Katt.

Majdnem tökéletes nap volt. Őszi napsütés Bécsben, capuccino, dim sum, nyugalom. És halszemen keresztül néztem az egész várost. Lomographer lettem.

Olyan családot szeretnék, ahol a családtagok nemcsak a születésnapokon találkoznak. Olyan családot, ahova fel lehet csak úgy ugrani enni-inni, beszélgetni. Hozzánk, hozzájuk. Olyan családot, ahol érdeklődnek egymás iránt a családtagok.

Ezek közül momentán egyik sincs meg. A mi családunk eleve kicsi; a 2. vh megtette a hatását. 9 fő, ha a fiatalok párkapcsolatait nem számoljuk. Ez a kilenc ember mostanában már csak évente 2-3-szor találkozik (összevont születésnapokon) annak ellenére, hogy nincs öt kilométer távolság egyik családrész közt sem. Korábban évente 4-5 ször találkoztunk, az elmúlt 30 év spontán találkozásait pedig egy kezemen meg tudnám számolni. Ez így alakult, s most már talán értelmetlen kérdés, hogy ki tehet róla, és miért, mivel nem valószínű, hogy szignifikáns változás állna be.

A Margit-hídon állva 20 percen keresztül néztem a Cricital Mass felvonulást. Igazi “power to the people” érzés volt, ahogy a biciklisták és a különböző kerékkel rendelkező alkalmatosságokon érkezők elfoglalták az autósok egyik főútvonalát. Fantasztikus érzés volt a kisegítőkerekes (vagy hogy mondják) biciklivel száguldozó három éves gyerket, és a pincéből elővarázsolt Camping-biciklin nyomuló legalább 80 éves bácsit látni. Meg a sok furcsa szerkezetet: volt gördeszkára szerelt biciklikerék-szerű egykerekű, Volt hatalamas és kisméretű egykerekű, volt kétágú roller, fekvős bicikli, hármas tandem és az hatalmas kerék hez kötött pici kerék ősbicikli, valamint a Margit-szigetről exportált műanyag kerekes autó. Volt, aki a hátán hozta a kutyáját, volt aki két oldalt két gyerekét tolta, volt bányászlámpás kislány, volt aki a munkából jött a szép öltönyében és volt aki egykerekűn éppen vacsorázott.
Ám a gyalogosok közül nem mindenki osztotta a lelkesedésem.

Zsák a foltját? Vagy se zsák, se folt nem vagyunk?
Léphetünk-e kétszer ugyanabba a folyóba? – kérdezte a kínai bölcs.
Ilyen életbölcsességek is vannak ám.

Mindenkinek a saját puttonya a legnehezebb, de az legalább a sajátja.
Efféle életbölcsességeken gondolkodom.
***

Balázs szerint én egy decens non-konform vagyok. Azaz nem olyan, aki nagyon látványosan (és itt az öltözködési-, szóhasználati-, ivási – és droghasználati szokásokat érti) lázad, hanem úgy csendesen, (látszólag) belesimulva a többségi társadalomba.
Je ne sais pas.
****

A mai napi jó hír. Igazából nem is szimplán jó hír, hanem vidám furcsaság. A címe lehetne az, hogy “A belga kapcsolat”.
Csöng a telefon a munkahelyemen és beleszólnak: WJ vagyok és WJ-t keresem. Én vagyok, mondom. Erre jön a történet: egy belga szerverről hozzá érkeznek ‘mail delivery failure’ üzenetek, az eredeti levelek feladója pedig én vagyok, ám a belga szerver neki küldözgeti vissza. Nem kétséges, megint vírusos a gépem, de ő meg kicsoda. Két WJ-t ismerek magamon kívül: a nagynénémet és a nagypapám unokaöccsének feleségét, de ők meg Bécsben élnek, és legutoljára két évesen láttam. Hát ő az. A bécsi WJ. Gondolta, itt van Pesten pár órát és felhív, hamár az internet ilyen jól összehozott minket. Fellapozta munkahelyem telefonszámát és tárcsázott. Most 61 éves, és 4 hónapja nagymama. Ő is piackutatóként dolgozott. És puszil mindenkit.
Elkértem a mobilszámát: kis lépés a családegyesítésben, de lépés.

