: digitális kor, infós tsd, mobil-kor és társai. És az ezekkel foglalkozók körében hatalmas generációs szakadék tátong: ennek egyik jele, hogy az idősebb “mobilosoknak” még nem sikerült megbarátkozniuk a perezentáció-készítéssel, bármennyire is a legmodernebb jelenségekkel foglalkoznak. (Aki nem tudja, tanítja?)

Kiemrült az aksim.
Nincs kedvem semmihez.
Legkevésbé a monitor-bámuláshoz van kedvem.
Most nehezemre esik elképzelni, hogy örömet leljek a szociológuskodásban, hiszen az nagyrészt monitor-bámulást jelent. Sajnos az újságíróskodás detto.
Ráadásul nem is látom a tevékenységeim értelmét.

Városi Sétáló leszek, hivatásos Emberfigyelő. Cukrászda-rém. Üvegműves a Margitszigeten. A problémás ügyfél. Olvasó, író. A Bizsus Judit.

Vasárnap egy esküvőn arról beszélgettünk, hogy az aktuális helyzet sosem jó: ő már egy ideje négy munkahely között cikázik hetente és egyet szeretne. Én egy helyen ülök napestig és szeretnék egy kis szabadságot, egy kis cikázást.

A Karafiáthfilm-klub (Nyitott Műhely) első darabja a “Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt” c. szuper girly film volt. A film olyan volt mint vártam: az eleje vicces, aztán a közepétől kezdett leülni, és persze a végén volt nagy romantikus jelent a híd közepén.

Az érdekesebb viszont az volt, hogy a két filmklub-vezető, Orsolya és Melinda, olyan pina-műsort vágott le a filmről való beszélgetés gyanánt, hogy csak néztem a szemüvegemből kifele. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy most miért vagyok én ennyire megrökönyödve azon, hogy egy girly film után heherészős-döcögős-pina beszélgetésre tellett tőlük. Arra jutottam, hogy egyszerűen más volt az elvárásom egy “híres” költőnővel kapcsolatban: azt vártam, hogy majd viccesen-találóan érdekeseket mond majd egy ilyen filmről (is), bebizonyítva, hogy még ezekből is lehet értelmeset, érdekeset kihámozni. Továbbá azt is vártam, hogy majd ezalatt az egy este alatt jól rájövök, hogy miért is olyan híres ez az Orsolya.

Ezek ugyan nem történtek meg, de jól éreztem magam; legalábbis jókat röhögtem azon, ahogy ők röhögnek. Szimpatikusak azért nem lettek.

“Párosan szép az élet”. Ez a címe Luca új kiállításának.
Vidám és szomorú egyszerre, és zseniális. Annyira pontosak a képek, akár a Mapplethorpe-virágok. A kirajzolódó történetet pedig lehet optimistán és pesszimistán is értelmezni, ki mit hámoz ki belőle.
És Benő külön kiállítószobát kapott, mint az életben a nagy, különálló fejezetek.

Ha már a szellemidézésnél tartunk: Áron anyukájának újra van gyereke: nemrég kislánya született. Talán sikerül Annának ugyanúgy szeretnie – vagy jobban -, mint az elveszett kisfiát. Ha nem, akkor a kislánynak örökké szellemekkel kell majd küzdenie.

Mi meg 2000-es jégborral és Keith Jarret-tel ünnepeltük meg a veszekedés végét, a nem-költözést.

Ez hihetetlen. Ezt nevezem nyilvánosságnak. (Persze fizetni azért kell érte…)
Az amerikai Gallup oldalán minden (!!) kérdőívük megtalálható az egyes kérdésekre adott válaszok alapeloszlásaival együtt, 1930-tól. Egyszerűen fantasztikus. Majdnem elsírtam magam, amikor erre ráakadtam.

Íme egy kis második világháborús ízelítő 1942-ből:

Question: qn5_K
[SPLIT SAMPLE] What will bring the war to an end? (Please indicate in the answer which side will be victorious)

Questionnaire: The Gallup Poll #273
Questionnaire Field Date: 07/29/1942-07/29/1942 Questionnaire Sample Size: 3061 Question Mean: N/A
Question Total N: 1457

Tegnap arról beszélgettünk, hogy hogyan is kellene ön-érvényesítenem, ami viszonylag kevéssé megy nekem. Mármint az a része, amikor a saját érdekeimért kellene kiállnom, úgy is mint nem szakmai, esetleg megalázó feladatok, fizetésemelés, hangnem, hülye poénok és mindaz, ami egy munkahelyen megeshet.

