Úgy néz ki, hogy megismétlődik a folyamat.

Megint úgy érzem – és nagyrészt így is van – hogy az égvilágon nem tudok semmit. Ilyen legutóbb 97-ben volt, amikor az NSZ-nél lefikázták az örző-védő cégekről szóló cikkemet, tegyük hozzá teljes joggal. De én akkor annyit érzékeltem az egészből, hogy kib. sokat dolgoztam vele, és nem mondják meg, hogy pontosan mi a baj. (Ma már tudom, hogy az egész, úgy ahogy volt, szar volt. Ma már egy sort sem bírok ebből a cikkből elolvasni, pedig eltettem.)

Hat év és két jó ember (Soma és Ica) kellett ahhoz, hogy ma már ne érezzem úgy, hogy egyáltalán nem bírom elolvasni a saját cikkemet.

Szóval ez most ismétlődik. Kicsit másképp, kicsit máshol, kicsit másban, de egyértelműen ismétlődik. Csakhogy akkor 22 voltam.

L.szerint nem gáz, ha valaki huszonsok éves korában még nem tudja pontosan, hogy mit akar, ha foglalkozást vált és az új foglalkozás minimális elsajátítása éveket vesz igénybe. Én adok a véleményére.

Meg aztán bajom van a cimkézéssel. Az egy dolog, hogy nem tudom magamra aggatni azt, hogy “újságíró”, “szociológus” vagy ‘piackutató” (netán “gyöngyös”), de azt hiszem nem is igazán akarom magam így felcimkézni, beskatulyázni. Azt nem tudom, hogy ez most döntésképtelenség-e, vagy tényleg így van-e.

Van olyan, hogy cimkétlenség? Vagy multicimkés?

Annyira örülök, hogy vége ennek a hétnek. Borzalmas volt.

Minden nap 6-7ig a szgépet bújtam és nyitott kérdéseket kódoltam, hiányzó adatokat pótoltam és mások slendriánságát javítgattam. Persze azért voltak jó pillanatok is. Pl:

‘Soroljon fel két-három, műanyaggal foglalkozó céget’ (kb így hangzott a kérdés)

Válasz 1: Parmalat

Válasz 2: McDonalds.

Válasz 3: Mizo.

Nem viccelek. Bárki bejöhet és megnézheti. Utána már csak azt kell eldönteni, hogy ezek az emberek vajon ironikus hangulatban voltak-e, vagy komolyan gondolták a dolgot.

Amikor ezzel végre 4 nap után kész voltam, akkor jött az autógumis kérdőív, ahol is kilóméter hosszan vannak felsorolva a különböző autógumi márkák, amiket néhol a szerencsétlen válaszadónak össze kell hasonlítania. Nem tudom mit gondolnak a franciák (a megrendelők), hogy amikor valaki autógumit vesz, akkor az agyán átfuttatja a létező összes autógumit, összehasonlítgatja előnyüket és hátrányukat és éppen ezért remekül tud majd felelni a kérdésekre?! Jajistenem.

Szóval most már szeretnék valami olyat, amiben nincs szintetikus anyag, értelmes és meg tudom csinálni.

Pihenésképp megnéztem a Holnapután c. filmet. Elég érdekes volt, én jól megijedtem. Persze volt benne egy csomó giccs, meg minden, de alapvetően éprdekes ötlet (inkább ironikus) volt amerikai menekültekről beszélni, akik illegálisan vándorolnak be Mexikóba. Mert ott ugyebár meleg van, vagy legalábbis melegebb.

Az is izgalmas ötlet volt, hogy a végén az amerikai elnök – Mexikóból tv-n jelentkezik be – belátja, hogy milyen jól elrontotta az emberiség (amerikaiak) a Földet, az időjárást stb, de aztán mostantól mindenképp másképp lesz. Nem tudom eldönteni, hogy ez valami kiszólás-e (annak az Egyesült Államoknak, amelyik nem írja alá a kyotói szerződést), vagy valami naív idealizmus.