Kitaláltam a ‘minden napra egy jó hír’ programot. Az ötlet igazából nem is eredeti, mert már egyszer kitaláltam 93-ban. A kibucban bevált. Szemezgetés az akkori jó hírekből: milyen izgalmas dolog 200 személyre rántottát csinálni; milyen kedvesek voltak a gyerekek a bölcsiben; egy óra alatt sikerült 100 jojoba-palántát elültetni.

A mai jó hír: vettem egy nagyon vidám csíkozású zoknit.
****

Annyi minden érzés kavarog bennem, és képtelen vagyok most rendet rakni. Változok, az biztos. Érzem, ahogy valami kijön belőlem, de nem tudom, hogy mi. Feszít az a valami, de nagyon.

Még jó, hogy magamban – amikor képzeletbeli párbeszédeket folytatok – a sebnyalogatás abbahagyására buzdítom azt, akivel beszélek. Még jó, ugyanis belőlem, akaratom ellenére, jön, mint a láva. De igazából most már elég ebből a böfögésből, eleget ápolgattam a kis sértődésemet. Igazából a sérelem-hánytorgatásnak nincs is értelme. Jól esik néha, de nincs értelme.

Ez többnyire egy (belső) monológ, ami sok dolog miatt jött létre. Részben öngyógyítás (ahogy a naplóírás nálam, általában), részben önmegismerés, részben egy kis exhibicionizmus, részben írásgyakorlat, részben mások véleménye felőli érdeklődés, és részben idealizmus: nyitásommal talán egy hangyafasznyit hozzájárulok egy jobban működő nyilvánosság kialakulásához. (A szakmai, közéleti – tehát nem egoblogok – blogok, viták meg talán méginkább többet tesznek/tehetnek ezügyben.)

A paradox a dologban az, hogy mindenféle okoknál fogva, néha nem a leglényegebbet írom, merthát az mégiscsak magánügy, akit érdekel, az kérdezze meg. Akkor meg mivégre ez az egész? Betölti-e fentebbi célját a blog?
****

Tegnap találtam magamnak valamit. A szomszédban tavaly ősszel kivágták a nagy nyárfát, pontosabban, csak egy egyméteres kopasz csonkot hagytak. Most pedig már a második emeletig ér, zöldellnek a levelei és csodaszép, erős. Azt képzelem, hogy ez a fa vagyok (leszek) én.
****

Nem világít az MR-ben – mármint a csontvelő (asszem). És ez jó, mert újraépülnek a sejtek, szövetek anyukámban. Jelen körülmények közt ez jó hír, habár tudja, sosem gyógyul meg teljesen.

A tegnapi nap felfedezése volt az is, hogy megláttam az ujján egy pecsétgyűrűt. Végigfutott a hátamon a hideg, és feltettem a kérdést magamnak: ugyan miért is tetszett nekem valaki, aki képes pecsétgyűrűt felvenni?!

újra van indexem.
Első nap az iskolában, és máris sok ismerős arc. Viccelődő programvezető, érdekesnek ígérkező előadások. Az elmúlt hetek bizonytalansága után végre azt éreztem, hogy ez jó lesz, ez izgalmas és legfőképpen ez egy érdeklődő közeg. Az emberek sokfélék, trénertől kezdve kommunikáció-oktatóig mindenféle foglalkozás megtalálható. A sokféleség lehet persze hátrány – senki sem tud igazán mély, szakmai kritikát gyakorolni – de előny is, hiszen rengeteg új nézőpont merülhet fel. Remélhetőleg ez utóbbi fog érvényesülni. A nyitás, az új ingerek, a fejlődés ígérete. És ez mindig felvillanyoz.

Újabb asztalracsapás: most a családban.
Kiabáltam a szüleimmel, hogy folyton csak veszekednek, akkor is, amikor velem foglalkoznak. Kiabáltam, hogy 30 éve ez megy, járják a köreiket, és ebből elegem van. És némileg szemrehánytam, hogy részben ezért építgettem magamban hasztalan elméleteket, és ezért van az most, ami. Ez önmagában persze csúsztatás, hiszen a múlt az múlt, és már eléggé felnőtt vagyok ahhoz, hogy válasszak: hogyan is akarok élni. De az alapvető “programbeégetés” kisgyerekkorban már megtörtént, amikor – talán a sok veszekedés miatt – nem mindig éreztem, hogy harmonikus, szeretetteljes légkörben élek. Részben innen a konfliktuskerülés, a békesség mindenek felett, az alkalmazkodás.

