Új családtagom van, le nem jön rólam.
A teste fekete, szeme csak egy van, de azzal zoomolni is tud.
Van benne tükör is és digitália is.
És szemüvegeseknek külön dioptria-korrekció.

Azt kérdezte tőlem, hogy miért nem vagyok többet a nagyszüleimmel.

Úgy alakult, hogy a nagyszülők valamiért jobban szerették/értették egyik gyereküket, mint a másikat. Az egyiket jobban értékelték, mint a másikat. Úgy alakult, hogy a nagyszülők jobban szerették az egyik gyerekeit, mint a másikét. Vagy legalábbis több közük volt hozzájuk. Úgy alakult, hogy nem alakult ki kötődés a másik gyerekei és a nagyszülők közt.

Tegnap családi ünnepeltünk: a két testvér és gyerekeik. Mintha mindig is így lett volna. Sült liba, krumplipüré, bejgli, dumcsi. A testvérek pedig távol egymástól: talán sosem lehet áthidalni azt a szakadékot köztük, ami az elmúlt 57 évben keletkezett, és amivel a másik csak most kezd el igazán foglalkozni. Azt nem tudom, hogy az egyik érzi-e egyáltalán a szakadékot.

Sajnálom, hogy nem alakult ki kötődés bennem az apai nagyszüleim iránt. Szeretném ha lenne, de nincs. Csak szomorúság van, hogy a hiány felett és okán, és tehetetlenség-érzés a két öreg, magatehetetlen ember láttán, rájuk gondolva.

Pont egy éve ugyanerről írtam. Most Pötyi nem ismeri meg a gyerekeit.

Lassan én leszek Szendi Gábor nem-hivatalos utóközlője, fan-club alapítója, esetleg csináltatok a képével nyomott pólokat, bögréket és kitűzőket. Már rég volt az, hogy vártam valakinek az írásait. Sőt: még nem is volt ilyen, oszt’ most már kettő is van: ő meg a Mérő. Most ezt a korszakomat élem nyilván, az önelemzős, pszichologizálós, világban magamat elhelyezős (mintegy 10 éve); jól egymásra találtunk: én és a Szendi Gábor cikkei.

Most ez:
“A csapda a következő: amit meg tudok csinálni, az nem lehet siker, hiszen, ha egy olyan béna, mint én, meg tudta csinálni, akkor az semmiség. Vagyis a kudarc, a csúnyaság, a balsors hiedelme nem cáfolható meg tényekkel.”

Na ja: például sosem értettem, hogy az emberek miért vannak úgy oda, ha csináltam egy szép láncot. Annyira egyszerű az egész, ők is biztos nmeg tudnák csinálni, ha rászánnának egy kis időt. Meg is kérdeztem pár embertől, de ők szimplán közölték, hogy nincs türelmük, nincs fantáziájuk és egyébként is sokkal szebb amit én csinálok. Nem győzködtem őket, hogy pár hónap alatt ők is belejönnek, tényleg nem egy ördöngössék – végül is nem akartam varázstalanítani a saját tevékenységemet.

És még egy:
“Ismertem egy idős nénit. Minden reggel, mikor felébredt, óvatosan kikukucskált a szemhéja alól, majd nagyot rikkantva felpattant: “Ma is élek!” kiáltotta. Talán csak meg kéne élnünk, hogy a holnap talán már nem lesz, és máris felértékelődne a napunk.”

Az idei céges vacsi visszafogottabbra sikerült, mint a tavalyi bizonyos szempontból, habár igyekeztem kitenni magamért és távozáskor jól meglocsoltam egy kollegát vörösborral. Közvetlen főnököm ezúttal nem akart orrpuszit osztogatni, és csak az új grafikus lányt próbálta leszoktatni az anorexiáról. (Új grafikus lány most találkozott először a cég alkalmazottaival…még nem késő neki.)

Inkább Ex-Bp virított. Immár ügyvezetői minőségében úgy érezhette, hogy mindenkivel kell váltania egy-két jó szót. Szemelvények a hozzám intézett beszédéből:
“Jó nő vagy, egész okos, ismerekedj!”
“Nem lehet őt három bókkal megkapni” – figyelmeztette a mellette ülő grafikusból szintén cégtulajdonossá avanzsált grafikust, miközben tíz évvel ezelőtti, nem egészen két hetes “múltunkra” próbált utalni finoman.
“Ha nem lenne jófej, már rég zavarban lenne” – mondta; én széles mosollyal bólogattam zavaromban.