Érdekes módon kettévált nálam az, hogy önmagamért mennyire konfrontálódok és a feladatért – gondolok most itt újságcikkekre. Persze viszonylag ritkán fordult elő, hogy egy interjúalannyal veszekedjek, de egyszer elküldtem egy matávos nénit nagyon.

A mostani feladatom is ide köthető: ahelyett, hogy az asztalra csapnék, és azt mondanám, hogy a tudásomnak, képzettséágemnek megfelelő feladatot adjanak, ehelyett – ha rossz szájízzel, forrongva – tervezgetem a céges tanulmányok küllemét, amit persze senki sem fog használni. Az asztalracsapást még gyakorolnom kell.

Ezt írja az origo Veres Jánosról.

…
…
“1990-ben önkormányzati képviselővé választották Nyírbátorban, ahol neki kellett felügyelnie az MSZMP pártvagyon átadását. “
…
…
“Komoly vagyona ellenére, amíg Budapestre nem költözött, addig felvette a vidéki képviselőknek járó költségtérítéseket, 2002-ben lakhatásra és egyébre több mint nyolcszázezer forintot.”

Hát nem egy tipikus mutyiziós mszp-sről van szó?!

Szusit zabáltunk tegnap: én csináltam. Hát nem azért, de elég jól sikerült, ahogy az immunerősítő gyömbéres leves és a kínai ízekre hajazó bambuszos-kukoricás-szójás husi rizsával. Viszont ezekből is kitűnik: nem vagyok egy tipikus japán háziasszony, aki inkább pironkodik a főzte miatt, hogy esetleg túl kemény a rizs, vagy túl hosszúak/rövidek a húscsíkok.

Ma pedig ellátogattunk a Goldberger gyár textilmúzeumába, ahol ezt a feliratot találtuk.

Fátyolozó Kártológép
A tutyi nyersanyaga durva szálú cigája vagy hasonló gyapjú.

Asszem nem kell hozzáfűznöm semmit, mindenki érti.

****
Ja, és kiderült, hogy a csütörtöki kedves bölcsességét a főfőnököm még három kollegával osztotta meg.

Az ördög a lusta testekbe költözik – próbált egy Talmud-idézettel motiválni a főfőnököm. Próbálkozása erősen mellé ment: az alulmotiváltságot erősítette.

Én persze hallgattam, és nem mondtam semmit, csak magamban forrongtam. Talán nem kellett volna, talán ezúttal jobb lett volna visszaszólni.

Fontos dolog a tapasztalatcsere lányok közt – de persze mások közt is, de engem most ez a szeglet érdekel. A funkciója olyan, mint az összehasonlító anatómiájé: ha elég sokat beszélgetünk, akkor el tudjuk magunkat, a kapcsolatunkat helyezni egy kreténségi skálán, ahol is az egyik véglet a “tök normális, elfogadható” a másik pedig a “nagyon gáz, kretén”. És borzasztó fontos tudni, hogy az ember nem egyedüikánt él kreténként.
Persze-persze, a kreténség/normalitás minden közegben, minden dologgal kapcsolatban mást jelent, de ez igazából lényegtelen, mert igen nagyon kevés az olyan ember, aki több közeg (csoport, kultúra) oszlopos tagja. A nagy többség pedig úgyis csak egy, a sajátjának tekintett közegének kreténségi skáláját tekinti magára nézve érvényesnek.
…
…
Úgy tűnik, hogy ma filozofikus hangulatban vagyok. :-)
Szóval a lényeg, hogy igenis fontos funkciója van annak, amikor a lányok megbeszélik a mindenféle dolgokat, úgyis mint család/karrier problematika, pasik, szex, ruha, kaja stb stb.
…
…
Éljenek az általánosságok!