Kiabáltam anyukámmal is: akaratán kívül bizonytalanná tett, mert ő is az (volt). Talán kicsit igazságtalan voltam, hiszen ez már megtörtént, és csak rajtam múlik, hogy mit kezdek ezzel: így maradok, vagy lassan leépítem, beheggesztem a vélt/valós sebeket. Kiabáltam, mert megijedtem attól, hogy ugyanazt produkálom amit ő, és amit nem akarok. És kiabáltam, mert szeretném megspórolni a változással/változtatással járó nehézségeket, és mert én alapvetően nyugalmat és feloldódást szeretnék a kiabálás helyett.

Úgy tűnik, ez a konfliktusok időszaka számomra.

Fogadkozom magamban, hogy én aztán nem fogok úgy viselkedni, mint a szüleim. Én biztos nem fogok 30 évig ugyanazon rágódni, körbe-körbe járni. És néha teljesen megijedek magamtól, mert anyukám reakcióit vélem felfedezni magamban. Ilyenkor visszahőkölök, jobban megértem őt, de tudom: nem akarok így élni, bizonytalanul, követelőzve, mint egy kisgyerek.
Persze érthető a dolog: mégiscsak ebben éltem 22 évig. De tudok-e változtatni a beégetett programon, felismerem-e a szituációkat, a félrevivő gondolatmeneteket?
***

Hugom sírva érkezett haza: rossz kedvének egyik részét az képezi, hogy nem lehet a barátjával. Nemcsak most, az első egyedül töltött hét után, de általában is kissé morózus, ha nem találkozhat vele. Ijesztő ezt látnom: nem biztos, hogy jó, ha érzelmileg ennyire függ valakitől. Persze szólni nem lehet, hogy “Anikó, ne függjél, mert hosszú távon az nem jó neked”, mert úgysem hiszi el, meg ő úgyis szerelmes. csak asszisztálni lehet a valamikori (remélhetőleg nem túl fájdalmas) felismeréshez.
A másik oldalról meg érthető az egész: 19 évesen kikerült a kis meleg fészekből, most már neki kell megteremtenie az életét; perszehogy nagyon várja a megszokott, biztonságos dolgokat, embereket.

***
A buliban ismét alakítottam: (majdnem) sikerült bemutatkoznom valakinek, akit kb 10 éve ismerek, csak most 14 kilóval több van rajta, mint legutóbbi találkozásunkkor.

Érzem a késztetést, hogy írjak valamit, de mégsem tudok. Kimerültem az elmúlt napok lelkiéletében. A nagy felismerések, rácsodálkozások kivették az energiát belőlem. Meg a felfázás is.

Mostanában ilyen cikkeket olvasok. (Van ennek egy első része is.)

Néhány dolgot annyira találónak érzek, hogy magamban hangosan röhögtem: hát igen, néha (?) én is ebbe a logikai csapdába esek, és tényleg mekkora hülyeség. És valóban, többnyire ugyanazt a rossz gondolati sémát követem, rossz beidegződések miatt. “Aki titkon attól fél, hogy nem szerethető, az kiélezetten fogékony lesz mindenolyan jelzésre, amiből erre tud következtetni.”
Egyszerűnek hangzik, de borzasztó nehéz ezeket a lelki súlyokat, szorongásokat lerakni és feloldódni. Viszont mennyire felszabadító és jó érzés.

Mintha kétszer olyan hosszú lenne minden nap, mint eddig. Mintha nem is két hét, hanem egy hónap telt volna el. Nekem már két hét, de lehet, hogy másnak még csak két hét. Teszek-veszek, emberekkel találkozom, új dolgokba fogok, de az agyam csak egyetlenegy kérdés körül forog, képtelen vagyok bármi másra tartósan odafigyelni.

Jó és rossz is ez. Jó, mert legalább letisztulnak a dolgok, a hiány érzete mellett talán sikerül beazonosítanom más érzéseket is. Rossz, mert nem tudok igazán mással foglalkozni, az agyamat lefoglaló egyetlenegy kérdés mindig beúszik, bármit is csinálok.

