Elmentem életem első jóga-órájára. Csak úgy, hirtelen felindulásból, egyáltalán nem terveztem, így az utcai nadrágomban fetrengtem a földön, Sanyi néni vezénylete alatt.

Először kissé ügyetlennek éreztem magam, nehezen mentek a dolgok, tapadt a lábam a laticelhez, nem tudtam rendesen lélegezni, fájt a derekam. Aztán az egyik pózban – terpeszes oldalhajlás-szerű – hirtelen óriási nyugalom szállt meg, elkezdtem mosolyogni, majd hirtelen majdnem sírni kezdtem. Fantasztikus érzés volt, ahogy a pózban átjárt a nyugalom. És ez, ha nem is ekkora intenzitással, de még két póznál megismétlődött: az egyik egy szfinxre hasonlított, a másik meg valamilyen térdelős volt. Valahogy elszállt minden bajom, csak a nyugalom volt bennem, mosoly az arcomon és – úgy képzelem, hogy – lágy, bizakodó tekintet. (A végén el is aludtam, a villamos ébresztett fel.)

És a nyugalom bennem maradt a villamoson is, és a rénszarvas-kolbászka szeletelése közben. Elemi élmény volt.

Megint feltörtem egy online szerencsesütit.

A nemek közötti kapcsolatban a férfi annyira lesz férfi, amennyire a nő nőnek tartja magát.

Mit jelent ez? Tényleg nem értem, pedig ez állítólag egyszerű.
Először is: ez nem egy oda-vissza dolog? Tehát fordítva is igaznak kellene lennie.
Másodszor: mitől nő egy nő és mitől férfi egy férfi? Tudom, bugyuta kérdés ez, de ez nekem akkor is homályos. A hagyományos nemi szerepek határai már elmosódtak részben…vagy mégsem? Vagy ez a mondat az általános önbizalomról szól? Tehát tök mindegy, hogy egy nő/férfi mennyire modern/konzervatív a saját nemének/szerepének felfogásában, ha azt teljes meggyőződéssel, magabiztossággal teszi?

Elmentem egy bolt előtt, és visszafordultam. Vettem egy üveg fehér bort, ugyanis borozhatnékom támadt. Ilyen, magamtól, még nem történt – megint rámragadt valami, mintha valami ragacsos papír lennék, ami ahol csak jár*, felszed valamit. (*képzavar, de mindegy)

A kezembe került az egyik naplóm, amit 2000. októberében kezdtem, és az utolsó oldalon 2005. augusztusa van. Benne van egy kapcsolat kezdete és vége.

Néha rámtör a “teljesen egyedül vagyok a világban”-érzés: hogy ez sosem fog megváltozni, hogy minden este egyedül ücsörgök a tényleg kedves szobácskámban, és azon görcsölök, hogy mi lesz velem, a világ olyan nagy, olyan sokan vannak benne, én meg olyan kicsi vagyok, biztos mindenki jól érzi magát, csak én sajnálom magam otthon, egyedül, ezerrel.

Örülnék, ha nem foglalkoznék ezzel, mert akkor már rögtön sokkal jobb lenne, tudom. Egyszer már sikerült túllendülnöm az ilyen állapoton, igaz, az egy olyan szituáció volt, amikor egy halál összehozott – ha rövid időre is – egy kis közösséget, s a kis közösségi burok és események keretet tudtak adni.

Most nincs mese, nekem kell a kereteket kialakítanom, megteremtenem. Ez persze az egyik oldalról egy nagy szabadság, a másik oldalról meg ijesztő. Az elmúlt 8 évben többnyire beilleszkedtem mások kereteibe, sosem voltam egyedül, sosem volt szükség a saját – csak foltokban létező – kereteimre. A keretek, azaz az életvitel, már vagy eleve adott volt, vagy közösen alakítottuk.

Lehet, hogy mindig vágytam az önállóságra, de az valami ködös, idealisztikus kép lehetett, a praktikus tudás nélkül. Hát tessék, most itt van.

News from the flat: Első vacsorámat eszem, melyet első és egyelőre egyetlen lábosomban főztem. Olló híjján mindent sniccerrel bontok ki, a tésztazacskót is. Előtte meg wc-deszkát szereltem.

Tegnap a kezemben maradt a mosógép melletti szennyvízelevezető cső, amibe bele akartam próbálni a mosógép szennyvizes csövét, ám az megadta magát az időnek. Ez tehát elmaradt, így igen gusztusosan a széles barna ragasztószalaggal rögzítettem a kádhoz a csövet.

Pénteken pedig kiterítettem A szőnyeget. A nagy egymásra találások egyike volt*, amikor megvettem, és ugyan tudtam, hogy nem csalódhatok, de azért jó volt a valóságban is látni, hogy a szőnyeg úgy terül el a parkettán, mintha oda született volna. Alapvetően bölcsőnek készült – mesélte a szőnyeghez járó történetet az eladó -, de szétbontották, és a széleinél összevarták, így lett bele a középső szőrős rész.

B.Móni már akkor megmondta, hogy “egy energiabombában fogsz élni”, amikor falfestékeket nézegettünk. Most már így is van.

*A szőnyeg amúgy a pityergő tevére emlékeztet, s minthogy a teve egyike a kedvenc bugyuta-képű állataimnak, így a szőnyeg első látásra szerelem volt.

Egynapos takarítás és rendrakás után már elviselhető mértékű a káosz a lakásban. Már “csak” az aprómunka van hátra: kitalálni, hogy mi hol legyen, felszerelni az elmaradt dolgokat, alaposan felmosni, konyhai cuccokat beszerezni, stb stb…elleszek egy ideig.

