Lucát is megtaláltam a fotográfusok közt. És azt a tökéletes képet, amiről írtam.

Azóta újabb képeket csinált Benőhöz: úgy tűnik nehezen megy a szakadás. Persze miért is kellene könnyen mennie; de azért remélem egyszer csak sikerül neki “új” életet kezdenie – szellemek nélkül.

Nem biztos, hogy nekem sikerült – bárhogy is jártatom a pofám.

Számok, számok. Mint pl ez.
Átlagosan ennyi órát tart elolvasni hangosan egy hétköznap megjelenő Washington Postot: 28.
A balti államokban 1990 óta ennyi miniszterelnök töltötte le szolgálati idéjét teljesen: 0.
****

Újabb gyöngyösbolt. Újabb lelkes tulajdonos – de legalább nagyon szép cseh gyöngyöket árul. Remélem nem túl naív. Májusban nyitott, amikor a nyaklánc-biznisz jól megy, de mint annyi minden más, januártól márciusig csak döglődés van. Remélem van neki puffere.

Az elmúlt két hétben két gyerek is potyogott az égből (Lili és Szonja) az ismerősi körben. Kicsit kezdek frusztrálódni – persze tudom, hogy az nem használ. A pasim anyukája az én koromban már háromgyerekes anyuka volt. Huh.

Tegnap találkoztam Benkő Imrével. Persze ő nem tudja, hogy találkozott velem, de ez mindegy is. Féner mellett őt is szeretem. Többek közt azért, mert van humora.

Nem, nem, nem!
Gyakorlom a nem-mondást. Kicsit előbb is megtehettem volna.
Igazából minden a gyerekkoromra – ezzel persze nem mondam valami meglepőt – pontosabban Pöttyös Pannira vezethető vissza. Az első könyv, amit elolvastam Szepes Mária Pöttyös Pannija volt. Panni 4-5 éves óvodás volt, én meg 9 éves iskolás. Egy szép, mosolygós napon Panni mindenre nemet mondott: nem evett, nem játszott, nem mosakodott, nem hagyta abba. Anyukája megfenyegette: ha mégegyszer nemet mondasz elviszlek a Kovács bácsihoz, aki majd megjavít! Így is lészen, Panni nemlegelt, anyuka elvitte. Panni egész egy órát töltött Kovács bácsinál, csöndben. Anyuka visszagérkezett, Panni megjavult: attól fogva mindig igenelt.
Kovács bácsi rám is erős hatással volt: megijedtem, hogy esetleg engem is elvihetnek a szüleim ahhoz a bácsihoz, aki a Csatárka utca sarkán lakott egy romos házikóban.

Két pogácsa beszélget:
- Képzeld, felvételiztem az egyetemre!
- És?? Felvettek?
- Áá, egy pogácsát?!

Ez jutott eszembe az idei felvételi-mizériáról és a valóban rekordokat döntő ponthatárokról.
A hugomat viszont felvették! Szeptembertől Debrecenben fog szobát bérelni, miközben Freud és Jung munkásságát hasonlítja össze kognitív szempontból. Mellkasomat szétfeszíti a nővéri büszkeség. Az én pici, nyafkás hugom hogy megnőtt, milyen szép és okos lett és hasonló testvéri ömlengések.

A hugom életútja eddig tökéletes ellentéte az enyémnek. Ő például már másodikos gimnazistaként tudta, hogy pszichólógiát akar tanulni, és már akkor elkezdett előkészítőre járni. Én mindig csak toltam a kérdést magam előtt, 1995. február 28-n, este 10 órakor csak ültem a másnap reggel postázandó egyetemi jelentkezési lapok felett, és nem tudtam, hogy mit szeretnék, mit írjak oda. Vártam az isteni sugallatot. Ez az én eposzi toposzom, a “Mi leszek, ha nagy leszek” kérdéskör, ami azóta se lett megválaszolva. Nyilván mindenkinek megvan a maga toposza, amit hosszasan és sokat csócsál; a hugomé biztos nem ez (lesz). Az anyukámé a kövérség, elhízás, fogyókúra.