Pedig ma, 13 év kihagyás után, ismét megyek jazzbalettra. Kiváncsi vagyok, hogy mennyire rozsdásodtam be. Az nem kérdés, hogy nagyon. A kérdés az, hogy mennyire nagyon. Korábban sem voltam az az kínai akrobatalány alkat, de mostanra már derékfájós öreglány lettem.
****

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy megcsalt az egyik barátnőmmel. Üvöltöttem, mint egy fúria. Nagyon rossz volt fúriának lenni, nem is akarok még egyszer. Tudtam, hogy nem használ semmit – sőt -, szégyelltem is magam, de vitt a sértettség érzése, és csak üvöltöttem, amitől rosszabb lett, és amitől még jobban üvöltöttem. Rosszabb volt, mint egy zöld trutymós rémálom.

Újabb lelet.
“Keresem az igazit, na már nem nőben, csak hangfalkábelben, olyat drótot, ami minden másnál jobb, nem állati sérülékeny, etc.”

Az elmúlt két hétvége komoly kihívás volt a szüleimnek. Előbb a nagyobbik lányuk drasztikus hangulatváltozásaival kellett megküzdeniük, most pedig a kisebbik pánikrohamával, ami még mindig nem csengett le.
Hugom holnap kezdi meg az egyetemista létet, de viszonylag távol a meleg otthoni fészektől, család, és egyelőre barátok nélkül. Mindez csak most tudatosult benne: a felvételi papírok leadásakor nemigen jutott eszébe, hogy az első pár héten egyedül lesz egy idegen lakásban. De nemcsak ezzel kell megküzdenie, hanem saját magával is: most még szentül hiszi, hogy senki sem fog vele barátkozni, átnéznek majd rajta és kénytelen lesz VBK-t inni a lepukkant kocsmákban, ahol az “ivós” évfolyamtársak tivornyáznak. A felismerés kétnapos sírást okozott, ám a pánikroham csak a vonat kigördülésével kezdődött el igazán: a wc-ből telefonált zokogva, hogy ő akkor most leszáll és hazajön.

Pedig mi igyekeztünk mindent megtenni. A magam részéről megpróbáltam elmagyarázni, hogy az évfolymatársai közül sokan vannak hasonló cipőben: nem ismernek senkit, idegen város, idegen házak, semmihez és senkihez sem kötődnek még. Ez sajnos nem hatott, így beszélgetésmintákat gyártottam azokra az esetekre, ha extra módon elanyátlanodva érezné magát, akkor se kelljen bánatosan a vidám többiek után néznie. Ez se hozta meg a várt eredményt. Legszívesebben igazából egy videófelvételt mutattam volna neki 2010-ből, amikor boldogan átveszi a diplomáját, majd nagyot ünnepel a csoporttársaival. Vagy 2008-ból, amikor a szigorlatra való tanulás címén összegyűlnek, de öt perc után már a jegyzeteket sem találják, s ezért inkább boroznak és pizzáznak.
****

Állítólag a (személyes) történelem mindig ismétli önmagát. Vagyis sokszor. De igazából ebben nincs is semmi meglepő, hiszen a gyerekek a szüleiktől egy sor mintázatot megtanulnak – ugyebár a szocializáció – arról, hogy hogyan is kell ezt a család dolgot csinálni, hogyan kell problémákat kezelni, és hogyan kell anyaként és apaként / férfiként és nőként kommunikálni. Felnőve nagyrészt ezeket a mintázatokat ismétlik. Persze eltérések akaratlanul is vannak, de a mintázatok nagy vonalakban egyezőek. Mindaddig, amíg a gyerek a fejére nem csap, hogy “basszus, ezt gyerekként hogy utáltam, és én is ezt csinálom”. Akkor van esély a módosításra. Bízok benned – ma egész nap ez motoszkált a fejemben.

17 évesen rájöttem, hogy nem lehet mindenütt ott lenni. Egyrészt fizikailag képtelenség, másrészt pedig nem is kell. Nem kell attól félni, hogy lemaradok valamiről, mert nem fogok. Kész. És onnantól fogva nem estem kétségbe, ha péntek este nem volt programom, ha a szombat estémet otthon kell töltenem a hugomra vigyázva. És ez maga után vonta azt is, hogy megnyugodtam és nem kerültem szánalmasabbnál szánalmasabb helyekre a görcsös programkeresés következtében.

A piknik-partin pedig újra éreztem a felismeréseket kisérő megkönnyebbülést: az emberek egy része egyszerűen nincs ott, ahol. Ültünk a karosszékben, néztük az embereket, akik látszólag beszélgettek, ám valójában azt találgatták, hogy a szomszéd kupac ember vajon miről társaloghat, és abba hogyan tudnának bekapcsolódni. Mintha lemaradnának valami fontos információról, buliról, csökkenne a szociális tőkéjük. Nem az adott pillanattal törődtek, hanem azzal, hogy nehogy egy eljövendő, ismeretlen valamit elmulasszanak.

