Nézünk a képeken: a bakterfiú és a macája. Valamilyen újágírós eszem-iszomon készültek jó pár éve. Már nagyon kifakultak, eltűnt a hajunk és néhol a pupillánk: a tartósító fixíroldat valahogy elpárolgott az üveg alól, a nap kiszívta, vagy nem tudom mi történt. Mikor kezdett el fakulni? Talán párhuzamosan a lelki folyamatokkal, de egy éve legalább. Az érzések és a bizonytalanság becsusszant a keret alá, és a barna-fehér képek szép lassan párologni kezdtek. Azért nagy részünk még megvan: a testünk, a fejünk, a ruhánk, látszik az ölelés. Meddig.

Élénken élnek bennem az emlékek, a megszokott mozdulatok, mosolyok, beszélgetések. Amikor ott vagyok, minden dolog helyét tudom, mintha otthon lennék, és mégsem. Megszagolom a párnákat is. Ez az igazi mazohizmus. Az egyik fainas bekerült a sufniba. Nehéz mit kezdenem az elmúlással.

Dunai Marci az amerikai helyi médiáról és blogokról.

***
Ismét nagy életigazságokkal találtam szembe magam. Úgy tűnik, ez az év a nagy találkozások és változások ideje. “A legnagyobb gond, hogy e régi emlékek rendszerint nem úgy bukkannak elő belőlünk, hogy udvariasan bemutatkoznak, mondván: “Jó napot kívánok, én vagyok az Ön feldolgozatlan érzelmi problémája a múltból”. Amikor például valakiben a gyerekkori elhagyatottság visszautasítottság emlékei kezdenek előtörni, rendszeruint nem ezt érzi, hanem ehelyett azt, hogy éppen aktuális partnere akarja elhagyni, visszautasítani. A múlt fájdalma rávetül a jelenre.”

Remek, most már ezt is tudom. Most már csak azt kellene visszafejteni, hogy hogyan keletkeztek ezek az érzések, mi volt születésük pillanata: félelem a visszautasítástól, megfelelés-kényszer és még biztos van jó pár gyerekkori mumus.

Pisi és szarszag volt náluk. Nagymamám a napi 24 órából 20-at tölt alvással, a születésnapi ünneplést is így kezdte. Csont és bőr volt, az auschwitzi fotók jutottak róla eszembe, csak rajta volt hálóing. A lábkörme olyan hosszú volt, mint egy jógié. Aztán felébredt, és a család ösztönző hatására háromszor is kicsoszogott a konyhába a járókerettel, meg vissza. Körülbelül egyhavi utat tett meg egy óra alatt. Hallotta, hogy ott élet van, és kijött. Részesülni akart a női csevelyben. Az év egyetlen napján kinyitotta azt az ajtót, amit egyébként férjének zárva tart. Neki tényleg csak folynak a napok, egyik a másik után, nincs is különbség köztük, de ha lenne, másnap már arra sem emlékezne. Pedig a háború előtt állítólag mindig mosolygott, viccelődött és az összes Wild-fiú szerelmes volt belé.
Néha örülök, hogy nem lett alkalmam a másik nagymamámat így látni.

***
Néha úgy érzem magam, mint egy kicentrifugált ruha, amit kiraktak a csípős szélbe száradni.
Néha meg úgy, mint aki egy fényes, kedves, narancssárga, kitárulkozó világ előtt áll.

Valaki nemrég megkérdezte tőlem, hogy mit csinálok mostanában. Azt válaszoltam, hogy felforgatom az életem. Ez már akkor is igaz volt, de most már még igazabb.
2006 a változás éve – ez lehetne az én kampányszövegem is, de a helyzet az, hogy számomra ez nemcsak kampányszöveg. A változás most lavina formájában elindult; illetve folytatódik.

