Nnna. Rászántam magam és feltöltöttem a saját “best of”-omat.
A Linkek alatt Gyöngyeim címszó alatt található, akit érdekel.

****
Tegnap este azon filóztam, hogy milyen jó, hogy a 70es években születtem, és nem 20-30-40-50-60-70 évvel korábban.
A Holocaust krónikája c. vaskos könyvet tanulmányoztam.

Ma járt a cégnél a nyári Mikulás.

Délután fél hatkor hozott 4 adag hatalmas sushi-tálat.

Fél óra alatt betermeltük, ezalatt Béla a japán történeteit mesélte.

Egy kész rejtély, misztikum az egész, mivel egyikünk sem rendelte. Szerény véleményem szerint, a főnökünk volt oly kedves, de Béla szerint ez kevéssé valószínű.

Most tele vagyok, de nagyon és rá szeretnék gyújtani…de nem teszem. Inkább hányok.

 

Mindenesetre: I love sushi.

Én és a siker – egy újabb teszt.

 

Az Ön válaszainak összpontszáma: 20

Üdvözöljük a középső kategóriában. Ön már rálépett a helyes útra. Nem kizárt, hogyha még több önbizalomra és érdekérvényesítő képességre tesz szert, fürödni fog a pénzben. Tudja, hogy Önnek kell megteremtenie a lehetőségeit, illetve hogy nem találja meg a szerencse, Önnek kell megtalálni azt. Már csak érvényesítenie kell mindezt a gyakorlatban is.

Na, jó tudni.

 

Amúgy ma újabb dologgal gazdagodtam: most már legalább tudom, hogy mi a baj, mi az amit nem tudok. Ez is releváns – hogy egy kurrens szóval éljek.

 

Rájöttem, hogy a kismamák mennyire szerethetik a csoki és cukorgyártókat, melyek a pénztárhoz közel helyezik el portékáikat. Ma láttam egy hihetetlen hisztis kisfiút, aki egyre csak ezt ordította a pénztárnál. “Kitkat. Kitkat vegyél. Kitkat akarok.” (Mondhattam volna a mamájának hogy: “Have a break, have a kitkat. Kikapcsol mindenkit-kat.”, de valszeg nem értékelte volna.) És persze eszembe jutott a jelenet láttán a hiszis gyerek és kotonos reklám: hisztis gyerek veri magát a földhöz a supermarketban a cukorkáért, papája tehetetlen mosollyal tekint a megbotránkozott vásárlókra és akkor jön a szlogen: “Use condom”.

Hát szóval … durva egy reklám.

Csomót gondolkodom mostanában a “mi legyek ha nagy leszek” kérdéssel kapcsolatos döntésről/döntésképtelenségről, arról, hogy kell-e egyáltalán dönteni, van-e ennek “határideje”.

Ez már amióta az eszemet tudom így van: nem tudok válaszolni a kérdésre. (Irigykedem is a hugomra, aki konkrétan pszichopedagógus akar lenni. Azt ugyan konkrétan nem tudom micsoda, de irigylem, mert döntött és már másodikos gimis korában járt pszichológia előkészítőre. :-)

 

Az újságírásba jól belesodródtam – igaz, nagyon megkedveltem. A cuciba nem sodródtam bele, csak épp kezdőként bukdácsolok, viszonylag kevés sikerélménnyel.

És még mindig nem tudok dönteni, mert mindkettőt szeretem, de mindkettő teljes embert kíván.

A pasim szerint nem kell most rögtön dönteni, mert egyrészt nem mindenki jön ki az anyjából úgy, hogy az első levegővételnél már tudja, hogy ő sejtbiológus lesz, másrészt meg miért ne lehetne több szakmát jól elsajátítani. Amerikában meg úgyis az emberek párszor szakmát válatanak életükben, a lakhelyről nem is beszélve. Én meg ennél determinisztikusabb vagyok: valamiért azt gondolom, hogy kell dönteni. De nyilván könnyebb lenne nekem (is), ha elfogadnám azt, hogy nem kell dönteni.

De akkor meg ott a kérdés, hogy melyikről mondjak le – hiszen mindkettőhöz egész fenék kell. Vagy nem is kell lemondani?

Nem tudom.

Valaki mondja meg milyen az élet, valaki mondja meg miért ilyen. Tádádá tádádá tádádá.

 

Meg azt is ki kellene találni, hogy mit akarok. Vagy csak sodródjak? Akkor meg nem lesz “céltudatos” énképem. Az baj?

 

Addig is legyél te is az usa elnöke és lődözz.

Asszem a közvetlen főnököm nem igazán komál engem.

Ingerülten, szinte kiabálva beszél, ha olyat kérdezek, amit ő rangján (tudásán) alulinak érezhet, és sokszor fokhegyről válaszol a nem munkajellegű kérdéseimre; ilyenkor jópárszor rám se néz, hanem valahova máshova.

