Mostanában olyan szabadnak érzem magam, és minden jó, minden tetszik, csak néha akadok ki az embereken (leszámítva a budapesti közlekedést és a különböző kül-belpolitikai szörnyülködést). Valamilyen belső mosolygást érzek amikor kinyitom reggel a szemem: a lakáska rámmosolyog, édes sütiillat terjeng és én nagy, csillogó szemekkel mászkálok az utcán. Valamiféle nyugalom és mély szeretet önt el. Gondolkodtam azon, hogy ez most mi: most épp magamat szeretem ennyire, vagy igazából még mindig ugyanazt? Vagy ez a kettő keveréke?

****
Elképesztő, hogy mennyi állat van itt a környéken. Először is minden nap újfajta pókot látok a lakásban; még sosem találkoztam kétszer ugyanazzal a típussal. A repülő-hangyákról szót sem ejtek, azok állandóan jönnek. Tegnap meg lányok sikítása közepette Boborján seprűvel kergetett ki egy óriási fekete éjszakai lepkét, ami ha nekiment a falnak, az felért egy kopogtatással. Most meg egy sünivel találkoztam; komótosan szaglászva próbálta megtalálni a kiutat az aszfaltozott utcákból.

Da-da-da dam!
Van biciklim! Piros és holland.
A Mechwart tértől jöttem hazáig, és hát meglehetősen leizzadtam. Meg begörcsölt a lábam a lépcsőn fölfele. De most már tudok suhanni az utcákon!

Ez elképesztő! 80s évek videói…mindenki, akit elfelejtettünk.
Nézem C C Catch “Backseat of a Cadilac” és ….hát nem véletlenül lettek bizonyos számok/emberek elfelejtve. És Cyndi Lauper frizurája sem véletlenül nem lett maradandó.
…úristen, ez volt a 80s évek?! Earth, Wind & Fire: Let’s Groove!
…
..
Megtaláltam iskolás korom legutáltabb számát: Kaoma: Lambada. Kevés, ennél bugyutább van. Ráadásul a 8-os ballagási bulin állandóan ez ment, én meg 4 órán keresztül zokogtam…de nem emiatt.
…
…
O betű: Opus: Live is life…az emlékezetes levelet kaptam lájf…és én régen azt hittem, hogy ezt Soltész Rezső énekli.
Na, jó abbahagyom.

Káosz van. Nincs 2-es metró. És most már 4-6 villamos sincs, és hetekig nem is lesz. A metrópótló buszok számossága miatt pedig nem maradt busz pótolni a villamost. Ezért tegnap a negyedik villamospótlóra fértem csak fel, de így is csak a nagylábujjamon tudtam állni a középső lépcsőn, és a fejem meg hozzányomódott valakinek a fenekéhez.

Most már az én tököm is tele van Budapesttel. Egyszerűen nem hiszem el, hogy sikerült úgy vásárolni a remek új villamosokat, hogy nem mérték fel előtte a meglévő infrastruktúra teherbíró képességét. Komolyan képtelen vagyok befogadni, hogy ennyi kretén döntéshozó van, akik még a felelősséget sem bírják vállalni.

Az egész bkv-s felújításból amúgy hosszú távon leginkább a koncepciótlanság süt. Például felújították pár helyen az aluljáró lépcsőket, szép márványlapokat raktak le. Az egy másik kérdés, hogy télen, esős-havas időben, ezen az idősebbek úgy hasraesnek, hogy akkor majd az OMSZ lesz bajban a sok combnyaktörés miatt. Akkor: már megint elfelejtettek lejáratot csinálni a mozgássérülteknek. A felújított Blaha-villamosmegállóban a tolószékes mozgássérültek már remekül fel tudnak szállni az új villamosra, sőt, át is tudnak menni a térre, de sajnos arról le kell tenniük, hogy metróra szálljanak. Ugyanis nincs hol lemenniük. Vagy legalábbis nekem nem tűnt fel, hogy lenne esetleg egy lift. Vagy egy tábla a villamosmegállóban, hogy “hé, érintettek, a másik aluljárónál tudtok lemenni”. De szegények már nem először vannak elfelejtve: van néhány olyan zebra a városban, ahova a nagy parkolás-gátló oszloposítás hevében került egy-két oszlop, és tolószékkel így nem lehet ezeken a helyeken átkelni, mert egyszerűen nem férnek át a két oszlop között. Gratulálok!

