Törökországi úton gondolkodom. Bevette magát a fejembe, és már sétálgatok is a bazárokban és a tündérsziklák közt. Ki is néztem magamnak egy utat, nem drága, viszont buszos és az egész országot körbejárja 2 hét alatt. Majd elolvastam a részletes programot: a szállások többsége kempingben van, saját sátorral, saját gázmelegítővel, a könnyű túra “csak” 10 km és 1000 m szintkülönbséget szel át.

Hát itt azért megállt egy pillanatra az ütő bennem: eleddig inkább a filmnézős btk-s típus voltam, noha van egy túrabakancsom, de életemben egyszer volt csak rajtam. Sose túráztam ilyen nagy szintkülönbséget (illetve egyszer, de az kisebb volt, és akkor is majdnem megfulladtam valamitől), nem utaztam – 21 éves korom óta – egyedül, és főleg nem vertem fel sátrat egy hegyen, amiben egyedül kell aludnom. Egyszóval nem vagyok az a sportos-túrázós fajta.

Nem sokkal később viszont arra jutottam, hogy hát végül is miért is ne? Olyan nagy bajom nem történhet, és 30 ember között csak akad egy jófej, akivel el lehet tölteni 2 hetet. Meg azért mégiscsak jobb úgy látni egy országot, hogy extra helyekre vezetnek (vulkántúra!), még akkor is, ha sokat kell gyalogolni. Tehát eldöntöttem, hogy megyek megnézem a nyáron kiszáradó sós tavat, föld alatti várost, krátereket, hettita helyeket.
Ennek megfelelően tegnap hegymenetbe kapcsoltam a futógépet, mintegy felkészülésként a határaim feltérképezéséhez.

Végre valakivel jól lehetett táncolni. Alapvetően jól táncolt, de a lényeg, hogy többé-kevésbé egy hullámhosszon voltunk. És még üvöltözve énekelni is lehetett vele. Nyilván, ez legfőképpen magamon múlik, hogy egyáltalán mennyire engedem magam át az üvöltözős éneklésnek, de az mindenképp ösztönzően hatott, hogy volt hozzá partner.
Az est végén szépnek és vonzónak éreztem magam.

Aztán Sanyával bandukoltunk haza, és arról beszélgettünk, hogy leeshetne már a hó, de aztán gyorsan olvadjon is el, hogy ne kelljen látni a kocsik által befeketített latyakot.
Reggel pedig kövér pelyhekben jött a hó, majd nagyrészt el is olvadt.

Rájöttem, hogy mi történik most.
Olyan dolgokat csinálok (történnek meg), amik mindig izgattak, de sosem tettem meg (merészség, idő, elszántság stb.) híjján, vagy amik tindézserként kimaradtak.
Például elmegyek sminktanácsadásra. Nem mintha mostantól rúzsozni és alapozózni akarnám magam, de sokszor gondoltam arra, hogy egyszer már valaki kifesthetné a szemem nagyon szépre.
Tegnap meg annyi bort fogyasztottam, hogy sikerült cikk-cakk vonalas mozgást produkálnom. Noha azért kellemetlenül éreztem utólag magam, de legalább tudom, hogy ez az az állapot, amit nem kellene reprodukálni.
Határok felfedezése, ez zajlik most.

****
Kérdés: Mi újság veled?
Én: Leadtam egy tanulmányt és most izgulok, hogy ne nagyon kelljen átírni.
Kérdés: És milyen láncot csináltál hozzá?

:-)
A kérdés furcsa, de releváns.

Látogatás a Szeretetotthonban.
Egyszer, nagyon rég, még gimnazistaként jártam ott. Akkor azért ment oda az osztály, hogy beszélgessünk a nénikkel. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd az egyik ilyen néni a nagymamám lesz.

Nem olyan rémes a pisiszag, mint vártam. Öt néni fekszik a teremben; az alaphangot a közvetlen ágyszomszéd adja meg, aki a régmúlt idők dolgait beszéli meg a halott férjével. Idős néni, sok megbeszélnivalóval. Néha jönnek az ápolók, feljebb rakják az ágyon a néniket, pelenkáznak, teát töltenek. Némelyik nénihez két ápoló is kell a mozgatáshoz.