Hihetetlen felszabadító érzés amikor kiderül: nem is vagyok olyan hülye, mint két perccel azelőtt gondoltam, amikor elkapott a pánikroham.
Megnyitom az adatbázist, futtatok egy gyakoriságot, és látom, hogy valami fatális hiba történt, ráadásul még furcsa kódok is szerepelnek az adatok közt. Kész, gondoltam, elbasztam az adatfelvételt, mert valószínűleg elfelejtettem megmondani az utolsó percben történt változtatást, kidobtam az ablakon pár millió forintot. Pánik kezdődik. Kotorászok a levelek közt az utolsó percben történt változtatások egyeztetéséről – semmi. Felhívom az adatfelvételi céges embert: nézzen utána a furcsa kódoknak. Kotorászás a levelek közt folytatódik, pánik fokozódik. Kész – gondoltam -, ez tényleg nem nekem való, teljesen hülye vagyok, nem értek hozzá, nem értek semmihez, utálom a számokat, utálok folyton monitort bámulni, legjobb ha hagyom ezt az egészet. Telefon cseng: adatfelvételi céges ember közli, hogy sajnos elnézte, és egy számot elírt. Most már kijavította és nincsenek furcsa kódok és az adatfelvétel is rendben lezaljott. Eufórikus állapot: mégsem én rontottam el, mégiscsak meg tudok csinálni valamit rendesen. Hatalams kőzuhatag gördült le; úgy örültem magamnak, mint amikor a kezembe fogtam a Nász-szabadságot. Pedig csak annyi történt, hogy kiderült: mégsem én rontottam el.

Mi a tanulság? Az rengeteg van, de csak kettőt emelnék ki. Az egyik: habár nem én rontottam el, mégis fenntartom annak lehetőségét, hogy nem a piackutatás a legmegfelelőbb dolog nekem, de ez talán nem akkora nagy újdonság. A másik: miért mindig az az első gondolatom, hogy én rontottam el?

Részben ide tartozik kedvenc pszichológusom újabb írása.
“Eddig mindig meg akartunk változni. Ezt általában úgy képzeltük, hogy most végre majd összeszedjük akaraterőnket, meg majd erősek leszünk, meg majd nem tűrjük tovább. De ami nem megy akaraterővel, az ritkán megy még nagyobb akaraterővel. Inkább értsük meg, mért is élünk úgy, ahogy, a valódi megoldás abból fog kinőni….
Az igazi változás olykor a változásról való lemondás.”

Ezt az elmúlt hónapokban nagyon megtapasztaltam. Meg korábban is: a leszokásra egy évet készültem fejben, de igazából akkor tettem meg az első lépést, amikor rájöttem, hogy miért olyan fontos nekem a cigi. Az ok viszonylag általános: feszültségoldás, megoldás. Innentől már viszonylag könnyű volt, hiszen nem attól kezeli a helyzeteket az ember nyugodtan, ha elszívott egy szál cigit. Persze azért kicsit becsaptam magam: morzsoló-szerű karkötőket hordtam, hogy legyen mit babrálnom, ha ideges vagyok. Két hónapig kellettek.

A Sötétkamra óta nem láttam igazi jó filmet, egészen tegnapig. A Rashevski-tangó témája ismerős: zsidó identitáskeresés. Van minden, ami egy ilyen filmhez kell, és ami egy zsidó családban előfordulhat: háborút túlélt nagyszülők, kivándorlás-családszakadás, vegyesházasság, betérés, felnőttkori körülmetélés, gyökérkeresés, arab-zsidó szerelem. Ettől még lehetne akár túlburjánzó is, mint egy tipikusan terhelt, ideges zsidó család, és mégsem. Inkább megértő, feloldó, szerető. Egy kissé terhelt zsidó család, csak másképp. Valahogy megkönnyebbültem én is.

***
Kiderült, hogy nem minden újszülött hasonlít egy kiscsimpánzra. S. Hanna meg főképp nem. A leghelyesebb bébi, akit valaha láttam: nem ráncos, nem vörös és nem üvölt torkaszakdtából. Inkább édesapja karjából próbál anyatejet kinyerni; változó sikerrel.

Közben meg úgy érzem magam, mint a temetés után; ez nyilván az új év-fílinghez kötődik. Eddig volt a készülődés, szervezés, búcsúzás, most meg jön az építkezés. Megint (ijedt) bugyuta barika fejet vágok.