Amúgy külön érdekes a metrók esetében a tolószékes be/kihajtási lehetőségek köre: a Nyugatinál és a Lehel térnél például ki van alakítva remekül a lehetőség, ám ha mondjuk egy mozgássérültnek a Ferenciek terénél lenne dolga, akkor azt jobb ha elfelejti, vagy másképp megy oda, mert ugyan a Nyugatinál le tud menni az aluljáróba, de a Ferencieknél nem tud kijönni. Erre mondják a várostervezésnél/BKV-nál, hogy c’est la vie?!

Az első találkozások már mennek; túltettem magam a feszengésen, a tipikus nehézkes-nyikorgós kérdéseken. Most viszont lesz egy első második-találkozó, és máris pánikban vagyok. “Úristen, mi van ha átkarol stb stb.?!” De még konkrétabban: várnak(-e) tőlem valamit, amiről nem tudom, hogy akarom-e egyáltalán.

Mindig ott a kérdés: ez vajon lehet jó? És ő az-e, csak nem tűnik fel elsőre? Ez körülbelül olyan gondolati kör, mint régen, péntek esténként, amikor épp otthon maradt az ember, és meg volt arról győződve, hogy az évszázad bulijáról marad le. És persze erre kérdésre nem lehet válaszolni; főleg úgy nem, ha az ember kétpecenként hasonlítgatja az érzéseit múltbéli érzésekhez, emberekhez; ha az ember szinte görcsösen ragaszkodik ezekhez. Ugyanakkor hajlok arra a válaszra, hogy alapvetően az ösztönök adnak választ ezekre a kérdésekre; a probléma csupán az, hogy vajon ez a gondolkodás (ő-e az?) és a ragaszkodás a múlthoz, a volt szép dolgokhoz mennyiben “téríti” el az ösztönöket, már ha ilyen egyáltalán létezik. Hiszen láttunk már arra példát, hogy a túlzott elemzés, gondolkodás miatt egyszerűen el-kimúltak érzések.

Emellett persze az is érdekes, hogy az ösztönösnek érzett érzések miből táplálkoznak, mi a motiváció mögöttük. A magam esetében például simán lehet egy olyan, nem túl tudatalatti mozgatórugó, hogy itt vagyok 30 évesen, a kortársaim között van már, aki harmadik gyerekét várja és él a párjával, többnyire jól. Én meg épp most trendi szóval szingli lettem, akkor is, ha mérhetetlenül utálom ezt az egész fogalmi kört. Tehát a kérdés az, hogy az ösztönös választásba például mennyire zavarhat be ilyen vélt/valós kortársi nyomás. De már csak azáltal bezavarhat, hogy én ezen gondolkodom.
Amúgy valószínűleg kissé előreszaladtam, megint túlkombináltam magam.

Szerintem új műfajt teremtettem: rocktakarítás. Hetek óta az van, hogy ha jön a takarítás, benyomom a winampot és a kis zenelistámat, amit már el is mentettem “takarito” neven. Végülis sokkal jobb Metallicára, RHCP-re meg Mamas & Papas-ra felmosni.

Amíg száradt a padló, addig kinéztem az ablakon, és megijedtem. Van egy néni szemben, aki mindig ül az erkélyen a leanderjei között. Most alaposabban megnéztem: ha ül, akkor a melle a térdéig ér. Olyan mintha a hasa lenne, de nem az. Ez valami betegség? Elefántiózis (vagy hogy), csak nem a fejen? Nézem egy ideje: nagyon meggondolja, hogy fölkeljen-e. Egyszer láttam hasonlót: egy kínai kisfiúnak annyira meg voltak duzzadva a heréi, hogy a térdéig ért az egyik. Rémes lehet.