Hát mindenesetre nem használok több fujkálós dezodort (eddig sem használtam), nem veszek kocsit (eddig sem akartam), piacos zöldségeket veszek (a Matchban úgyis mindig csak fonnyadt zöldségek vannak), és majd csökkentem az üvegházhatást valamint vigyázok a Golf-áramlatra.

Akartam jeges képet is berakni, de csak szabadság-szobrosat találtam. Na, mindegy. Az is megteszi.

Már gondolni sem tudok másra. Egész nap ezzel foglalkoztam.

recode q.25.c.2 (99=98) (sysmis=98).

fre q.25.c.2.

if (q.25.a ne 2) q.25.c.3=9999.

recode q.25.c.3 (88=99) (9999=88).

fre q.25.c.3.

recode q.25.c.3 (99=98) (sysmis=98).

fre q.25.c.3.

recode q.26.a (7=99) (88=99) (sysmis=99).

fre q.26.a.

recode q.26.b.1 (98=99) (sysmis=99).

fre q.26.b.1.

recode q.26.b.1 (88=99) (92=99).

fre q.26.b.1.

recode q.26.b.2 (87=98) (88=98) (89=98) (92=98) (96=98) (99=98) (sysmis=98).

fre q.26.b.2.

recode q.26.b.3 (86=98) (88=98) (89=98) (96=98) (99=98) (sysmis=98).

fre q.26.b.3.

recode q.26.c (98=99).

fre q.26.c.

Tegnap már álmomban is ezek peregtek. Legutóbb 5 évvel ezeleőtt irkáltam ilyen parancsokat a suliban.

Kiderült az államvizsga időpontja. Jún 14. Tessék nekem szorítani. 5. vagyok a sorban, persze nyilván azért, mert duplavével sosem kezdik a névsorolvasást.

Közben megint elköltöttem egy vagyont az Ebay-en. Olyan vagyok mint bármelyik nő: feszültségoldás=vásárlás. (Ebben az anyukám nagyon jó. Egyszer nagyon összeveszett a papámmal, a nyakába kapta a várost (a város anyukámnál= Váci utca) és egy 80 ezer forintos rózsaszín moherpulóverrel tért haza.)

Van egy halovány sejtésem.

A főnököm a lojalitásomat akarja megvásárolni.

Látta, hogy múltkor – az ominózus kollektív felelősséges értekezleten – nagyon csúnyán nézek. Azóta nekem már egyszer megpendítette, hogy “majd kitalál vmi prémiumot”. Most bejött a szobába, és megkérdezte a Bélát – kutatásvezetőt – hogy “miért nem kapnak a fiatalok néha egy kis pénzt”? Béla: “Miért nem kap a kutatásvezető egy kis pénzt?” Főnök: “Mert túl van fizetve amúgy is.” Ennyiben maradt a dolog; de azt hiszem itt nem feltétlenül a pénzről volt szó a főnök részéről, hanem arról, hogy mutassa a gesztust. Csak mert ezekután tovatéblábolt.

Annyira jó volt pénteken kimozdulni a remeteéletből. Rögtön egy csomó kedves ismerőssel/baráttal találkoztam a szimplakertben.

MOstanában úgy néznek ki a napjaim, hogy napközben szöszmötölök a műanyagokkal, az autógumikkal, az öngondoskodással, ajánlatokkal és hülyébbnél hülyébb franciákkal, aztán este beadok magamnak – vénásan – egy nagy adag szoc.elméletet, vagy szociálpszichológiát.

Annyira lenyűgöz ez a teknika. (Olyan vagyok, mint egy öreg nénike.) Múltkor fent volt nálam egy hasonló cipőben sóhajtozó évfolyamtárs, és a neki kellő jegyzeteket kiírtam egy cd-re. Bezzeg 8 évvel ezelőtt az istenverte magyar sajtótörténet jegyzettel szétrohantam magam Pesten, a legolcsóbb fénymásolót kutatva.