Turistáztunk tegnap a Halászbástyán, ahogy tette a Népszabi újságírója is. A cikkben megemlíti, hogy alig egy lélek nézi a kilátást a Halászbástya emeletéről, illetve hogy 330 ft a beugró oda. A kettő persze nem valószínű, hogy összefügg, hiszen nem a másfél eurós díj tartja visza a turistákat, hanem inkább az, hogy nagyjából ugyanaz látható fentről, mint lentről – csak nagyobb a tolongás. Valamint a jegyszedő hapsit nem nagyon zavarja a feladata, inkább mobiltelefonál és magyarul – de úgy intenzíven – kommunikál a csodálkozó olaszokkal.

Az viszont kimaradt a cikkből, hogy a kilátásért a budapestieknek is ugyanúgy kell fizetni. Erre lehet azt mondani, hogy itt kérem nincs megkülönböztetés a német turisták és a nyolcadik kerületi lakosok közt; egyenlőbbek az egyenlőknél. Lehetne, de szerintem baromi nagy faszság. Már miért kellene nekem fizetni a Halászbástya-kilátásért; nekem, tősgyökeres budapestinek, a várban lakóknak, az újpestieknek, egyáltalán az összes budapestienek? Vagy talán tévedek, amikor azt gondolom, hogy a Halászbástya-kilátás minden budapestit megillet, csupáncsak azért, mert budapestiek?! Miért korlátozza ezt az I. kerületi önkormányzat? Netán a 330 forintokból akarja betömködni a költségvetési lyukakat?

Oké, ne legyek annyira sóher, támogassuk az I. kerületi. önkormányzatot – de akkor sem értem, hogy miért így. Pekingben, és más nagyobb kínai városokban rengeteg csodaszép park van, ahova természetesen mindenkinek belépőt kell fizetni. Igen, de a helyi erőknek csupán jelképes összeget, havonta 1-2 juant, aminek fejében akár 30 napon keresztül nyitástól zárásig tajcsizhatnak ottan. Ez egy ideális megoldás. Turisták fizessetek, a helyiek viszont élvezhessék a KÖZÖS jót.

Egyéb megoldásként felmerülhetne még, hogy a Vár bejáratánál a turisták – a budapesti állandó lakóhellyel nem rendelkezők – leszurkolnak adott összeget, és a Vár területén lévő összes nézhető, tapogatható helyre az belépést biztosít. Természetesen erre is van kínai példám: a világörögség részét képező Longsheng rizsteraszokhoz – ami sok-sok négyeztkilométert és több nemzetiségi falut foglal magába – möndössze 50 jüan (1250 ft) a beugró fejenként. Annyi, mint a guilini Seven Star parkba.

Nem váltott ki túl nagy visszhangot a főzősblog ötletem; ezek szerint senkinek sincs főzős tapasztalata, kalandja. Vagy csak nem akarja megosztani. Vagy nem is annyira fontos másoknak az evés meg a konyha, mint nekem. Ez persze nem tántorít el, megyek és leszek donkihóte.

Pedig a konyha ugyebár egy központi hely. Elsősorban ott eszünk, de talán a bulikban betöltött szerepe még fontosabb. A mi konyhánk 8-10 nm (a nappali meg 30), mégis mindig ott nyomorog mindenki, alig lehet kinyitni a hűtőt, kihúzni a dugót, netán megszerezni az asztalon lévő utolsó darab szendvicset. Ezen kívül a konyha a nagy megváltó beszélgetések színtere is – küldön figyelmet érdemel a két baromi kényelmetlen szék, – inkább sámli – amin ücsörögni szoktunk ilyenkor. (Amúgy most fel is merült bennem, hogy talán kiegyensúlyozottabb hangulatban telnének egynémely beszélgetések, ha a konyhai székek kényelmesebbek lennének.) Ja igen, és a konyha – a szüleimé – volt a színtere valaha fodrászati kísérleteimnek is. Azt olvastam valami tinimagazinban ugyanis, hogy a sütő melege előhozza a hajból a csodaszép loknikat, amilyeneket akartam. (Ők biztos a hajsütőre gondoltak…) Nosza, fogtam magam, begyújtottam a sütőt és szépen belelógattam a fejem, hogy olyan hullámos legyen a hajam, mint azé a csajé a képen. Körülbelül egy órát tartottam a fejem a sütőben – egy csöppet meg is égettem magam – de sajnos nem lett hullámosabb a hajam, mint máskor. Úgyhogy visszatértem a jól bevált fejlelógatós módszerhez, aminek hátulütője volt viszont, hogy a végén ősasszonynak néztem ki. A módszert azóta tökéletesítettem, a hajam jellege megmaradt.