Ez aztán az inspiráció.

Cs. barátnőm tegnap teknős-filozófiai előadást tartott nekem, rólam. Azaz ne pörögjek annyit, ne pörögjek túl, mert az hosszú távon nem túl jó. Azaz ne vállaljam túl magam, értékeljem azt, ami van, és döntsem el, hogy mi a fontos és aszerint cselekedjek.

Lassan járj, tovább érsz.

Amúgy meg valaki egy levelibékához hasonlított úszószemüveggel a fejemen.

Nem bírom ezt az állott meleget. Nem elég, hogy nem kapok levegőt, de minden végtagom a háromszorosára duzzadt; úgy érzem magam mintha virsliből lennék.

 

Tegnap újfent beszélgettem egy hajléktalannal, pontosabban ő beszélt – néha sírdogált - én meg bólogattam és hümmögtem. Szolgált az idegenlégióban, valamiből vett valahol telket, ráépített egy házat, háromszor felcsinált egy nőt és most a Pasaréti tér környékén csövezik. Dióhéjban ennyi. De legalább a fogai megvoltak, mert a haverjának a felső fogsorában már csak egy volt, az is inkább csak lifegett.

És most már cigit sem tudtam adni.

 

Este pedig felugrott a pasim haverja, a Péter az ő barátnőjével és f10-től éjfélig be nem állt a szája, a barátnője már 11-től ott kókadozott mellette, de csöndesen ám. Én is kókadoztam, de leszartam és f12-kor kevésbé angolosan távoztam. Nem bírom, amikor valaki nem ismeri fel a szituációt, nincs tekintettel sem a saját bnőjére sem pedig a vendéglátókra, és amikor azt mondja, hogy “mindjárt megyünk, csak ezt megiszom” akkor az plusz egy órát jelent. Amúgy kedvelem.

Most,  hogy az uszodában úszom, felettébb zavarnak az emberek. Leginkább azok a csajok, akik úgy süttetik magukat, hogy a medence szélén ülnek és szépen pedikűrözött lábikójukat belógatják a vízbe oly módon, hogy az úszó biztos beleütközzön. Természetesen fintorognak ha az úszó beleütközik.

Aztán még ott vannak az ötvenes-hatvanas bácsik, akik sportolnak, de már kijöttek a kondiból és a sáv közepén leállnak bámészkodni. Nem mennek a sáv szélére, nem. Ők középen bámészkodnak, ami persze érthető, hiszen a szélről más szögben látszanak a többi bámészkodó emberek.

Az ugráló kisgyerekekről már nem is szólok.

A leszokás a cigiről persze egyértelműen pozitív dolog, csakhát míg az ember nekidurálja magát, addig lelkierőt vesz, meg elolvas szakirodalmat.

 

Így írnak általában a leszokásról. 

“A teljesítőképesség javulása már egy-két hét után észrevehető. Jobb lesz a közérzet, a szájíz, megszűnik a haj és a ruha bagószaga, kifehérednek a fogak, és a lakásból eltűnik a savanyú füstszag. Az egészségi ártalmak közül leghamarabb a szívbetegség veszélye csökken: egy évvel a dohányzás abbahagyása után felére esik az infarktus-halálozás. A daganatos betegségek kockázatának mérséklődéséhez hosszabb idő, több év kell, de nem növekszik tovább a megbetegedés veszélye.”

 

Ezt meg elfelejtik hozzátenni:

“A dohányzás megvonási tünetei különbözőek lehetnek, ezek közé tartoznak a gyakori éjszakai felébredések, a szédülés. Általában két héten belül a koncentrálóképesség csökkenése, négy héten belül ingerlékenység, agresszió, nyugtalanság és depresszió, két-három hónap múlva pedig az étvágy jelentős növekedése és kínzó éhségérzet a jellemző. A súlygyarapodással mindenkinek számolnia kell, aki le akar szokni a dohányzásról, de ez átlagosan csak 3-4 kilogram pluszt jelent. Ez semmiképpen ne legyen elriasztó adat, hiszen a tüdő funkciók javulása miatt a mozgás könnyebben megy majd, és a 3-4 kg könnyen ledolgozható vagy enyhe kalória megszorítással leadható.”

 

 

Az előbb nagyon érzékletesen leírtam, hogy milyen jól mulattam a tegnapelőtti sznobképzőben, de a hülye internet már megint megtréfált és a gondosan megkomponált mondatok jól felszívódtak az éterben. Persze most káromkodok. Úgyhogy az eltűnt post lényege dióhéjban:

- remek példája volt annak, hogy a középosztály mit gonol arról, hogy hogyan kell felsőbb osztályosan viselkedni

- saját tüzijáték volt a Margit-szigetről, csak nekünk: négy nagy pukkanás

- Détár Enikő énekelt nagy átéléssel, de borzasztó hamisan

- nárcisztikus hajlamokat lehetett kiélni a sziluett-kép és a karikatura készíttetésben

- volt szivar meg viszki és mentás ásványvíz (ez most a nagyon cool?)