****
Előkerültek a hunok!
Ez pont olyan mint Mosonyi Alíz Budapesti mesék című könyvében a törökös mese. Eszerint nem minden török ment el Budáról: három elrejtőzött a Budai Vár alatt. A nyolcvanas években másztak elő, és egy kicsit meglepődtek a világ változásain. De szerencsére megtalálták a Ruszwurm cukrászdát, és azóta is ott hencseregnek egész nap krémest és fagyit zabálva. Hétfőn, amikor a cukrászda zárva van, pedig nagyon szomorúak.

A most előkerült hunok is biztos ezt a mesét olvasták, ez az ő eredet-legendájuk. :-)

Hát ez nagyon szórakoztató. A japánok zsidó gyökerei, avagy a tíz elveszett törzs Japánba (is) ment.
Ahogy összerakom az eddig hallott legendákat a tíz elveszett zsidó törzsről, úgy egyre inkább az az érzésem, hogy ez a legnagyobb urban legend, szóval global legend. Valahol régebben azt olvastam, hogy az indiánokról is azt gondolták, hogy ők az elveszett törzs(ek).

- Igen, kicsit ideges vagyok mostanában. (kollega)
- De miért? (közvetlen főnök)
- Elegem van, azé’.
- Há’ bazeg ugorj ki az ablakon.

Ilyen inspiráló párbeszédet hallgattam reggel.
****

Nagyon nehéz a szakikkal – ez a tegnapi nap tanulsága. Az egyes számú gázszerelő nem hív vissza, és sosincs otthon. A kettes számú gázszerelő ugyan felveszi a telefont, de a megbeszélt időre nem jön, vagy csak két percre, amikor is közli, hogy most mégsem ér rá. A harmadszori átejtést már nem viseltem el, és udvariasan lebeszéltem arról, hogy újabb időpontot akarjon velem megbeszélni.
Nem is értem, hogy hogyan menedzselik ezek a szakik az életüket, ha elérhetetlenek és ha linkek.

****
Anyukám – így közeledvén a 60-hoz – elindult az önmegismerés útján, hogy a helyén kezelje és értelmezze a múltbeli dolgokat, ne csak zsigeri reakciókat adjon rájuk. Sosem késő. Még a végén felhagy az örökös fogyókúrával.

****
Pár napja megkaptam üzenetemet a múltból..baromi vicces volt.
Tavaly április nyolcadikán írtam, és a írtam bele kérdéseket, amik akkor foglalkoztattak. Jelentem: e kérdésekre még nem találtam választ, ma is feltehetném.
Kicsit olyan ez, mint papírt tenni a Falba.

Jó, jó a pekingi kacsa, szeretem nagyon, de mégis mély meggyőződésem, hogy a rakott krumpli a legjobb kaja. A lecsóról nem is beszélve.

****
Néha vannak kellemes meglepetések is a közüzemi szolgáltatóknál.
Ma bementem az elmü-höz, hogy rendezzem 3000 – azaz háromezer – forintra rúgó tartozásunkat, mert azzal riogattak a telefonban, hogy különben – megint – kikapcsolják az áramot.
Az elmnünél csak 1 percet kellett sorba állnom, ez már bizakodásra adott okot.
Az ügyintézőnek elmondtam, hogy mi a helyzet. A társalgásunk első öt percében 3000 ft tartozásról volt szó, a második öt percben ez felkúszott 11 ezer forintra. A harmadik öt percben már 7 ezer forintos túlfizetésről beszélgettünk. Tehát kerestem 20 ezer forintot negyed óra alatt.
Milyen jó lenne ha mindennap ez így menne! :-)

Ez az én formám.
Egy volt iskolatársam küldött képet a két gyerekéről, és én meg áradoztam neki, hogy milyen helyes kislányok. Majd megírta, hogy az egyik az egy helyes kisfiú.
Mindegy, mert engem meg fiúnak néztek kiskoromban a győri sporttáborban.

Budapester kollegám harakirizett.

Miért is?
Egy eseményről a blogján viszonylag markáns véleményt fogalmazott meg (tájékozódás: itt), amiért “kapott hideget-meleget”, ahogy írta a már nem létező naplójában.
(Attól a kérdéstől, most tekintsünk el, hogy a megfogalmazott véleménye mennyire volt alátámasztott, kidolgozott, vagy pusztán fikázódó.)
A lényeg, hogy sokan támadtak rá, veszekedtek, megsértődtek – már amennyire tudom a történetet.