Végre sikerült egy semmit sem csinálós órát eltötenem – még világosban. Kiültem az erkélyre a jófajta Nagyrédei Olaszrizlinggel – ami nagyon jó bor, és elképesztő, hogy mennyire olcsó a matchban -, felraktam a lábam a kis kempingszékemre és olvastam. Ilyen már rég volt, hogy csak úgy olvassak. Nem várakozás közben, vagy a metrón, vagy lefekvés előtt; világosban, mint aki jól végezte dolgát és megérdemel egy semmire sem figyelést.

Az elmúlt pár napban két olyan találkozásom is volt, amikor átéltem, hogy milyen az, ha valaki tényleg azt mondja, amit gondol és nem fél a konfrontációtól. Hallgattam két ember történetét, és éreztem, hogy valami áramlik belém, valami bátorság-szerű, vagyis inkább az az érzés, hogy “nem dől össze a világ, ők is túlélték”. Az egyik csak simán kiáll azért, ami fontos neki, akkor is, ha ez szakadást jelent, a másik meg akkor is mondja a véleményét, ha tudja, hogy ezzel maga alatt vágja a fát.

Csak erős idegzetűeknek!

Most fényképnéző hangulatban vagyok.

Úgy tűnik, nem csak nekem tetszik a lakás. Minden nap újabb és újabb bogarat, pókot találok a fürdőszobában, vagy a szobában. Igyekszem megértő és türelmes lenni velük; többnyire csak kitessékelem őket. De valamelyik nap egy tízcentis pók mászott az ágyamba; na, ekkor elfogyott a megértésem, és szétnyomtam a kis szemtelent. És nem sikítottam, mert a szomszédék elutaztak, és úgyse segített volna senki. Azóta is a kisállathatározóban szereplő számos teremtmény járt már itt; mérsékelt örömömre.

****
A múltkor belekukkantottam az m1 Momentán c. műsorába, amire anyukám hívta fel a figyelmem. Persze nem véletlenül: az idősebb ffi – sokkal fiatalabb lány kapcsolat nehézségeiről volt szó, mindenféle szemszögből. Igazából sosem gondolkodtam el jónéhány aspektusán, pedig hát kézenfekvő. “Gyakran van, hogy a fiatal lány isteníti az idősebb férfit, elfogadja úgy, ahogy van” hangzott el valamelyik szereplő szájából. Ez eddig stimmel (egy ideig). Node honnan jön az igény erre? Mert valószínűleg valamilyen korábbi, ki nem elégített igény testesülhet/testesülhetett meg valamilyen módon. És eszembe jutott az apukám, mint talán e kérdés kulcsa.

Nyár van, és ez azt jelenti, hogy lehet lecsót főzni. (Persze máskor is lehet, de akkor ötször annyiba kerül.) Sokszor nehezen megy magamat dícsérni, pozitív jelzőket aggatni magamra, de az biztos, hogy rakott krumplit és lecsót zseniálisat tudok. Bárkivel versenyre kelek. Most is ott rotyog a lábasban a szezon első lecsója, kolbászos-főttparadicsomos illat terjeng, már alig várom, hogy kicsit kihűljön.

Amúgy kár, hogy az állásinterjúkon nem azt kérdezik, hogy miket szeret/szokott főzni, mert akkor biztos hosszasan tudnék dícsérőleg beszélni. Például saját fejlesztés a mangós-csilis csirke, a márványsajtos spenót, vagy a hagymás-rozmaringos krumpli. Most épp a pestós-szalonnás csirkén gondolkodok. Persze lehet, hogy már mindezt kitalálta valaki előttem, de nem érdekel.

Én is bekapcsolódtam tegnap a vb életébe. Egy kiülős kocsmában sikerült úgy elhelyezkednünk, hogy az egyik szomszédos asztalnál franciák, a másiknál meg brazilok ültek, úgyhogy valaki állandóan üvöltözött. A legszebb jelenet a két asztaltársaság között természetesen a meccs végén volt: az egyik brazil szurkoló átsétált a franciák asztalához, ahol egy fiú és öt lány ücsörgött, és kezetfogva gratulált nekik.

Ahhoz képest, hogy nem érdekel a vb, egész érdekes volt a meccs. Mivel fikarcnyit sem értek az egészhez, ezért ugy döntöttem, hogy a portugáloknak fogok drukkolni, mert ők még nem nyertek vb-t. Meg amúgy is: szép az a Lisszabon.