Az én nagymamám csöndben feküdt, néha kinyitotta a szemét. A Soma-ünnepségre készített nyakláncom érdekelte, négyszer-ötször is megdicsérte. Igazából ez volt az egyetlen hallható kommunikáció. Életemben először láttam közelről valakit, aki csont és bőr.

Two in one: mosoda és internet (Kanton)

Folyami kereskedés – bekerítő hadművelet (Guilin és Yangshuo között félúton)

Így készült…az ebédünk (Makaó)

Tegnap fantasztikus filmet láttam a SZAGról. Ugyan a többiek közül páran ki voltak borulva, hogy ilyen szörnyű filmet még életükben sosem, és lehet, hogyha nem a SZAGról szól a film, akkor nekem sem tetszik.

De szerencsére a Parfüm c. film remekül megtalált engem, aki szerint a szagok borzasztó fontosak az életben: elsősorban az emberek szaga, a természetes – izzadság, dezodor, szappan vagy parfüm nélkül- szaga, ami a nyaki hajlatnál a legerősebb. A filmben – az idősödő parfümkészítő szájából – elhangzott egy mondat, miszerint az ember szaga maga a lélek (nem pontosan így), és hajlamos vagyok ezzel mélyen egyetérteni. Pontosabban azzal, hogy a vonzalomban (férfi vagy nő iránt, az most mindegy) nagy szerepet játszik a szag, és ugyebár a vonzalomban a lélek is viszonylag fontos dolog. A film gyilkos főszereplője amúgy pont a nők szagát szeretné valahogy megőrizni magának – és talán nem véletlen, hogy neki magának nincs szaga. A filmben legalábbis ezt mondják, ami hülyeség, mert a saját szagát senki sem érzi, de most ezt mellőzzük: fogadjuk el, hogy nem volt szaga, azaz nem volt lelke, csak megszállottsága.
A film amúgy zseniálisan van fényképezve, gyönyörű, élő képekkel teli; olyannyira, hogy az undorító, büdös 18.századi Párizst kissé éreztem az orromban.

A lebegő-generáció egy másik nézőpontból, más jellemzőkkel, Almási Miklóstól.
Mi a közös az ő meg az én lebegő-generációja között? A bizonytalanon kívül még nem találtam semmit.

***
Új és érdekes(nek tűnő) blog a személyes történelemről: Mit csináltál akkor?

A print után az online hvg is megújult. Persze, van ez a szokásos olvasói (és volt napszámosi) nyafogás az újításokkal kapcsolatban…de ezen túl sem értem, hogy miért lett ilyen szürke és kockás. A menüsor meg átugrott a jobb oldalra – biztos balkezes találta ezt ki. Hát lehet, hogy konformista vagyok, de az összes általam látogatott újság menüsora bal oldalon van – nyilván nem véletlenül. Nyilván vannak online olvasói ergonómiai vizsgálatok és mindenki arra támaszkodik, majd ezek után ugyebár az uralmat átveszi a “szokás”. Persze, ezeket lehet megváltoztatni, csak a kérdés az, hogy hogyan teszik ezt.

****
Eszembe jutott a lebegő-generáció. 2 évvel ezelőtt a két szék közül a pad alá életérzést társítottam, most valami pozitívra is jutottam. Azon merengtem a metrón, hogy mi – huszonsok-harmincasok – tulajdonképp szerencsés korban születtünk. Van valamennyi tapasztalatunk a gulyásszocializmusról, ugyanakkor nincs bennünk a rendszerváltó fiatalok türelmetlensége. Ez egyfelől ugyanannak a lebegő sem ilyen-sem olyan állapotnak egy másik vetülete, de ennek vannak előnyei is. Például – hogy messzire ne menjek – a türelem, és az ebből fakadó – azért meg-megbicsakló – bizakodás.
Vagy ez egy durva általánosítás?

Álltunk/ültünk a Duna partján, szemben a Várral, cigiztünk és vihogtunk. Valamiért meglehetősen szürreális – és kicsit még romantikus is – volt, ahogy a komoly alapítványi emberek a rendőrök előtt sétálva vihognak, majd az éjszakai dunai kilátásban néznek egymásra és bugyborékolva röhögnek.

Az est végének igazi meglepetése volt, hogy elváláskor nem érzetem szomorúságot. Furcsa volt, hiszen már majdhogynem megszoktam a búcsúzást követő több-kevesebb szomorkodást. Welcome back to the world.