- a “chocolate mousse”-nak olyan íze volt, mint a nyolcvanas években a vajas-cukros csokitortának a Csilla presszóban

- lehetett netwörkölni

Asszem ennyi. Most sem voltam túlöltözve, de a következő foglalkozásra asszem előszedem a hippi korszakomból megmaradt bordó, hipózott pulcsimat, ami úgy néz ki, mintha lehányták volna.

Habár mégsem: azt írta a Simmel-bácsi, hogy valaminek – konkrétan a divatnak – a meredek elutasítása is annak elméletével való azonosulást jelenti, és a mi esetünkben ugyebár a sznobképzőnek is van belső divatja meg elvárásai.

Akkor maradok simán a sínacimnál. Elvégre a sznobok is síelnek.

Kitöltöttem egy munkahely-elégedettségi tesztet. Ez lett az eredmény.

Az Ön válaszainak összpontszáma: 22

Talán nem álmai munkáját végzi, de elégedett a jelenlegi helyével. Megbirkózik a feladataival, nincsenek problémái sem a felettesével, sem a kollégáival. Hogy még több örömet találjon a munkájában, keressen kihivást a feladataiban, próbáljon új megoldásokat javasolni.

Marquez párja. Őt is kedvelem.

“A számomra legfontosabb erények inkább a nőkben találhatók, mint a férfiakban. Ilyen az érzelmesség, a tolerancia, a kitartás, a hűség és a hősiesség. Nem a katona az igazi hős, amikor az árokparton hősi halált hal, hanem az özvegye, amikor felneveli az árva gyerekeket” nyilatkozta Vámos Miklós az ELLE Magazinnak.

Valamelyik másik újságnak – ja igen, a Gustónak, amit a wc-n szoktam olvasni – azt nyilatkozta, hogy amikor elolvasta a Száz év magányt akkor azt gondolta, hogy neki már nincs miről írnia.

A hősiességről: már 11. napja nem dohányzom, viszont minden éjjel szarul alszom és nappal nem vagyok fáradt. Ki érti ezt?!

Most már biztos ürül a nikotin a szervezetemből. Iszonyú éhségek törnek rám és még egyetlen éjszaka sem múlt el úgy, hogy ne álmodtam volna valami nyomasztót.

1.Ma éjjel pl azt álmodtam, hogy rá akarok gyújtani és egy dohányos társaságban vagyok…és nem gyújtottam rá.

2. Szintén ma éjjel álmodtam, hogy összevesztem az egyik legjobb barátnőmmel és miközben ordítoztam vele, bedugult az orrom és majdnem megfulladtam. reggel persze be volt dugulva az orrom.

3. Tegnap éjjel meg vmi olyat álmodtam, hogy van egy kalap, ami nagyon értékes és gonosz emberek meg akarják szerezni, de én szerzem meg és menekülök előlük. Felveszem a kalapot és attól meg hatalmasakat ugrom az ég felé. Közben egy kisfiúnak is kell a varázs-kalap, mert a mamáját az meggyógyítja és akkor szövetkezünk egymással, hogy együtt menekülünk a gonoszok elől. És menekülünk. Baromi szórakoztató. És minden éjjel álmodom háromnégy effajta hülyeséget.

Amúgy ez az égbeugrálós dolgot már sokszor álmodtam, és mindig rettegtem álmomban, hogy kirepülök az űrbe. Persze sosem, hanem visszaszálltam a földre, de akkor meg azon aggódtam, hogy ha túl gyorsan esek le, akkor palacsinta leszek. De sosem lettem. Szóval most volt először, hogy uralkodni tudtam a rettegésemen fölfele repülés közben, és nem féltem (annyira). Azért ez is valami.

Találkozam a villamoson egy lánnyal – akivel majdnem minden reggel találkozom – és elmesélte, hogy nyitott egy ingatlanirodát és ez franchise rendszerben tartozik az egyik nagy hálózathoz. Azt is mesélte, hogy általában 8 előtt nem végez és már reggel 9-re be szokott menni. Már épp sajnálkozni akartam és hangoztatni a workoholizmusról alkotott véleményemet, amikor leesett, hogy az az ő, saját – nem mellesleg sikeresnek tűnő – vállalkozása (és még szereti is csinálni). És akkor kicsit elkezdtem irigykedni. Asszem én is szívesebben robotolnék estig, ha az a saját vállalkozásom lenne, ha látnám, hogy fejlődik és még szeretem is.