Ismét új családtaggal gyarapodtunk: a pasim kamerás mobilt kapott a cégétől. Egyelőre vele kel és vele fekszik. Ezt onnan lehet tudni, hogy reggel wc-papíros mms-t kapok este meg hangfalosat. Megörökíti élete nagy eseményeit. Hogy örül ennek a T-Mobile meg a sok mms-kutató.

Már megint nagyon jót főztem, és ennek kapcsán rájöttem, hogy a hazai blogvilágban viszonylag kevés főzős-kaja blog van. Én pl eggyel sem találkoztam, aminek kifejezetten ez lett volna a témája, és csak egy olyat láttam, amelyik szólt az evésről, de az meg egy fogyókúrás blog volt. Meg ott van a Medwe étteremkritikái. Márpedig a (jó) kajálás az egy nagyon fontos dolog – ha nem az egyik legfontosabb. Magunkon is észrevettem, hogy egy jó hami után sokkal jobban tudunk olyan dolgokat megbeszélni, amin egy rossz kaja esetén veszekednénk. (Ami ott kezdődne, hogy éhen maradunk, és korgó gyomorral ugyebár ingerlékenyebb az ember..;-) Ez persze oda vezethet, hogy aki rakottkruplis-pekingikacsás lecsó mellett szeretne velem valamit megbeszélni, annak eleve nyert ügye van.

Szóval arra az ötletre jutottam, hogy csinálni kéne egy közös főzős-zabálós blogot több kéz többet főz alapon. Lehetne étteremfikával fűszerezni. Az úgyis megy nekem, specialitásom a pincérek bosszantása. Van valakinek kedve?

Ez kész, jöhet a hetedik! A NOL-cikk címe árulkodó. Ugyan ezt idézetnek szánták – miszerint egy netes fórumon valaki beírt, hogy a hatodikat elolvasta, és jöhet a hetedik – mégis inkább az ún. HP-jelenség mibenlétéről szól a címadás. Hatodik kipipálva, a hetedik meg 1200 oldalas lesz és soha nem látott rekordokat fog döntögetni.

Kezd határozottan idegesíteni a HP köré kerített mértéktelen hype és sztárolás, az, hogy arról szól egy újságcikk, hogy másodpercenként 13 példányt adtak el a könyvből, és egy kislánynak maga dumbledor professzor nyújtotta át az új részt, hogy az elmúlt egy évben többször is majdnem nemzeti gyász lett abból, hogy kiszivárgott egy-egy részlet a könyvből, hogy a HP sikeréhez minden alkalommal hozzá kell tenni azt is, hogy a gyerekek visszatértek a könyvekhez. (Persze, ez utóbbi értékelendő, de már legalább harmincszor hallottam ezt az érvet. Elismerem, hogy én sem Gárdonyi miatt kaptam rá az olvasásra, de szegény Pöttyös Panniból nem lett akkora sztár mint HP-ből.)

Pedig én is szokványos HP-rajongónak indultam: 2000-ben pl egy hét alatt nyomtam le az első három kötetet. (Igaz, azok összesen tartalmaztak annyi oldalt, mint a hatodik.) Még Somának is abból olvastunk fel a kórházban. (Mindig reklamált, hogy csak a 154. oldalig jut általunk, és azt a fejezetet már ötször hallotta. Ugyanis mi azt hittük, hogy elaludt, így mindig újrakezdtük a fejezetet. A második könyvig nem jutottunk el.) Sőt, HP-háziversenyünk is volt, négy csapattal. A papám hímzett hozzá pólót, én a Griffendélben voltam, a póló meg most a pizsama-alkalmatosságok közt tárolódik.

Az ötödik könyvnél azonban lelült a lelkesedésem, igazából nem tudom miért. Az ötödik rész már nem volt olyan sodró erejú, nem volt újdonság – legalábbis műfajilag nem -, és már akkor is kezdtem telítődni a sok reklámmal. Persze érdekel a hatodik, meg fogom venni, el fogom olvasni, de egyáltalán remegek az izgalomtól, és nem érzek arra késztetést, hogy a fórumokat bújjam azt kurkászva, hogy hátha valaki mégis elpöttyinti dióhéjban a történetet.