Három konklúziója van ennek a számomra.
1. Bp. beletenyerelt a szar közepébe, és ez érthetően sokakat felizgatott.
2. A szar szar marad addig, amig nem lehet ÉRTELMESEN és NYILVÁNOSAN vitatkozni a dologról.
3. Bp. nem mert kiállni – nem védte tovább – nyilvánosan a véleménye mellett.

Összességében ez nekem nem tetszik. Semmilyen kérdésben nem fogunk egyről a kettőre jutni, ha veszekedés van a vita helyett, és ha az emberek nem vállalják nyilvánosan a véleményüket, aminek persze vannak következményei.

****
Ugye-ugye. GYF nem mindenkinek válaszol fél órán belül. :-)
Ez egy nagyon hasznos cikk.
A Péterfalvi Attila meg söpörjön a saját háza táján már!

Érdekes ebéden vettem részt.
A két ismeretlent így mutatta be egy ismerős: “Z ügynök és M ügynök”.
A két ügynök pedig a megismerkedés első percében így – teljesen ismeretlenül – magyarázkodott a nevük elhallgatásáról: “Nem akarunk belekerülni a blogodba”.

Őszintén szólva egyáltalán nem jutott volna eszembe külön róluk írni, ha külön nem hívják fel rá a figyelmemet. Meg igazából nem is értem: miért az jut elsőre az eszükbe, hogy én majd írok róluk e szent helyen?

Amúgy az ebéd jól sikerült, már a társasági része, mert a kulináris az hagyott némi kívánnivalót maga után. A minestrone-leves az, az… az nem is tudom mi volt: rengeteg káposzta és négy szál gyermelyi 8 tojásos spagetti volt benne, szerintem a knorr minestrone leves-port próbálták felturbózni ezen alkatrészekkel.
A füstöltsajtos-husos penne, az ehető volt, bár még egyszer nem vállalkoznék rá.

Tegnap zuhanyoztama szüleimnél…5 éve nem történt ilyen. Nagyon fura volt: visszajöttek azok a mozdulatok, cselekvések, amik az ottani zuhanyozásomat jellemzeték: például csentem egy keveset anyukám különféle kencéiből, ahogy régen is. Azért valami változott: hatalmas tócsát hagytam magam után.

Lassan már 5 éve bámulom a képernyőt főműsoridőben.
Lassan kezdek rájönni, hogy ez nem vmi jó dolog; bezárva lenni 4 fal közé és a fél időmet hülyeségekkel elcseszni.

Felmerült bennem, hogy biztos azért vagyok elégedetlen, mert megtehetem: ha súlyos kenyér-gondjaim lennének, akkor nem rinyálnék itt össze-vissza az unalmas munkáról, bumburnyák főnökről, a bezártságról, az önmegvalósításról meg hasonló bullshit-ekről. (Tudományosabb köntösben: lásd: Maslow-piramis.)

De az is felmerült bennem, hogy rajtam múlik, hogy milyen gesztenyét kaparok össze magamnak; azaz ha vannak mindenféle igényeim, akkor igenis törekedni kell arra, hogy megteremtsem a feltételeket a teljesülésükhöz, akkor is, ha kenyér-gondjaim vannak, mert aztán meg gyomorfekély-gondjaim lesznek hosszú távon.

Na persze aztán jönnek a kérdések a szükséges (vagy annak mondott) kompromisszumokról, jegelésekről, “okos”-nak vélt taktikákról, stratégiákról.
Ezek a dolog persze nemcsak a “munka” világáról szólnak, és baromira nem látom az egyszerű válaszok lehetőségét.

Ez nyilván azért is van, mert valamiért mindig az van bennem, hogy úgy szereték egy harmadik, jővőbe látó szemet, ami majd megmondja nekem, hogy egyes döntéseimnek mik a következményei, amiket nem látok. Dehát ilyen nincs, ugyhogy a döntéseimmel általában igyekszem “bebiztosítani” magam, hogy semmiképp se koppanjak, mert arról tudom, hogy az k.ra nem jó, amikor az ember élete egyszer csak összeomlik.

De a biztonsági játék sem mindig jó, és főleg nem lehet mindig azt űzni.