Tegnap is elkapott egy ilyen irigység-hullám, ez a “másoknak milyen jó, én meg itt dagonyázom”, de aztán magamhoz tértem és a következő világrengető alapigazságokat fogalmaztam meg:

1. Nem nyafogni, csinálni!

2. Nem hasonlítgani!

Eddig jutottam egyelőre.

Anyukámat leszedték a gépről.

Most valahogy sok a mondókám.

Tegnap találkoztam egy lélegeztető géppel. Sajnos az anyámat lélegezteti. Eléggé borzalmas; ehhez képest a két fridzsider méretű ferezis-gép smafu. Anyám nagyrészt altatásban van, mert hát vizsonylag kevesen vannak azok, akik jól bírják a géppel-lélegeztetést, amikor is a szájon keresztül levezetnek a tüdőhöz vmi nem kicsi tubust és a gyomornedvet az orron vezetik ki. De állítólag ma már leveszik róla.

Természetesen az orvosoknak fogalmuk sincs, hogy mitől romlott ennyire az állapota. Már mér is lenne. Az osztályvezető főorvos – aki egyébként anyám jó ismerőse – vonogatta a vállát és közölte, hogy csak találgatni tud, de azt meg minek, majd elsütött egy libákkal kapcsolatos poént, amiről nem teljesen értettem, hogy hogy jön ez ide.

Ezen túl tegnap találkoztam egy e-Magyarországponttal. Felemelő érzés volt a budai MÁV kórház portáján emilezni és wiwezni.

Még ezen is túl tegnap megnéztük Koltay Gábor Trianon c. filmjét. Az egész olyan, mint egy színes-szagos ápr.4-i áltisis ünnepség (versmondás, éneklés, zászlóbehozatal mind megvan), sok sületlenséggel meghintve. Az egyetlen, amit adott nekem a film, hogy valamennyire átéreztem, hogy az akkori embereknek körülbelül mit jelenthetett a Versailles-i békeszerződés.

Ma este mentőautóval utaztam Buda egyik végébőla másikba. A mamámat vitték a tüdőklinikára a margit kórházból (ahova otthonról szállították), mert ott nem fogadták.

Asztmás rohamot kapott. Kilenckor jöttünk el, akkor már jobban volt. Az egész a hülye interferon miatt van. Vaze.

És még a pasim se jön haza, hanem a kocert után elment borozni. persze hívott, de nekem most nincs kedvem különféle embereket szórakoztatni, figyelmesen hallgatni a történeteket és még velős kérdéseket is feltenni.

És már a 4. nap is letelt cigi nélkül. Így estefele most nehéz volt.

Jaj, már megint beszart a gépem, és vmilyen scripteket nem hajlandó olvasni. Mindez a virusirtó program miatt, az pedig a Zafi 32b vírus miatt. Most valamilyen panda van a gépemen, az viszont nagyon lelassítja az amúgy sem gyors opera böngészőt, amit most az IE kiváltására kell használnom pár napig. Hjaj.

És holnap mazochista leszek: megnézem a Trianon c. filmet az ipszilonos Kiltay Gábor agyából.

Ma csak délután hiányzott a cigi, de akkor (most) eléggé.

Azért a munkahelyen nehezebb ez a nem-dohányzás dolog.

De ügyes vagyok és kibírom! És nem hízom meg.

Az életemben úgy tűnik van két, egymás kizáró tényező. Csak az a kérdés, hogy melyiket zárjam ki. Azt amelyiket valamennyire ismerem már, vagy azt amelyiket nem annyira és a pillanatnyi sikertelenség elveszi a kedvem tőle? Jujuj. Vagy legyek kitartóbb? Nyilván, még azért próbálkozni kell.

Ez a 100. post.

A pasim sört iszik és meccset néz. Ilyen sem történt, mióta ismerem. Mellesleg én is meccset nézek, ilyen is legutóbb két éve történt a vb döntő alkalmával.

A második nap is eltelt cigi nélkül. Nem mondom, jó párszor eszembe jutott, hogy milyen jól esne egy slukk. Új idegesség-nyugtató megoldás után kell néznem. Már be is szereztem egy “rózsafüzért”, amit ha ideges vagyok, akkor morzsolhatok. Illetve rágókkal és hámozott répadarabkákkal szerelem fel magam. Valahogy csak menni fog.

Főleg így a kedvenc lecsóm után slukkolnék egy jót. Na, mindegy.

Már fél nap eltelt a cigi nélkül. Eddig kb 5-ször jutott eszembe, hogy milyen jó lesz majd rágyújtani pl reggeli, ebéd után, meg ha hazaértem a vásárlásból. Aztán persze felidéztem magamban azt, hogy én épp leszokok. Nincs semmi szenvedés, csak eszembe jut, hogy most jó lenne egy szál. Még “szerencse”, hogy kicsit fáj a torkom és így kisebb a késztetés.