A húsleves, az mindenre jó – vélekedett nagymamám, és én is osztom ezt a nézetet. Most például egy egész fejre kiterjedt hangszalag-gyulladást tervezek kikúrálni az én húslevesemmel. Szigorúan marhalábszár és rengeteg répa. Néha gyömbért és/vagy curry-t is rakok bele a megfázás jellegétől függően. Jelen esetben viszont elfogyott a gyömbér, úgyhogy kénytelen vagyok beérni a curry-vel. Már három órája fő, a negyedikben leveszem.

Amúgy pont egy éve nem dohányzom. (Najó, a hivatalos szülinapon Kantonban nyeltem a szmogot, és nem volt időm megemlékezni e jeles napról.) Ez alatt az egy év alatt megerősödött bennem a hit, hogy leszokni nem lehet, csak épp nem-dohányozni. Az anyukám is épp egy éve csatlakozott a füstnélküliekhez; ő kb 40 évet töltött a cigaretta társaságában. Habár rengeteg orvos figyelmeztette, hogy a hörgőcskéi nem bírják a nikotint, ő – vérbeli orvosként – csak legyintett, és ún. lájtosabb cigikre gyújtott. Aztán jött a lélegeztető, és az meggyőzte.

Megint nagyon ügyes voltam, és rájöttem, hogy mitől volt szétesve az oldal. Mindenről az Index és Gyurcsány Ferenc tehet, amennyiben túl nagy képet közöltek róla, amit én belinkeltem és ami szétfeszítette a kereteket. De megint megküzdöttem Góliáttal és a küzdelem végére parányi méretűre zsugorítottam.

Yangshuo-ban találkoztunk Grünwald Imrével. Éppen egy pólóra alkudoztunk a “nem annyira hülye túrista” módon, ami azt jelenti, hogy a kimondott árnak csak a harmadát fizettük, illetve arra alkudtunk szorgalmasan. Imre jött és röhögött, majd beszólt kínaiul az eladónak, hogy egyezzen már meg velünk. Ő napi 30 jüanból is meg tudta oldani az életét (15 jüan a szállás, a többi az étkezés, és egy jüan az manapság 25-30 forint körül van), így nyilván tisztában volt azzal, hogy mennyire vagyunk leszedve a boltos által. Amúgy nem egészen 25 percet töltöttünk együtt, egymás életéből: ő a buszra várt, mi meg az utitársainkra. Ez alatt a 25 perc alatt megtudtuk, hogy egy éve él Kínában, angolul tanít, van egy kínai barátnője, jogot tanul itthon, rádiózott korábban, 30 jüanból eléldegél egy nap és hogy hogyan mondják a bazdmeget kínaiul. Aztán ő felszállt a Guilinba tartó buszra – ahonnan Hong Kongba ment -, mi pedig hajókáztunk egyet a Li folyón az alábbi vizi alkalmatossággal.

Itteni idő szerint hajnali 3 óta vagyot talpon. Elpakoltam, mostam – kétszer is -, gyömbérlevest főztem és sétáltam a napos Pozsonyi úton, újságokat szereztem be. Most viaskodok a teknikával, mert nem tudom letölteni azt a 636 levelt – amiből 620 spam -, ami az elmúlt 3 hétben érkezett a levelesládikómba.

Közben pedig az ecetes húsgombócra, a savanyított retekre, a szójás uborkára és a szójatejre gondolok. Ez volt a reggeli általában – már amikor elértük. És gondolok még a yao nénikre, akik 20 jüanért kibontják a homlok-kontyba tekert, bokáig érő hajukat. És a fülöp-szigeteki pincérre, aki szerint a kínaiak lusták, és csak ülni akarnak. És az a guilini pincércsaj is eszembe jutott, akinek a szívébe loptam magam azzal, hogy megdicsértem a felszolgáló-munkaruháját, majd közöltem, hogy én is olyat akarok. Lett is, 120 jüanért szép kínai pólóm. Csak el kell kezdeni az emlékezést, és egyik hozza a másikat. Az ismerősök várakozó szemekkel néznek, hogy meséljek valami érdekeset, izgalmasat, és persze hirtelen semmit sem tudok mondani, senkinek, és így sok mindent én is elfelejtek.