Vallomás.
Újabb előítéletesség-önkutatás.
A lenti buszos kalandot ecsetelő bejegyzésben eredetileg “kisebbségi” kislány szerepelt a “roma” kislány helyett. BB írt egy levelet, hogy ez nem túl jó szerinte, és szó mi szó, előtte már nekem is megfordult a fejemben, hogy a “kisebbségi” kislány kifejezés 1. lekezelő 2. nem csak roma kisebbség él Budapesten. Szóval kijavítottam “romára”, azaz igyekeztem píszívé tenni magam.
De persze azért mert valaki píszí, az nem jelenti azt, hogy úgy is gondolja – mondhatnánk. Lehet.

****
Érdekes kérdés ez a mádia-oktatás: egyrészről tetszik, hogy valami “kortárs”, nem feltétlenül lexikális dolgot tanulnak a kiscsákók, másrészről meg úgy gondolom, hogy túlzottan fel van fújva a dolog, sok a leve de kevés a sűrűje; az oktatás során nagyon el lehet menni a “beszélünk a semmiről” irányba. (Ez csak egy megérzés; még nem vettem részt ilyen tanórán, de a hvg cikkből azt hámoztam ki, hogy átképzések, kiegészítő kurzusok révén tervezik előteremteni a hiányzó tanerőt, ami nekem a felületi kezelés érzetét sugallja.)

“Mivel a film, a televízió és az Internet átformálja a nyelvet, az értékrendet, a ritmusérzéket, az ízlést, a vágyakat, a hősöket, a tabukat, a művészetet és a műélvezetet, az alkotást és a befogadást egyaránt, a médianevelés a személyiségfejlesztés alapvető eszköze.” írja az OM oldalán olvasható MOZGÓKÉP ÉS MÉDIAISMERET tantárgy terve. Szóval, ez így van valamennyire, de azért mégiscsak nagy valamiféle nagyzási mánia, önigazolási kényszer benyomását keltik ezek a mondatok bennem.

ÉS…mindezek ellenére az a halovány gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy talán szívesen tanítanék ilyet gimnáziumban. Nem is értem…

****
Legközelebb ide megyek wc-re.

Fantasztikus dolog a napló. Tegnap elég világfájdalmas hangulatban érkeztem haza, és tudtam, hogy az nemhogy nem segít, de egyenesen ront a helyzeten. És kiírtam magamból 10 oldalon keresztül. És segített: egész pozitív lettem az írási félóra végére. Ez persze önmagában nem oldja meg a dolgokat, de talán segít.
Amúgy a füzetet épp 5 éve kezdtem meg, és tegnap telítettem be az utolsó lapot.

Ma reggel a villamos megállóban pedig a szomszéd kismama közölte, hogy ő bizony most a pszichológusához siet, és basszus késik a villamos. Valószínűleg kérdő ábrázatot öltöttem, mert hozzátette, hogy a férje elkötöltözött otthonról.
Nem igazán tudtam mit szólni a sűrű káromkodáson kívül.

Elmesélte, hogy gimazista-szerelmesek voltak (most 13 éve vannak/voltak együtt!), és már kb másfél éve, hogy a férje beleszeretett az ő egyik barátnőjébe, és hol egyikükkel, hol másikukkal szakított. Most véglelgesnek tűnik a dolog. Ja, van egy nagyon cuki három éves kisfiuk.

Valahogy tipikusnak tűnik a történet: a férj alapvetően kevesli a figyelmet, a gondoskodást a feleségtől, aki nem direkt csinálja, csak ő nem olyan típus, mint a férj anyukája. Jönnek a csecsemős időszakok; férj még kevesebb figyelmet kap és elszakad a cérna.

Nagyon veleérzek. A kismama nem tudja a megoldást: másfél évig próbálkoztak, s ez alatt az idő alatt, kicsit többet sütött palacsintát és csinált reggel reggelit, de alapvetően úgy gondolja, hogy ha az ember éhes, akkor tud magának vágni kenyeret. Én sem tudom a megoldást.

****
Haldoklik a pápa, feladták az utolsó kenetet neki.
Soma mesélte még régen, hogy a Rádióban három nekrológ volt előkészítve: Arafaté, Castroé és a pápáé. A három huszadik századi őskövulet közül Castro bírja a legtovább.

****
Na, most idecsempészek egy kis önreklámot. Egy kedvenc.