Bedugtam a hálózati kábelt a számítógépbe, és hopp! ömlött a szupergyors internet. Le is töltöttem erre a gépre is a skype-ot, és gyorsan ki is próbáltam a vadiúj mikrofont. “Nagyon baba” ahogy az asztalos mondta.

**** *** ** *
Szolgálati közlemény: Töröltem a tagboard-ot, mert már elöntötte a tag-spam (vagy hogy híjják), és utáltam törölgetni, és egyébként is. Ha valakinek közlendője van az a kommentben tegye.
**** *** ** *

Eklektikus volt ez az elmúlt pár nap. Elkaptam egy esküvői csokrot, és egy héttel később pedig összepakoltam elköltöztem teljesen. Ennél ellentétesebb dolgok már nem is történhettek volna. (Persze az egyik néphiedelem – asszem -, a másik meg a valóság, a kettő között meg csak az agyam és a szívem talál kapcsolatot, noha ugyebár két, egymástól független eseményekről van szó.) Néha teljesen úgy érzem magam, hogy na, most azonnal szétszakadok.

A pakolás közben pedig jött egy gondolatom: állandóan mindenhova hurcolom magammal az elmúlt időket, és ez már túl sok. Rengeteg mindet kidobtam:
- Első pasim (back to 1993) gyűrűjét, amit odaadott, mielőtt Izraelbe mentem
- A nagy lila szemüvegem
- 1993-tól az öszes naptáramat, kivéve a tavalyit
- 1997. és 1998. évi adóbevallásaimat
- 1998-tól az összes havi bankszámla-jelentéseimet
- 2000-től az összes mobilszámlámat
- Nokia 2110, 3110 és 5110-es használati utasításokat
- Soma egyetemi jegyzeteit
- A saját egyetemi jegyzeteimet, legfőkéépen irdatlan mennyiségű fénymásolatot
- Soma pólóit
- Soma vasdobozát, amiben a pénzt gyűjtöttük (Azt hittem, hogy elvesztettem a kulcsát, de a pakolás közben megtaláltam. Kinyitottam, és párszáz forintnyi kétforintos volt benne. Kiraktam a kapu elé a kukára, rátettem egy cetlit, hogy “Vidd el!”. Két óra múlva már nem volt ott.)

Eszembe jutott, hogy ezt már korábban is megtehettem volna. Mindenesetre kicsit jobban érzetem mgam a nagy szelektálástól. Megkönnyebbültem, mintha letettem volna magamról egy kis súlyt. Persze azért maradt még cuccom, 15 doboznyi. (Ebből egyet már az új helyen ítéltem szanálásra.)

Néha visszaolvasom a régi posztokat, és általában az a benyomásom kerekedik, hogy mekkora nyávogás az egész. Nem is értem, hogy miért is olvassa bárki.
És ez utóbbi kérdés bújtatottan megegyezik azzal, amire már nagyon-nagyon rég óta nem tudok válaszolni, és ez eléggé furcsa és rémisztő.

Narratív pszichológiáról tanulunk, és mondja a tanár, hogy mindenki narratívában gonolkodik magáról. Á, ez ismerős – gondoltam, hiszen én vagy párbeszédeket folytatok a fejemben valós emberekkel valószerűtlen szituációkban, vagy narratívában kommentálom saját magamat, történetként elmesélem magamnak azt, ami épp történik velem. Mostanában egyre többször próbálok magamban másnak mesélni magamról – legfőképpen a pozitívumokról, a szerethetőségről – és egyszerűen nincsenek saját szavaim, mindig csak mások által elmondott dolgokat sorolok. Mások szemén keresztül látom magam, és ez elsőre megijeszt. Meg másodikra is.

Ugyanakkor azon is elméláztam, hogy ‘de mér’ hogyan tudja látni saját magát bárki is, mint a cselekedeteire adott reakciókon keresztül. De igazából talán nem is ez a gond, hanem az, hogy a tulajdonság-listának nincsenek saját elemei, csak a másoktól összegyűjtöttek. És ezeket sem tartom nagyra: tipikus csapda ez; a meglévő dolgokat nem értékelni. “Szervezőkészség – á, hát azt mindenki tud!” – emígy a kifejlett érvrendszer. De mindegy is, mert ez sem az én saját értékelésem; nekem ez eszembe se jutna.

Most körülbelül úgy érzem magam, mint aki bement egy nagy raktárba, ahol baromi nagy a kupleráj, de tudni lehet, hogy ott vannak nagyon érdekes/értékes dolgok, csak sok munka a rendrakás. És türelem kell hozzá. (Mennyire kis egyszerű metafora ez.)

Elnyeltek a kilim-szőnyegek, és a konzol-asztalok. Veszélyes hely az Ebay.

A napokban jutott eszembe, hogy mintegy tíz-tizenkét évvel ezelőtt olyasmit mondtam magamnak, hogy én nálam erősebb embert akarok, aki “uralkodik” rajtam.
Nyilván nem véletlen, hogy most jött fel ez az emlék. Merthogy jól belekevertem magam abba, amit jól kitaláltam kislányként, és nem tetszett. Előidéztem saját magamnak egy állapotot, amiben másnak tulajdonítva, de mégis én nyomtam saját magamat. Kicsit zavaros még, de valami ilyesmi.

Tudtam, hogy jó helyre költözök, de hogy ennyire…egy két éves kicsi Puyi a harmadik emeleti szomszéd. Anyukája mondta is neki, hogy “Mondd szépen, hogy cátyien!”.

Álltam az erkélyen, szagolgattam a földszinti virágboltból felszálló orgonaillatot, és éreztem, hogy megnyugszom, és megtelek energiával.