Néztem a kis vicces rajzfilmet (IceAge2), és arra gondoltam, hogy talán mégsem kéne “bugyuta” kis rajzfilmeket nézegetnem, az nem “való”, nekem most sokatmondó értelmes filmet kellene néznem. Közben pedig arra is gondoltam, hogy pont azért nézem ezt, mert aranyos és vicces, és vidámkodni akartam. Miközben mindezeken méláztam már egyáltalán nem voltam vidám, hiszen pont az maradt el, ami miatt vidám lehettem volna: ha fenntartások (megfelelési-kényszeresség) nélkül, teljes figyelemmel ott vagyok, ahol épp.

Az agykapacitásom nagy része mostanában sosem ott van, ahol én fizikailag, és ezt kezdem rettentően unni. Saját magam akadályozom meg magam abban, hogy “teljesen” megéljem mindazt, ami történik velem, mert folyamatosan csak egy téma körül izmozok. Igazából ki is vagyok tőle merülve. A legjobb lenne, ha kimoshatnám az agyam – be a centrifugába, 60 fok, kész.

****
Megint találtam valami okosságot, amiről most nem tudom, hogy hogyan kötődik ide közvetlenül, de az biztos, hogy idevaló. Természetesen az origo-pszichológus írásából való.

“Sosem a múltat írjuk át, a múlt nem létezik. A múlt saját élettörténetünk értelmezése. Kiemelünk bizonyos meghatározónak vélt eseményeket, elfelejtünk másokat. De ez a kirakott kép itt és most van a fejünkben, a múlt emlékei csupán illusztrációi annak, hogy minek hisszük magunkat….Ugyanazokból az eseményekből kirakható egy vereségsorozat és egy sikertörténet. A múlt, mint önmagunk értelmezése nem kőbevésett dolog. A múlt csak ránk gyakorolt hatása révén, itt és most létezik viselkedésünkben, gondolatainkban, emlékeinkben.

A “múlt” sok mindenre használható. Büntethetjük vele magunkat, levezethetjük, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. De a “múlt” rengeteg tapasztalatot rejt önmagunkról. A “múltnak”, a szenvedéseknek pozitív értelme is lehet. Ha ezt megértjük, ugyanazzal a “múlttal” más emberekké válhatunk. De ehhez el kell fogadnunk, hogy nincs múlt, csak a jelen van. Vagyunk valamilyenek. És döntés kérdése, hogy másmilyenek legyünk. De tényleg ilyen egyszerű? Mi akadályoz meg minket abban, hogy átlépjük saját árnyékunkat?

Na igen. Agyunk tanult, és megtanultuk, hogy szorongjunk. A “múlt” megtanított minket arra, hogy kevesek, gyengék, buták, csúnyák, stb. vagyunk. Nem jó, de megnyugtató. Ha el akarunk térni “tapasztalatainktól”, rögtön elbizonytalanodunk, és szorongani kezdünk. Ha úgy döntünk, megtesszük, amitől mindig féltünk, akkor szorongás tör ránk. …. Amiért olyan nehéz változni, az nem a múlt, hanem jelenbeli szorongásaink. Ha úrrá tudunk lenni szorongásainkon, akkor tudunk változni. Ha a szorongáskerülés lesz életcélunk, akkor valóban “hat a múlt”.”

Kezdek igazi ügyféllé válni.
Tegnap bementem egy óraboltba, ahol a papám kerekedik szülinapjára kerestem megfelelő ajándékot. Ki is szúrtam egy harmincezreset. Akarok fizetni, kérdem, kártyával lehet-é. Igazából költői kérdésnek szántam, de nem az lett, mert az eladó közölte, hogy nem. Teljesen ledöbbentem, hogy egy óraboltban, ahol többszázezres órák is vannak, hogy-hogy nem lehet kártyával fizetni, és egyébként is, 2006 van.

“Na de mégis, hogyan gondolják azt, hogy az emberek szézhetvenezer forintokkal szaladgálnak a zsebükben” – kérdeztem az eladótól, miközben egy Longiness órára mutattam. “Megoldják” – hangzott a frappáns válasz. Ettől eldurrant az agyam, el is mentem a boltból, és bár nagyon fáradt voltam, de végigcaplattam a bevásárlóközpont összes, hat darab óraboltját, mert már csak dacból sem akartam visszamenni készpénzzel. Végül persze én jártam jól: a hatodik boltban sokkal szebb és olcsóbb órára leltem, és természetesen kártyával fizettem.

De ez akkor teljesen érthetetlen számomra, hogy még mindig vannak Budapesten olyan helyek, ahol drága áruk vannak, és nem lehet kártyával fizetni. Az emögötti hozzáállás meg aztán végképp érthetetlen: hogy nem én vagyok a tulajdonosért, hanem pont fordítva, és már lejárt az az idő, amikor óraboltból csak egy volt tíz kilométeres körzetben. Úgy tűnik, hogy ez, 16 év után, még mindig nem esett le mindenkinek.

A mai nap fénypontja: feketeribizlis alovera ital Japánból. Nem mondom, drága volt, de megérte. Újra rághatom a puha aloevera-darabkákat.
A nap következő fénypontja az lesz, hogy újabb dílert avatok: meghódítom az ötkert.