Mondjuk az is igaz, hogy 8 évvel ezelőtt ismerkedtem meg közelebbről a számítógéppel, mint olyannal. Éppen Londonban voltam, és onnan írtam ide médiagazdaságtan dolgozatot. Tök sokat olvastam, nagyon élveztem, szokásomhoz híven megírtam kézzel, aztán kiderült, hogy gépelve kell. Jó. Leültem háziúr gépe elé és 2 nap alatt sikerült 4 oldalt legépelnem. (Ma ez fél óra.) A beékelt 1 darab táblázat elkészítése külön fél napot vett igénybe. Aztán a végén még be kellett huzkodnom az ékezeteket, de az már csak 1 óra volt. Maximális pontszámot kaptam….cöcöcö.

A főnököm bevezette a cégnél a kollektív felelősséget.

Kicsit ki vagyok ezen bukva. Nem vagyok én annyira megbecsülve, hogy kollektív felelősséget vállaljak. De mivel mindenki beleegyezően bólogatott az eléggé ótvar felvetésre én sem igazán szóltam, illetve csak halovány célzást tettem a nemtetszésre. (csoportnyomás, konformitás)

Önmagában persze hogy akkor jobban vigyáz a pályázatok összeállításánál az ember, ha tudja, hogy mindenki szív, ha ő elrontja, de 1. hadd ne én szívjak a két szobával arrébb ülő munkatárs slendriánsága miatt, amihez semmi közöm 2. mint mondtam, nem vagyok én annyira megbecsülve, hogy évente egyszer v kétszer lehúzzam a vécébe a fizetésem felét.

Kissé ki vagyok akadva a szarrágó kapitalizmuson.

Rájöttem, hogy mi a blog. Köszönöm Jürgen!

Aszongya:

“Madame de Stael eszmélt rá, hogy a személyek önmaguk és mások számára “sujets de fiction”-ná válnak ugyanaz a Madame de Stael, akinek házában minden képzeletet felülmúló szenvedéllyé vált, hogy étkezés után a jelenlevők valamennyien visszavonultak, és egymásnak leveleket írtak.” (J. Habermas arról, hogy a 18.szzd-ban a levél az én felfedezésének és bemutatásának terepe volt a tsdi nyilvánosság szerkezetváltozása c. könyvében.)

Szóval a blog dettó ugyanez. Csak nem mindenki zabálás után ír.

Utálom, amikor azt mondják nekem: “Na, mesélj!”. Ezek arra várnak, hogy majd én szórakoztatom őket. De ha bele is kezdek valamibe, egy mondat után már csak a saját nótájukat fújják. Annyira álszent dolog ez a “Na, mesélj, mi van veled?” kérdés, általában azok teszik fel, akiket igazából nem is érdekel az, hogy a másikkal mi van.

Sokat gondolkoztam az R. exb.nőmmel való “szakításon”. A régi mondás sajna igaz: lakva ismerszik meg az ember. (Biztos ő is ezt mondaná rólam.) Gimiben és utána is tök jóba voltunk, és igazából máig nem értem, hogy mi történt, honnan szedte azokat a faszságokat, amiket rólam mondott a legjobb barátnőimnek. Az igaz, hogy a szarban segített, de a másik kezével meg egyedül hagyott. Persze, lehet azt mondani, hogy ő épp akkor szerelmes volt és bimbódzott a kapcsolat, de azért mégiscsak azt gondolom, hogy mégsem kellett volna már az első este egyedül hagynia.

Sokáig azt gondoltam, hogy majd jól megbeszéljük a dolgot, ha már egy kicsit távolabb kerültek az események. Nemrég találkoztunk – 4 évvel a dolgok után – és én feldobtam a labdát (igaz, hogy nem teljesen egyértelműen, de azért, hogyha nem akar belemenni, akkor legyen kibúvója) és ő nem csapta le. Ebből arra következtetek, hogy neki nincs megbeszélnivalója, se igénye, se semmije.