Néha én sem vagyok ott, ahol. Érzek egy kis feszültséget, röpköd a szemem és a figyelmem: vajon mi lehet ezzel meg azzal, helyén van-e az az izé. Pörgök és túlpörgök, és a végén úgy érzem, hogy megint nem tudtam meg semmit, nem beszélgettem senkivel sem igazán. Újra és újra belesétálok ebbe a csapdába (is).

Így, a 30 felé közeledve különösen jól esik, ha huszonévesnek néznek. Ma például 25 évesnek nézett a Kati instruktor. Csak kérdés, hogy miért, mert azt azért nem gondolom, hogy olyan nagyon fiatalosan nézek ki. “Te fiatalabb lehetsz, mint a Balázs” – találgatott. A logikája valószínűleg az volt, hogy ha a Balázs az adatfelvételi igazgató, akkor a kis kutatólány biztos fiatalabb.

Gyűlnek-gyűlnek az instruktorok. Puszi Margó, puszi Margit! Majdnem csupa középkorú-idősebb nő. A szögedi instruktor rémtörténeteket mesél a másik cégről, a somogyi pedig a kérdezőket szidja, hogy rövig pórázon kell őket fogni. És csacsognak a különböző kutatócégek hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb kutatásairól, amikor azokat a műtőorvosokat kellett megkérdezni, akik havonta legalább 20 vakbélműtétet csinálnak, és kék műtőruhát hordanak. A 10 nő között 2 férfi van: ők csöndesek. Kicsit Capillária-érzésem van.
****

Egyre nagyobb a homály. Nincs értelme a sebnyalogatásnak, a pozitív dolgokat kell nézni, no para – mondom magamnak ezerszer, és ezeregyedikre is csak nyalogatom a sebeimet, gyártom a parákat, esek bele a különböző megfelelési – és magabiztossági csapdákba. Egyelőre a régi beidegződés dominál: sebnyalogatásra sebnyalogatás a válasz. Az eszemmel meg tudom, hogy ez nem jó, ez egy rossz spirál. Persze minden mindennel összefügg, a rakció válaszreakciót szül, és a csapdákba mindaddig beleesek/ünk, amíg ugyanazon rágódok/unk.

Tegnap – életemben először – megjelent az agyamban egy szöszke kisfiú pisze orral. Nem tudom pontosan, hogy miért, milyen érzésekből/vágyakból táplálkozik, hiszen ha racionálisan nézném, akkor ennek most nincs realitása.

Ez került éjjel a szemem elé: “A nő ..tudatalatti mélyén rejtőző értéktelensége miatt fél attól, hogy másokra van szüksége. Mindig attól tart, hogy nem fogják szeretni, segíteni. Mivel fél, tudtán kívül eltaszítja magától a szeretetet, amelyre pedig szüksége lenne. A férfi azt az üzenetet kapja: társa nem bízik abban, hogy ő képes lenne kielégíteni vágyait. Azonnal úgy érzi, hogy elutasították, és hátat fordít párjának. A nő kétségbeesettsége és bizalmatlansága így valódi vágyait a rászorultság követelőző megnyilvánulásává alakítja át, és a férfinak egyúttal azt az üzenetet továbbítja, hogy nem bízik benne. Márpedig irónikusan hangzik, de mégis így van: a férfiakat az ösztönzi, ha szükség van rájuk, a rászorultság látványa viszont taszítja őket.
Meg ez is: “Mikor az egyik fél kedvező irányba változik, gyakran a másik is ugyanezt teszi. Ez az előrelátható véletlen az egyike az élet varázslatos jelenségeinek.”

Hát nemtom’. Olyan bölcsnek hangzik, és némileg találónak, de mégis valahogy kicsit általánosnak, túl egyszerűnek. Vagy esetleg azt gondolom, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi nő?

Azt terveztem, hogy ha találkozunk, akkor majd nagyon magabiztos leszek. Ehelyett sírtam.
Nem értem: hogyan várhat valaki megértést, figyelmet és odaadást, amikor ő maga nem törekszik ugyanerre, hanem csak azon kesereg, hogy ő ezt miért nem kapja meg?!