Gyula szerint azok az emberi életre alkalmatlan helyek, ahol nincsenek kínaiak. Kínai árusok mápedig mindenütt vannk: Pale-ban, Dubrovnikban és persze cseppkőbarlangok mélyén. Hiszen köztudott: mindenki szeret fényképezkedni a “haját fésülő tündér” vagy az “oroszlán vendégeit búcsuztatja” cseppkövek előtt. És ezt valakinek ki kell szolgálni természetesen. Már miért ne lehetne fényképész-standja az embernek egy cseppkőbarlangban. Vagy kettő. A kínaiak az igazi kapitalisták. Guilinban legalábbis.

Most ujra Pekingben. Sajnos csak egy napra. Az elmult harom evben – amit nem toltottem itt – felepult egy metrovonal (najo, az mar akkor is majdnem kesz volt), legalabb 100 lakopark – egyenkent 200-5000 lakassal -, szamtalan fenyes epulet, egy vigalmi negyed, es a kreszt is tanulmanyoztak egy kicsit. De tenyleg csak kicsit, epp csak annyira, hogy nem erzed ugy, hogy minden biciklis a kocsi ele akarja vetni magat.

Eleddig nagy szahibkodas folyt, azaz elveztuk azt, hogy az orszag meg magyar zsebnek is kurva olcso – egyelore. Ma peldaul masszazson voltam, a legjobban a fej, ful es fenek masszazs tetszett. De korabban meg labmasszazson voltunk, akkor kicsit rossz erzesem volt, hogy ejjel 11-kor dolgoztatok fiatalokat. Egyszer meg kibereltunk negyen egy taxist egy napra potom tizezer forintert, aki 250 km-t furikazott velunk az ezer meter magasan levo rizsultetveny es a forro hegyi furdo kozt. A hordszek azonban mar tul sok szahibkodas volt nekem: nem vitt ra a lelek, hogy parnak kozt vitessem magam a csuszos rizsfoldon. Pedig tudom, hogy a hordar ebbol vesz a gyerekenek masik nadragot. Bele is csusztam az ultetvenybe; bokaig saros is lettem.

Guilin – ahol az elmult egy hetet toltottuk – mar videk am, annak ellenere, hogy egymillioan laknak ott. Ezt onnan lehet lemerni,hogy hany kisgyerek helllooooo-zik az utcan, illetve hogy hanyan akarnak kozos fenykepet. En ot emberrel fenykepezkedtem. Hong Kongban bezzeg meg csak rank sem hederitettek, ott megszoktak mar a nagyorruakat.

Megvolt a kigyo is. Sult formatumban. Egesz finom, a marha es a csirke kozt van feluton. Csak kicsit csontos es a boret nehez elharapni. Gyomberes-hagymas fuszerezessel ettuk. Gyomberrel amugy kolaban is talalkoztam: Makaon az extra a citromos-gyomberes forralt kola. Nem rossz, de nem fogok raszokni.
Most cukorsuveg-hegyeket nezunk, de nem am a katalogusban, es nagyookat alkuszunk a piacon. Turistaelet Kinaban.

Kezdem megtapasztalni a kinai virtualis nagy falat. A blogspot pl le van tiltva, nem tudok megnezni egyetlen blogspotos blogot sem. A gugli meg hibauzenetbe valt at ha beirom azt hogy “falun gong”. A BBC viszont bejon.

Amugy meg epp Kantonban vagyunk (Guangzhou) a Shamian szigeten, ahova anno telepitettek a gyarmatositasi szandekkal erkezo angolokat es franciakat. Vonattal es hajoval jottunk, a hajon extra 30 juanert felengedtek minket a kapitanyi kuckoba. Ott is kopkodtek, csak nem a foldre hanem a szemetesbe. Hiaba, kezd hatni a kopkodes-tilalmi kampany. A kopkodest amugy 1500 hong kongi dollarral buntetik Hong Kongban. Nem is kopkod senki. Makaon is csak kicsit. Voltunk a Makaohoz tartozo egyik szigeten egy romkat templomban. Kisjezus es Maria is kinai volt. De ez valami helyi hatas lehet, mert masutt nem lattunk azsiai Jezuskat kereszteny templomokban.