****
Egyre közeleg a fenyőfaünnep és egyre plasztikusabb a szembesülés: a kis közösségünket (is) jelképező félméteres, cserepes karácsonyfa idén programváltozás miatt elmarad. Még egy-két ilyen szembesülés, és talán teljesen felfogom a történteket. Megint azt érzem, mint öt évvel ezelőtt: a rossz érzés egy implantátum, amit kivet magából az agyam. Pedig hozzá kell szoknia. Majd elmúlik.

Kaptam egy kis reklámot ajándékba.

Rájöttem, hogy nekem már vannak önkénteseim; az önjelölt menedzserek: Galád – aki a minap levélben tudatta barátnőivel, hogy nálam jobb bizsust keresve sem találnak – és Szomszéd Timi.
Jó dolog ez: feldob a szomorú karácsonyi napokon.

****
Valamikor réges rég Világjáró Ákival arról beszélgettünk, hogy a gyógyszeres pszichés kezelés teljesen értelmetlen, ha nem egészíti ki dumálós. Mert a gyógyszer kiegyensúlyoz, de problémákat nem oldja meg: azok a fejben keletkeznek és ott is kell kezelni. A problémák újra és újra előjönnek a gyógyszer mellett is…a meg/feloldás pedig nem jön magától. Ennek igazságtartalmáról megint meggyőződtem. Nem is értem, hogyan lehet pusztán gyógyszerektől hosszú távú változást remélni ilyen területen.

Víg Cafe, tegnap, este hat óra: “Maga olyan csinos, olyan szép. Ha egyedül lennék, biztos ideülnék” – udvarolt nekem egy 70+ éves, amúgy eléggé jó karban lévő úriember, miközben az extenzionális mondatfunktorság rejtelmeit próbáltam kibogozni.
(A nagypapám is biztos így szedte fel a huszonéves barátnőit anno.)

BME, ma reggel, 9 óra: “Maga itt a legokosabb, a legvibrálóbb” – mondja a tanár, és talán abban reménykedett, hogy sikerült kibogoznom az extenzionális mondatfunktorság rejtelmeit.
(A legvibrálóbbról nem tudom, hogy hogyan kell értelmezni.)

Bóközön volt. Ez kellett.

****
Újfent önkéntes leszek. Ez már a harmadik. Először volt a Soma Alapítvány. Aztán a Rozetta. Most pedig a NYM: én leszek a kézműves-manager. Felfejlesztem a NYM kézművespolcait, nyilván – és rendet tartok. Lassan aztán majd mellém is kell egy önkéntes, aki elmagyarázza, hogy hogyan is keres és oszt be pénzt az ember.

Némileg ismerős érzésekre bukkantam, habár inkább különálló részei, semmint az egész együtt:

“amikor végül megjöttek, valahogy éreztem, hogy történt valami. aztán g. csak annyit mondott, hogy már nem kell felmenni a kórházba. “akkor most hazamegyünk?” – néztem bután. és ahogy ott ültünk az ikea-kanapén szorosan egymás mellett, üvöltöttem volna, végül sután csak annyit dörmögtem félhangosan: “ugye most nem fogunk sírni, bazmeg?” órákkal később, a kádban jutott el talán csak az agyamig a valóság, hogy volt és nincs többé. hogy nem kell már esténként buszozni a kibaszott tömött 22-esen zötykölődve, hogy nem kell újra átélni a tehetetlenséget s bámulni a merev arcmaszkot, amit ráhúzott az élet, csak a kétségbeesett szorongó szempárt szabadon hagyva. égettek a szemei, gyáva voltam és menekültem volna előlük, nem bírtam a lelkiismeretfurdalással, hiszen nekem tudnom kell segíteni, hát milyen szakra járok én???”

Azt hiszem az történt, hogy én is átsorolódtam a tehetetlenség-érzéssel küzdők sorába, hiszen egyszer már nem sikerült, pedig akkor rengeteg energia volt bennem és rengeteg hit, habár az orvosok próbálták megmagyarázni, hogy felesleges. Persze tudom, hogy nem rajtam múlott.