“Azért szeretlek, mert megmondod, amit gondolsz. És én is megmondom” mondta S.Hanna anyukája. Furcsa volt ezt hallani, mert ez nem minden kapcsolatomra jellemző, és nem mindig. Miközben igyekeztem a lehető legtöbb babaszagot magamba szívni elméláztam: ‘háde mér nem (volt?) jellemző ez minden kapcsolatomra? mitől függ?
Persze ez így, kérdés formájában nem igaz, mert tudom (részben?), hogy mitől függ..a megfelelési csapdába-eséstől, a függőmódban létezéstől, legalábbis nálam.
De megdöbbentett, hogy menyire más kép tud kialakulni rólam különböző időkben, környezetekben, emberek közt.

***
Szárnyat kapott modernségem: tegnap már a számítógépen keresztül telefonáltam hugommal, és közben honfoglalóztunk. Ma meg skype-on üzentem meg apukámnak, hogy hozzon vaníliás cukrot. Lenyűgöz az, hogy a számítógépen keresztül telefonálok; valószínűleg úgy érzem magam, mint amikor egy évszázada (vagy több) az emberek elkezdtek kagylós dobozokon keresztül távbeszélni.

Portás: Mi a neve?
Én: Wild. Dupla vével, mint Wild.
Portás: Ah, mint a Michelle.

Na tessék, megkaptam. Legközelebb azt mondom, hogy igen, személyesen.

***
Hirtelen közvetlen közelségbe került a lakástulajdonos-csere, és bepánikoltam. Úristen, ott kell élnem, egyedül? Egyedül lefeküdni és felkelni, reggelizni, hazaérni. Most akkor is pánikolok, amikor tudom, hogy az egy nagyon barátságos kis lakás, és különben is, sokan csinálják ezt. És azt is tudom, hogy nem lesz semmi probléma, csak most azt nem tudom, hogy hogyan nem lesz. Most csak pánik van. Mi lesz és hogyan? És mi lesz, ha nem?

Már legalább egy hónapja nem pánikoltam, ami egész jó eredmény.
Amikor nem pánikolok, akkor ezekre a kérdésekre azt felelem, hogy hát majd kiderül, és ha nem lesz, akkor nem lesz – az élet úgyis utat tör magának.

…és egy kis orrtúrás

A kreatív élményt klasszikus soppingolás zárta; elképesztő, hogy az osztrákok hogyan tódulnak még háromnegyed hatkor is a Maria-Hilfer strasszén, majd ugyanígy elképesztő, hogy boltzárás után fél órával – fél hétkor – már sehol senki, csak a kéregetők sétálgatnak fel és le.

Amúgy meglepett, hogy mennyi kéregető és hajléktalan volt az utcákon és a metróban. Nem tudom, hogy ez új jelenség-e Bécsben, vagy csak eddig nem vettem észre, hogy a “nyugatnak tekintett” Bécsben is vannak hajléktalanok épp úgy, mint bármely más városban.

Ezek most jöttek ki a sütőből, és az új díleremnél landoltak.
A Látomás butikban, Julie-nél megtekinthetőek.

A Társadalomelmélet nevű órán arról volt szó, hogy a történelem során hogyan is alakult az emberkép. Ennek egyik megkerülhetetlen fogalma az individum, az egyén. Valamire reagálva felvetettem, hogy az egyén az tulajdonképp másokhoz képest egyén, hiszen másokhoz, a közösséghez képest határozódik meg az, hogy mi az egyedi, az individuális. Erre az előadó ellenvetette, hogy igen ám, de a régiek ezt inkább úgy képzelték, hogy önmagába zárva egyedi, nem másokhoz képest, hanem van az egyén és az ő gondolatvilága, ami stabil és kész – függetlenül a külvilágtól. És miközben beszéltem vele beúszott az agyamba: hát pontosan ez az én problémám magva, vagy valami hasonló. (És innentől sajnos már nem tudtam figyelni az előadóra, csak befelé, hogy hú, megint megfogalmaztam valamit.)

***
Lakásom még-tulajdonosa azt álmodta, hogy terhes vagyok; szép kerek pocakkal találkoztam vele valami táborban. Álma egyáltalán nem áll messze tőlem: pár napja is annyi helyes kisgyereket láttam egy művházi foglalkozáson, meg amúgy is egyre több gyerekre vigyorgok rá az utcán, és kissé irigykedve nézem a más babás ismerőseimet. S. Hanna sikongatásait is olyan ellágyulva hallgattam, mintha rokonságban lennék vele. Nyilván közeledik az én biológiai időm, vagy mi. A művházban beszélgettem egy szociális munkással, aki tíz éve tervezget gyereket, de valahogy sosem jött úgy össze, hogy ne csak tervezés legyen. Megijedtem: mi van ha én is leragadok a tervezés fázisában?

***
Vasárnap pedig olyan történt velem ami már nagyon rég óta nem: délután fél háromkor szálltam ki az ágyból. Nem is emlékszem arra, hogy mikor hagytam magam fetrengeni ilyen sokáig. (Mondjuk tegnap azt hittem, hogy dél van akkor, amikor valójában fél három volt, mentségemül szolgáljon.)