Amúgy ma sor került egy spontán író-olvasó találkozóra, amikor is az olvasó közölte, hogy ő mennyire szereti a blogomat, meg valami tükröt is emlegetett, de azt nem értettem. Alapjában leragadtam a közlés elejénél, hisz’ nem először hallottam. És akkor sem értettem, hogy pontosan mit is szeretnek.

A munkám gyümölcse.
Ez egy nagyon érdekes kutatás volt.

Tavaly adakoztam a leukémiás gyerekeknek.
Most meg küldtek nekem télapós-karácsonyfás névjegy-matricát. Egészen meghatódtam, úgyhogy nagy lelkesen ki is töltöttem nekik a következő csekket.

Kizökkent világ. Minden nagyon gáz.
Tegnap ketté osztották a Kossuth teret. Egyik oldalon az elkülönített tüntetők (akiket egyébként később kiraktak onnan), másik oldalon az állami ünneplők. Állatkert. Miért is nem lehet valamit közösen megünnepelni? Miért kell egyszerre mindenkinek kisajátítania valamit? Rejtély. (Idealista nyafogás, tudom.)

Eközben az elkerített részben a tüntetők sátrakban hédereltek, főtt a gulyásleves, szaggatták a galuskát, épp megérkezett a friss Szittyakürt. A tüntető-részleget egyik oldalról a kordon határolta ugyebár, a másikról pedig a tüntetés-merchandising: pólók, karkörők, kitűzők és még címeres-zászlós gyertyák is voltak.

Ezidő alatt Debreczeni József, Orbán Viktor valamikor személyes tanácsadója egy, a volt miniszterelnököt konkrétan lehülyéző cikket írt a Népszabiban.

Az elmúlt időkben valamiféle ellenérzésem alakult ki a blogokkal kapcsolatban. Egy homályos, mocorgó érzés, amely most, egy konferenciablogos bejegyzés után kezdett testet ölteni.

Az zavar, hogy utolért minket (magyar netezők) a blog-hype. Mindenkinek van valamilyen relációja – többnyire a ‘nekem/ünk is kell egy’ attitűd – a blogokhoz, már aki úgy gondol magára (a szervezetére), mint egy fontos valaki/valami. És sokszor értelem nélkül – ahogy a konferenciablogos posztban is olvasható: minden elismerés mellett azért jogos kérdés, hogy a blogot kik csinálják és hogyan, és főleg miért.* Félreértés ne essék, továbbra is azt gondolom, hogy a blog fontos és jó dolog, kell az a ‘citizen journalism’, és nagyon fontos dolog – lehet/ne – a nyilvánosságban, csak a túlzott adagolással van bajom. Tisztára ugyanaz a kép, mint a kilencvenes évek végén, csak akkor az internet volt ami “mindent” megváltoztatni volt hivatott, most meg a blog.

* Most megnéztem egy másik konferenciablogot: az idei Internet Hungary konf.blogját, és hát a legtöbb hozzászólást az 5 db jelentette. Egy szóval lehet, hogy sokan nézték, de véleményt mondhatni igencsak szórványosan nyilvánítottak a valakik. Innentől meg nekem inkább egy tudósítás-halmazra hasonlít a dolog, ami elvesztette – egyáltalán itthon megvolt neki? – azt a tulajdonságát, ami nekem a blogban fontos: a párbeszédet, vitát.

Persze azért beleolvastam, leginkább a Gillmor-os poszt érdekelt, és az írás vége belémtalált, több szempontból is. Nemcsak azért, mert újságíró (is) vagyok, hanem azért mert már megint axiómaként vannak kezelve – hurráoptimista módon – dolgok, és nincs megmagyarázva, hogy miért.
“Egy kicsit ugyan utópisztikusan hangzik ez a kijelentés, de ha belegondolunk, akkor valóban ez lehet a civíl újságírás előnye a corporate mediaval szemben. Megvan az ’egy közülünk’ érzés, akinek előbb hiszünk, mint egy profi újságírónak. “

Kérdés: miért hisznek előbb a szomszéd ‘citizen journalist’-nak, mint a corporate media-nak? Pláne, amikor arról van szó, hogy “Gillmor a fejemben olvas. A pontosságot és a megbízhatóságot, mint fejleszthető tulajdonságokat, mondja a (nagyon közeli) jövő civíl újságírás fejlődési irányának.” Érvként már csak az elfogulatlanság hiányzik, de ugye azt meg senki sem gondolja komolyan, hogy a szomszéd ‘citizen journalist’ kevésbé elfogult, mint a ‘corporate journalist’. Tekintve, hogy objektív nézőpont nem létezik, de ez inkább közhely.

De azért még mindig ott a kérdés, hogy miért nem hisznek az újságíróknak? Merthogy tényleg ez a helyzet. De mitől lett így? És miért?