****
Kénytelen voltam bemenni a Westendbe. Az utcai szinten hatoltam be délután 6 körül, tettem 20 métert és látom, hogy egy cigány kisfiú – a háta mögött lévő nővére egyetértésével – épp a Mango bolt előtt elhelyezett óriásnövény cserépjébe pisil. Ez az igazi culture clash.

Ma eszembe jutott Pacsai Pisti; nosza gyorsan meggugliztam. Tavaly volt 40, és nyert valami díjat három éve egy filmjével, idén meg három rövidfilmet is forgatott (legalábbis a gugli ennyit talált).
Nem igazán tudom, hogy miért pont most jutott eszembe; legutóbb 10 éve láttam. Biztos azért, mert valamilyen szinten akkor egyfajta változásomnak volt tanúja* és nyilván azért is, mert borzasztóan legyezgette a hiúságomat, hogy egyszerre két hapsi udvarolt – és nem őt választottam.
* Erről az egyfajta változásról szólt a filmtábori filmem, ami annyira rossz lett, hogy még emlékezni sem akarok rá. Nem azért mert a változással volt bajom, hanem mert annyira közhelyes, hogy ég a pofám tőle, ha rágondolok. Nade akkor tízzel kevesebb voltam.

However, néha eszembe jutnak a múltból emberek, hogy milyen szívesen dumálnék velük egyfajta “mi történt az elmúlt 10 évben, foglald össze 1 órában” jelleggel.

****
A Soma-ünnepség ismét jól sikerült, noha az előadás elején sikerült igazi burleszk jelentet előadnom egy távirányítóval és pár országos napilap főszerkesztőjével az arcomban. Viszont az igazi meglepetés az, hogy rendes cikket (tudósítást) csak egyetlenegy médiumnak (Emasa) sikerült kanyarítania; a többiek hozták a konzervet.

“A flört-jelzések egy másik csoportja a mosoly. Ennek egyik változata a szégyenlős mosoly, ilyenkor a nő rápillant a kiválasztott férfire, majd elmosolyodik és lesüti szemét. Ez elég egyértelmű, viszont a mosoly értékelésében a férfiak amúgy elég bénák szoktak lenni, mert nem tesznek különbséget az udvarias és a valódi mosoly közt.”

Szendi Gábor is back. A flörtről.

“Demanding” voltam , ami rossz érzés alapvetően. Görcsös és monomán. Közben tudtam, hogy ez egy meglehetősen rossz állapot, de mégsem tudtam magam kihúzni belőle. Aztán rájöttem a gyökerére. A hiány sok mindenre késztet; főleg ha e hiány ideiglenesen pótlódik. Amikor ezt realizáltam magamban megkönnyebbültem: legalább felismertem, és nem a “demanding” rossz érzésben nyűglődve vagyok, hanem egy felismeréssel többel. Ettől persze nem sokkal könnyebb, csak kicsivel: annak kell örülni, ami van.

****
Tegnapi olvasmány. (Immár fél éve olvasom ezt a könyvet; képtelen vagyok pár oldalnál többet olvasni egyszerre.)

“No one using the defense mechanism of denial makes a concious choice to tune out reality, to wear blinders in order to stop registering accurately what orthers are saying and doing. Nor does anyone in whom denial is operating decide not to feel her own emotions. It all “just happens” as the ego in its struggle to provide protection from overwhelming conflicts, burdens, and fears, cancels out information and input that is too troublesome. …… Denial feeds the need to control, and the inevitable failure to control feeds the need to deny.”

Szeretem – és egyben megnyugtat -, amikor egy kutatásban találkozom a valósággal. Egy magazin egyik rovata baromira nem érdekelte a férfiakat. Kivéve: amikor cicik voltak benne – lelkesedésük messze felülmúlta anőkét.

Skype-on megtalált egy régi ismerősöm a fotóosztályból. Hat éve él Franciaországban; most segédápolóként dolgozik. Másfél órát beszéltünk. A beszélgetés végén mondta, hogy msn-t is használ, nosza elkértem a címét. Fel is vettem egy francia hotméles “unas” címet. Ám kiderült, hogy rosszat vettem fel, mert “punas” (ismerősöm gyermekének neme után) címet kellett volna bepötyögnöm. Úgyhogy lett egy extra francia msn-ismerősöm.