És nem tudok haragudni – a hallott dolgok ellenére sem -, csak fáj.

Ma ellátogattunk este kedvenc japán éttermünkbe, a Daikichi-be, a Mészáros utcában. Ismét jót ettünk, csak az volt a probléma, hogy az egész helyiségbenm én voltam az egyetlen lány, és a barátommal mi voltunk az egyetlen kerekszeműek (a pincéren kívül). Érdekes volt.

Egyszer már volt ilyen élményben részem. Asszem 98-ban volt vmi kínai filmhét a Művész moziban és 6-tól magyar hangalámondással, 8-tól meg angol felirattal mentek a filmek eredeti nyelven. Na, gondoltuk, mi fasza legények leszünk és eredeti nyelven hallgatjuk a filmet. Meg is érkeztünk a terembe, ahol már rengeteg kínai volt és mi 3-an voltunk csak magyarok. Elkezdődött a film. Mi csendben néztük (vmi papírsárkány, kisfiú meg Tianmen tér volt benne) ám a kínaiak nem úgy gondolták a dolgot. Ők ott standa pé megbeszélték a látottakat, pár asszony szoptatott, páran vacsoráztak stb.stb, akár egy népünnepélyen. Szóval furi volt.

(Az élmények közé most nem számítom azt, amikor Kínában bolyongtunk és az egyik városban (Luojang) tényleg mi voltunk az egyetlen kerekszeműek. Jól le is akartak húzni sok jüannal, de nem hagytuk magunkat és a felére alkudtuk le a taxiárat. Aztán meg a cipőpucolásnál mégis jól lehúztak minket.)

Ezer köszönet és hála a Lebukottnak és Patríciának, hogy megmentették a fókuszcsopit és ezzel együtt a hazát. Kaptak is érte szép könyvet.

Náha nagyon ki tudok azon bukni, ha valakik nem végzik el a feladatukat, amiért ráadásul vaskos pénzeket kapnak.

Jaj, micsoda gyönyörűségek.

Maximálisan egyetértek Galáddal.

Azzal a különbséggel, hogy én igenis hónaljkutyás vagyok – ha feminista nem is. Már csak elvből is jó hosszúra növesztem a hónaljszőrzetem. Mi a baj azzal? Egyszer – a társadalmi nyomásnak engedve – leborotváltam. Napokig kis piros pöttyök lepték el a hónaljamat, ráadásul amikor nőni kezdett a szőr, akkor iszonyúan viszketett. Annyi jó azért volt benne, hogy a rám szegezedő szörnyülködő pillantások nélkül és a tökéletes társadalmi megfelelés tudatában (a fazon is le volt borotválva) szabadabb érzés volt ujjatlan pólót hordani. (Mondhatni Libresse érzés).

De a hónaljborotválás negatív hozadékai túlsúlyban voltak a pozitívhoz képest. Úgyhogy azóta sem szedtem le a hónalkutyát. Már csak azért sem. Ezt a hülye nők találták ki (még az ókorban ugyebár) a nők tömegesen átvették és a hülye pasik meg jól helyeselnek. Baszki.

Ma kipakoltam a bőröndömből a nyári ruhákat és beleraktam a télieket. A bőrönd alján találkoztam – ahogy 4 éve mindig – Soma két alsó nadrágjával, két pólójával, egy pulcsijával és egy sáljával. Meddig cipelem ezeket magammal? Kidobjam őket? Vagy mit csináljak velük? Konkrétan a kérdés így szól: hogyan és mikor szakít az ember (ha szakít egyáltalán) halott barátjával (emlékével)? Persze nem ruhadaraboktól függ ez az egész.