Újabb üzletfejlesztés: a személyes kereskedelem irányába mozdulok. Úgy döntöttem, hogy ékszerlevelet indítok – kvázi hírlevelet arról, hogy épp milyen ékszerek elérhetőek nálam. A toborzás folyik: már tizenvalahányan vannak a listán. (Akit amúgy érdekel a dolog, az küldjön nekem egy mélt, feliratkozás gyanánt.)

***
Tegnap anniyra elszánt voltam, hogy este fél 9-kor elmentem tornázni. Gyorsgyalogoltam és bicikliztem, és annyira fittnek érzetem magam, hogy egészen megvidámodtam ettől; a képzeletemben pedig már rögtön egy nagyon sportos valakiként jelentem meg, aki hetente kétszer gyorsgyalogol-tapos-biciklizik és dinamikusan fogynak róla a rátelepedett zsírpárnácskák.

Elkészült életem első padlizsánkrémje. Egyszerűen zseniális lett, még az izraeli Miki gyár is elismerően hümmögne (valszeg). Furcsa volt, mert sosem én csináltam, nem én voltam a padlizsánkrém-felelős. Talán ez is a függetlenedés része, hogy tevékenységekre kezdek nem úgy gondolni, mint dolgok, amiknek a társas viszonyban koreográfiája van.

Három fázisom van. Néha úgy érzem magam, mint gyerek, akit hanyagolnak az óvódában. Néha úgy, mint egy nagyobb gyerek, aki közeledik az óvóda kijárata felé, kissé riadtan visszapillant, maradna és menne is, de közben egyenletesen csoszog az ajtó felé. Néha pedig egyszerűen csak élvezem, hogy süt a nap, hogy emberek kedvesek, hogy többnyire jó dolgok történnek velem. Ilyenkor fiatal felnőttként gondolok magamra.

Ez vicces.

Tegnap tényleg jól éreztem magam a buliban (és előtte), s ilyen már rég volt. Ennek oka pusztán csak az volt, hogy olyan emberekkel beszélgettem viszonylag hosszasan, akiket legalább 10 éve ismerek, viszont ez idő alatt nem sikerült egy öt percesnél hoszabbara nyúló, összefüggő beszélgetést összehozni. Valahogy megtört bennem a jég, épp nem gondoltam arra, hogy ‘dehát én nem tudok velük mit kezdeni’, valahogy nem jutott eszembe azon parázni, hogy semmi “érdekes” sem jut az eszembe. És ettől jó volt.

Na, kiderült, hogy nemcsak nálam van olyan rengeteg pók. Egyik nap majdnem úgy feküdtem le, hogy mellettem egy 10 cm átmérőjű egyed szunyált (volna). Álmos állapotban nem voltam kíméletes szegénnyel: simán kiraktam a kukába, noha a többséget csak kitessékelem az ajtó elé.

Átértékeltem a fejemre eső polcot, és most már jelentést is tulajdonítok neki. Mégpedig azt, hogy térjek már magamhoz – egy szép nagy fejbekólintás az élettől.

Reggel, ahogy futottam a villamoshoz, egy nő kinyitotta nekem az ajtót, miközben ő ment elfele a megállóból. Délután a zebrán szembejövő pasi közölte, hogy ‘ dejó a cicid’. Este pedig a Szomszédasszony fantasztikus vacsorát főzött finom borral és gyertyával. Előétel: fokhagymás rákocska olivás kenyérrel. Főétel: tejszínes-gombás lazac tésztával és bazsalikomos paradicsommal. Desszert: körte madártejes fagyival és forró csokiöntettel. Bor: Elfelejtettemmilyen juhfark. Nagyon jól illett a nehezebb tejszínes lazachoz, valahogy fellazította az ízeket.
Szép volt a mai nap. Sütött a lágy, őszi nap, s elkezdtem kicsit érezni a külvilágot.

Elkeserítő ez az egész, elegem van.
Ebből az egész izom-mutogatásból.
Még a végén tényleg működésképtelenek leszünk.
Ha mindenki folyton tüntet, akkor ki dolgozik?

Az önmenedzselés művészete (?). Info a linkekben.

Ezt csak polipként tudom elképzelni

Újfajta fusi

Tollas

Piros, gazdagon

12 év után újra éreztem az igazi külföldi-nyelviskola hangulatot, amikor is mindenki kedves, nyitott és érdeklődő. Csakhogy ez itt volt, a hatkerben: kenyai, kameruni, grúz, szerb, amerikai, román vegyesen. Ennyi pozitív energiát már rég kaptam eseménytől.
(Amúgy a grúz és az afrikai illetőségűek meglehetősen lájtosnak találták a mi kis szabadság-téri és kapcsolódó eseményeinket, mondván náluk a kirakatok betörése a minimum.)