Egy optimista robot voltam, bár nem is lehettem más: az optimizmus és a valóság kizárása önvédelmi reakció volt. A második alkalommal már kevésbé tudtam annyira hinni. De szerencsére e második alkalommal az érintett gyógyulni akar(t). Azt nem tudom, hogy Soma miért adta fel, adta meg magát.

****
Valaki azt mondta, hogy egy kapcsolat öt év: ha az első másfél évben alapvető problémák támadnak, akkor öt év a maximum. Ez történt, percre pontosan.

Bajban a Nyitott Műhely, pontosabban a Laci. Már egy ideje – legalább egy éve – látszott, hogy nem fog menni az egyszemélyes műhelyvezetés, de most manifesztté vált: Laci segítséget kért.

És nekem beindult agyam; elméletben mindent megoldottam: a magam és Laci életét egyben. (Two in one!)
Az elmélet szerint félállásban a műhelyben tevékenykednék, szerveznék, takarítanék, dekorálnék, nyilvántartanék. Helyben lenne a kis gyöngyös/üveges sarkam. Néha délelőttönként, vagy kora délután kézműves foglalkozást tartanék gyerekeknek.
A másik félállásban pedig írnék: cikkeket meg világmegváltó tanulmányokat a világháló domesztikálásáról.
Az elmélettel egyetlen probléma van csupán: azt még nem találtam ki, hogy miből éljek. Minden elméletnek van egy gyenge pontja.

***
Észrevettem, hogy az elmúlt hetekben radikálisan megváltozott az észlelésem, vagyis amit a világból momentán felfogok. Mindenütt harmonikus kapcsolatban lévő, megelégedett, kedves párokat látok. A tegnapi este is így telt. Csak néztem kerek szemekkel; biztos a bugyuta barikára hasonlítottam.

Az orogo Női lapozója nagyon ráállt erre a lélekbulvár vonalra – de nem rossz. Szendi Gábor újabb cikket írt (ráadásul múltkor a HVG hasábjain fedeztem fel a nevét), ami elgondolkodtató.

“A játszma (game) olyan kommunikáció, amelyhez legalább két ember kell, s mindkét félnek rejtett nyereség a célja. ….
A nyereségek leggyakrabban valójában egy általánosabb forgatókönyvből, a scriptből érthetők meg. A script egy rejtett életprogram. Legelvontabb formájában négy alapverziót szoktak megkülönböztetni: “Én OK vagyok, a világ is OK”; “Én OK vagyok, a világ nem OK”; “Én nem vagyok OK, a világ OK”; és “Én nem vagyok OK, a világ sem OK”. ….
A játszmák feloldhatók, csak kell tudni lemondani a nyereségről. A scriptek már keményebb dió, ezeket “házilag” nem könnyű felfejteni és hatástalanítani. Mert a script a személy identitásának alapjait jelenti, és ezt nem lehet csak úgy elvenni, helyette fel kell építeni egy másikat. Az élet nagy kérdése mindig az, hogyan töltsük el a hátralévő részét. A script persze erre van kitalálva, hogy ne kelljen ezen gondolkodni. Csak az vele a baj, hogy azt nem mi írtuk, hanem szüleink, s mi csak a végrehajtók vagyunk.”

Mindez azt sugallja, hogy nincs változás: gyerekkorunkban megíródik a script, aztán meg a parancssor fut egész életünkben, mi meg csak nézhetjük, hogy hogyan romlanak el a dolgok körülöttünk – már ha egyáltalán észrevesszük, hogy valami nincs helyén. A script szerint lehet másokban és magunkban keresni a hibát; de kérdés, hogyha rájövünk a script egy részére (azaz a mindig másban hibát kereső, vagy mindig önmagában hibát kereső például), akkor ezt tűrni kell ha nem jó? Ezek szerint generációkon keresztül ugyanaz a script fut? És mi van, ha én változtatni akarok? És mi van akor, ha a script több részből áll, és ezek ellentmondanak egymásnak?

****
Megtaláltam kedvenc bugyuta bárányomat. Mindig puha, meleg érzések szállnak meg, ha ránézek.

“Olyan szépek voltunk, tiszta szívvel még,
Azt hittem, hogy jó lesz, hogy neked így elég.”

A dal további mondanivalói már nem érvényesek.
Nincs több puttony.