Nemsokára egy éve lesz hogy meghalt az Áron. Ezt még kevésbé tudom elhelyezni térben és időben. Három éven keresztül lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem foglalkozom az Áronnal eleget. Amikor találkoztunk mindig olyan várakozásteljesen nézett rám. (De az is lehet, hogy vetítek, és csak úgy nézett rám olyan nagy barna szemmel, amiből az emeberek mindig vmi szomorúságot, vagy várakozást olvasnak ki. Mondjuk az ő esetében a szomorúság aboszolút érthető lett volna.) Most meg jól itt maradtam a furdalással. Ez a halogatás eredménye.

Amúgy kezdem megérteni a Woody Allent, hogy miért is foglalkozik – foglalkozott annyit a halállal.

Hogy valami vidámról is beszámoljak: tegnap találkoztam egy lánnyal, akinek az enyémnél is nagyobb volt az orra. Ugyan vékonyabb volt, mint az enyém, de legalább másfélszer olyan hosszú. Azért az már valami. Gimiben egy matekórán lemértem az orromat: az átfogója (a leghosszabb oldala) 5 cm volt, a rövidebb befogója (a rövidebb oldala) 3 cm. Most akkor egy Pitagorasz-tétel segítségével kiszámolhatnánk hogy mekkora is a harmadik oldala (mert kb 90 fokot zár be az orrom rövidebb befogója a fejemmel).
Tehát:
9+bnégyzet=25
bnégyzet=16
b= gyök16=4

Tehát az orromnak az a szakasza, amelyik nem áll ki, az 4 cm.

Ma este 7 körül értem a felszab térre. Egy kamion beszorult abba az alagútba, amiből a hídra lehet hajtani. Akkor már állítólag 2 órája szenvedett ott. Addigra már segítettek a tűzoltók a szorultságán, ám a forgalom azért nem tudott megindulni, mert a kamionos nem tudott kitolatni a szűk járatban. Osztrák volt a lelkem, úgyhogy a tűzoltók hangos hööö! stop! kiáltásokkal kommunikáltak vele – láthatólag nem túl hatékonyan. Persze egy csomó ember összeverődött és mindenki vagy hüledezett, vagy okoskodott, hogy merre is kellene tekernie a szerencsétlen, leizzadt osztrák kamionosnak a kormányt. (Nem mintha sajnálnám; de azért neki sem lehetett a helyzet egy kamionos-álom.)

Szóval úgy döntöttem, hogy akkor elgyalogolok a BAH-ig. Az Erzsébet-híd olyan szinten be volt dugulva, hogy egészen a Sánc utcáig állt a sor. (Kamionos barátunk ma úgy feküdhet le, hogy nagyon sok pesti életére volt hatással.) Gyaloglás közben bebámultam az autósokhoz, jól bele a kis 1 köbméteres magánszférájukba. Ismét bebizonyosodott a régi tézisem: a melósok a legközvetlenebbek. Mint egy jótündér – vagy a Gellért-hegyen sétáló aranyhalacska – elláttam őket tanáccsal kedves mosolyukért. Közben pedig magamban röhögtem, hogy a taxikban utazók a fél fizetésüket otthagyják a kamionos miatt.

A Csentrumban végre egy kis félsiker is ért: főnököm közölte, hogy nem is volt olyan nagyon szar a fókuszcsopi, mint ahogy az első fél órában kinézett. Azért ez is valami. Új erőre kaptam.

jajj. elegem van már.

tegnap beledobtak a sűrűjébe. fókuszcsopit vezettem. elég szarul jött ki. 10-ből 4-en jöttek el + a megrendelő nem magyarázta el jól a tesztelendő dolgot, meg én sem voltam eléggé képben, úgyhogy nagyon akadozott a beszélgetés. meg is kell majd ezt a részt ismeételni. k. életbe. k.ra nincs kedvem hétvégén dolgozni. és persze sosem a megrendelő a hibás, én meg csak nyeljek.